„Normális dolog másnak lenni” – Interjú Ulrike Lunacekkel, az Európai Parlament volt alelnökével
Él az emlékeimben egy eleven kép az első pride-omról. 2010 júliusában a bécsi felvonuláson a séta java részében az Osztrák Zöld Párt kamionja mellett haladtam – azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az ő DJ-jük játszotta a legjobb zenét. Volt a járművön egy hölgy, akiről képtelen voltam levenni a tekintetemet. Láttam önfeledt boldogságát és kisugárzásának akarva-akaratlanul mindenki más is hatása alá került. Akkor persze még nem tudtam, hogy az ő Ulrike Lunacek.
Lunacek asszony politikai pályafutása során az egész világnak bebizonyította, hogy bátorsággal és határozott kiállással minden lehetséges – még egy nyíltan leszbikus politikusnak is. Interjú múltról, jelenről, politikai csatákról, reményekről és kihívásokról, valamint az európai LMBTQI közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszexuális) jövőjéről az Európai Parlament volt alelnökével.
A nők, a női menekültek és az LMBTQI közösség segítése révén Ön már nagyon fiatalon harcolni kezdett a társadalmi igazságosságért és az egyenlő jogokért. Mi motiválta abban, hogy aktivista legyen?
1978-ban nyolc hónapon át jártam Dél-Amerikát. Peruban és Bolíviában megtapasztaltam a szegény és gazdag közötti óriási különbséget, Chilében pedig megtanultam, mit jelent a katonai diktatúra. Olyan embereket ismertem meg, akiknek a barátait, családtagjait a Pinochet-féle puccs során megkínozták, meggyilkolták, vagy az ország elhagyására kényszerítették. E tapasztalatok ösztönöztek rá, hogy olyan területen helyezkedjek el, ahol tevékeny részese lehetek a világ jobbá tételének.
Visszatérve felsőfokú tanulmányaim színhelyére, Innsbruckba, hamar bekapcsolódtam a Latin-Amerikával szolidaritást vállaló csoportba, valamint az egyre növekvő feminista mozgalomba. Feminista témákban – sok más társammal egyetemben – nemcsak vitatkozni akartam, de hozzájárulni magához a változáshoz is, ezért csatlakoztam a munkacsoporthoz, amely létrehozta az első női menedéket. Akkoriban – a 70-es évek végén, a 80-as évek elején jártunk – volt egy hatalmas nőkonferencia Innsbruckban, amely története során először leszbikus workshopot is szervezett. Nagyszerű változások korát éltük, tele reménnyel, hogy a dolgok nemsokára jobbra fordulnak, és bíztunk benne, hogy a világ hamarosan jobb hellyé válik a nők és leszbikusok (megjegyzem, akkoriban a meleg férfiakkal még nem fogtunk össze), valamint az úgynevezett harmadik világ számára – ahogy akkoriban a déli féltekét összefoglalóan neveztük.
Az első nyíltan leszbikus képviselőként tíz éven át, 1999-tól 2009-ig tagja volt az osztrák parlamentnek. Mekkora nehézséget jelentett leszbikus nőként elfogadtatni magát képviselőtársaival és a szavazókkal? Mi volt Ön szerint a siker titka?
Nem volt különösebben nehéz. A pártomban a túlnyomó többség értékelte, hogy van egy női szakértő nemzetközi és fejlesztési ügyekben, aki egyébként nyíltan leszbikusként egy szexuális kisebbséget, valamint a kisebbséghez tartozással járó küzdelmet is képviseli a „normális dolog másnak lenni”-szlogen égisze alatt.
És mivel nemcsak LMBTQI, hanem nemzetközi és fejlesztési ügyeken is dolgoztam, a tény, hogy a saját nememhez vonzódom, nem volt folyamatosan napirenden. Sőt, az volt a benyomásom, hogy a képviselőtársaim javának kizárólag akkor jutott eszébe, ha kimondottan ez volt a téma. Kizárólag néhány alkalommal hallottam saját fülemmel a diszkrimináció bármilyen formáját – arról pedig már akkor sem és továbbra sem akarok tudni, mik hangozhatnak el a hátam mögött. De az is előfordult, hogy képviselőtársaim, akár még a konzervatív pártból is, a védelmemre keltek. Azt hiszem, sikerem titka végső soron az volt, hogy nem rejtettem véka alá, hanem inkább tényként tálaltam, hogy leszbikus vagyok. Nincs benne semmi egyedülálló, vagy furcsa – ez az én életem, amivel kapcsolatban elvárom, hogy tiszteletben tartsák, és vele együtt elvárom az egyenlő jogokat is mindannyiunk számára.
Az Európai Parlament tagjaként, majd később alelnökeként rengeteget tett az LMBTQI-közösségért nemcsak az Unión belül, de annak határain túl is. Melyek a legszebb emlékei és mely eredményekre a legbüszkébb?
Az egyik mindenképpen a 2012-es budapesti EuroGames nemzetközi LMBTQI sportrendezvény, amelyet rendkívül nehéz politikai és pénzügyi környezetben kellett megvalósítania a szervezőknek. Bátorságukért köszönetet is mondtam a nyitóceremónián. De talán még ennél is kedvesebb emlék, amikor a világhírű Fischer Ádám karmestert – akit korábban európai parlamenti munkám során már volt szerencsém megismerni – elhívtam a rendezvény vasárnapi úszószámaira (magam minden EuroGames-en úszok), és ő igent mondott. Abba is beleegyezett, hogy ő ossza ki az érmeket a díjátadón, és beszédében köszöntött minden résztvevőt. Különleges és érzelmektől fűtött beszéd volt nemcsak nekem, de a Margit-szigeti medence partján összegyűlt tömegnek is – és micsoda tapsot kapott a végén!
Egy másik szép emlék 2014 októberéhez kötődik, amikor asszisztensem, Hanna San Nicolo és sok más kollégám segítségével sikerült megszervezni, hogy Conchita Wurst – aki nem sokkal azelőtt nyerte meg az Eurovíziós Dalfesztivált – koncertet adjon az Európai Parlament melletti Esplanade-on, méghozzá hatalmas tömeg előtt!
Ami a konkrét parlamenti munkát illeti, LMBTQI ügyekben a legnagyobb siker az „Ütemterv a homofóbia és a szexuális orientáción, valamint nemi identitáson alapuló diszkrimináció leküzdésére” megszavazása volt 2014. február 4-én. A dokumentum elfogadása kötelezte az Európai Bizottságot, hogy stratégiát dolgozzon ki a témában. Az egyes jobboldali pártok, valamint vallási csoportok irányából érkező, a közösségi médiában burjánzó gyűlölködő kampány sokunkat érintett: a honlapomat meghekkelték, és több mint 40 ezer tiltakozó levelet kaptam. De képviselőtársaim is fejenként több százról számoltak be, sokszor olyan nevetséges tartalommal, mint például „az ütemterv elfogadásával tovatűnnek az egyetemes emberi jogok, hiszen az LMBTQI embereknek kiváltságaik lesznek a heteroszexuálisokkal szemben.”
A sikeres szavazást követően azonban nagyon boldog voltam, hiszen az anyag az igenek nagy aránya mellett ment át a plenárison. Sajnos a Bizottság végül csak egy akciótervet készített, ami részben annak is köszönhető, hogy az Európai Tanácsban több tagállam kormánya – így a magyaroké is – megvétózott volna egy átfogó stratégiát. Hozzáteszem, az Európai Unió több diszkriminációnak kitett csoport tekintetében is rendelkezik stratégiával, mint például a nők, a fogyatékkal élők, valamint a romák.
Emlékszem, hogy 2011-2012 táján, az Európai Parlamentben eltöltött gyakornoki és asszisztensi időm során milyen hálás voltam, amiért Ön és kollégái az LMBTQI frakcióközi csoportból számos kelet-európai pride-on jelen voltak. Miért vállalták ezt a küldetést, dacára annak, hogy az ellentüntetők miatt olykor akár az életüket tették kockára?
A válasz nagyon egyszerű. Én meglehetősen konzervatív, mégis biztonságos környezetben nőttem fel. Ott is bújtam elő. E háttér ellenére mégis ismertem LMBTQI embereket olyan országokból, ahol megszokott az üldöztetés, a börtön, az erőszak, sőt, még a kínzás is. Így hát támogatni akartam azokat, akik olyan helyen élnek, ahol a helyzet kevésbé biztonságos és a társadalom nem olyan nyitott, mint például Ausztriában. Az Európai Unió tagállamaiban sokszor használtam az Unió zászlaját mottómhoz – a zászló alatt védve vagyunk, úgyhogy szokjanak csak hozzá, hogy igenis vállaljuk magunkat, nyitottak vagyunk és büszkék! Mi, LMBTQI emberek ugyanolyan állampolgárok és emberek vagyunk, mint bárki más, ezért is követelünk egyenlő jogokat. És még egyszer mondom: normális dolog másnak lenni.
Hogyan látja a következő 10 évben a kelet-európai meleg közösség helyzetét?
Összehasonlítva a jelent az elmúlt 10-20-30 évvel, úgy hiszem, több a pozitív figyelem, az elfogadás, a tisztelet és nagyobb az LMBTQI emberek szabadsága. De megfigyelhető visszaesés is ott, ahol a nemzeti-konzervatív és szélsőséges kormányok újra rejtőzködésre kényszerítenének minket, hogy újra diszkriminációban és félelemben éljünk. Ezért fontos, hogy az Európai Unió és különösen az Európai Parlament alapvető szövetséges maradjon, és más csoportok mellett az LMBTQI emberekkel is ápolja a kapcsolatot. Különösen fontos ez annak érdekében, hogy sehol ne törölhessék el sem a diszkriminációt tiltó törvényeket, sem a nyitott életet. Szükség van az ellenállásra és egymás támogatására. Ehhez a következő lehetőség 2019 májusában az európai parlamenti választáson nyílik meg. Az Európai Parlament elindította a Szavazni fogok! kampányt az Európai Unió mind a 24 hivatalos nyelvén. Kérem az Olvasókat, vegyenek részt, szavazzanak 2019 májusában!
Idehaza szokás mondani, hogy Magyarország mind gazdasági, mind társadalmi értelemben 30-40 év lemaradásban van Ausztriához képest. Ez az állítás valószínűleg helyt áll az LMTBQI-közösség elfogadásánál is. Ön, aki a nyolcvanas években bújt elő, mit üzenne azoknak a magyar tinédzsereknek, akik még rejtőzködnek, és félnek, hogy a környezetük nem fogadja majd el őket?
Merj az lenni, aki vagy, és légy nyitott. A félelem a legrosszabb tanácsadó. Javaslom mindenkinek: ne hagyd, hogy a félelem irányítsa az életedet. Olykor nehéz lehet, de összességében boldogabb ember leszel, hiszen nem kell többé az életednek ezt a fontos részét rejtegetned sem a családod, sem a barátaid előtt, sem az iskolában vagy az egyetemen és a munkahelyeden, de még az utcán sem. Ha kell, vegyél önvédelem-órákat, úgy még nagyobb biztonságban érzed majd magad az utcán.
Jövő júniusban Bécs ad helyszínt a EuroPride-nak, amely évtizedek óta kiemelt esemény az európai LMBTQI emberek életében. A jövő évi rendzevénynek Conchita Wursttal együtt Ön az egyik nagykövete. Mivel földrajzilag Magyarországhoz nagyon közel esik a helyszín, így biztos vagyok benne, hogy sok olvasónk szeretne kilátogatni. Miért fontos, hogy legyen ilyen esemény, és mitől különleges a jövő év?
A bécsi EuroPride 2019 egyebek mellett a Stonewall-lázadás 50. évfordulóját ünnepli, amelyet a kibontakozó LMBTQI mozgalom bölcsőjének szokás tekinteni. Megünnepeljük, amit azóta elértünk szerte a világban, és buzdítjuk egymást, hogy folytassuk harcot a minket kihívás elé állító nehezebb időkben is. Szeretnénk egy kiállítást az LMBTQI aktivisták által az Európa Tanács tagországaiban elért eredményekről, hogy ezáltal láthatóbbá tegyük az elmúlt ötven év sikereit. Andreas Brunnerrel, a QWien kutatóközpont vezetőjével és Katherina Kacerovskyval, a EuroPride 2019 főszervezőjével idén októberben előadunk az ILGA Europe konferenciáján, ahol ismertetjük a kiállítást és elhívjuk rá a közönséget. Keresse mindenki a „Konzultációs Teret” jövőre a bécsi EuroPride-on, ha szeretne maga is részt venni az ILGA Europe konferencián!
Magazinunk októberi számában a 7. születésnapunkat ünnepeljük. Végezetül mit üzenne a magyar LMBTQI közösségnek?
Élj büszkén és nyitottan, ezzel segítve másoknak is! Csak így tudjuk megvédeni a nyitott társadalmat, amelyben mindnyájan élni szeretnénk. Légy önmagad! És légy kihívás azok számára, akik a mai napig korlátoltan gondolkodnak családról és társadalomról. Szabadabb leszel, biztos vagyok benne.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
