A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda a szentendrei városháza udvarán július 6-án mutatta be Lucas Hnath Nóra 2 című darabját. ,,Kopogtatnak. Az ajtó nyílik, mögötte Nóra áll – tizenöt évvel azután, hogy Ibsen nagy botrányt kavart és betiltott klasszikusában becsapta maga mögött. Miért jött? Mi történt vele azóta? Megérte kivívnia függetlenségét? Mit akar azoktól, akiket akkor elhagyott? Mit szólt hozzá a társadalom? És mit szólunk hozzá mi a XXI. században? A fiatal szerző friss darabja tavaly hatalmas kritikai és közönségsikert aratott hazájában, a Broadway valóságos szenzációja volt. Sziporkázó humorral és nagy emberismerettel tárja elénk a színháztörténet egyik legzajosabb ajtócsapásának utóhatásait” – olvasható a színlapon. Nórát az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT) A legjobb női mellékszereplő díjával kitüntetett Kováts Adél alakítja.
Az ön számára milyen jelentőséggel bírnak a díjak?
Nem a díjakért dolgozik az ember, de olyan szempontból fontosak, hogy visszaigazolást jelentenek. A POSzT-on részt venni jó dolog, idén három díjat hoztunk el az Andrei Şerban rendezte III. Richárddal: A legjobb jelmez díját, A legjobb fényterv díját és én A legjobb női mellékszereplőét. Kétszeresen örültem: egyrészt mint színésznő, másrészt mint színházigazgató, hogy általam a Radnóti kapott még egy elismerést. Ugyanakkor van bennem egy afféle anyai érzés: aki önfeledt örömöt akkor érez, ha a „gyerekeit” jutalmazzák.
A Nóra 2-t ön fedezte fel az Orlai Produkció számára, vagy Orlai Tibor kereste meg az ötlettel?
Tibor keresett meg engem. Nagyon jólesett, hogy azt mondta, abszolút bennem gondolkodik, de nem könnyen adtam választ, hogy vállalom-e. Az döntő volt, hogy a Nóra 2 nyári produkció, mert évad közben nem nagyon tudnék bevállalni egy ilyen bemutatót, viszont nagyon nehéz feladat elé állítja az embert, ha az évad végére rá kell tennie még egy hajrát. De egyrészt csodálatos a szerep, bonyolult, összetett, nagy virtuozitást igénylő feladat, másrészt jó egy kicsit kirándulnom olyan területre, ahol ,,csak” színésznő lehetek, nem terhel más felelősség. Világéletemben mindig vendégeskedtem más színpadokon – ez nagyon jót tesz az embernek, mert a szabadság érzetét kelti, ami számomra épp annyira fontos, mint a darabbeli Nórának.
Mennyire áll közel önhöz ez a karakter?
A Nóra 2 alapötlete nagyon jó, nem véletlenül megy a darab óriási sikerrel a világ színpadain. Ibsen nyitva hagyta, hogy mi történik Nórával, nem befejezte, hanem elvágta a történetet, és az embereket foglalkoztatja, hogy vajon hová megy, mi lesz vele. Lucas Hnath műve egyféle nagyon izgalmas folytatása az ibseni történetnek: Nóra tizenöt év után visszatér. A Nóra-történetnek van olyan része, amit elképzelni sem tudok, amiben a karakter merőben idegen tőlem. A színész számára nagy kihívás, hogy ha nem tud teljesen azonosulni azzal a hőssel, akinek a bőrébe bújik, akkor miből építi fel a szerepet.
Mivel nem tud azonosulni?
Azzal, hogy elhagyta a gyerekeit, egy dada nevelte fel őket. Ez számomra teljesen elképzelhetetlen.
És mi jelenti a kapaszkodót, amivel mégis magáévá tudja tenni a szerepet?
Az, hogy van egy másik, nagyon erős oldala, amelyben önazonos tudok lenni. Nóra szabadságeszméi nagyon is az enyémek: a függetlenségéért, a másodrendűség, a kiszolgáltatottság, a hazugság, a látszatidill fenntartása ellen vívott küzdelme mögé oda tudok állni. Nagyon izgalmas, ahogyan ez felfeslik a próbák során: a mögötteseket kell kifejtenünk, mindent odatennünk a párbeszédek alá. Az előadásban ezeket a tartalmakat már nem kell állandóan, részletezően felmutatni, a néző anélkül is tudni fogja, hogy miközben elhangoznak a mondatok, mi zajlik Nóra belső színpadán. Férfiaknak is, nőknek is, korosztálytól függetlenül mindenkinek ajánlom a Nóra 2-t, mert annyira jó anyag. A most tizennyolc éves gyerekem az Üvegfigurák című Tennessee Williams-előadásról azt mondta: ,,Anya, szerintem ezt oktatói céllal be kellene mutatni az iskolákban.” Hiszen a darab arról szól, hogy mindannyian esendőek, törékenyek vagyunk, de nem tanulunk meg ezzel együtt élni, inkább önbecsapással, illúziók gyártásával elfedjük a tökéletlenségünket, vagy megteszi helyettünk a média, amely mindent könnyednek, szépnek mutat az életben. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gyerekem hogyan fog reagálni erre a Nórára, aki a maga és mások áltatása helyett a függetlenséget választotta, de a szabadságáért cserébe beáldozta az anyaságát.
Másodszor dolgozik együtt Orlai Tiborral, 2012-ben ön rendezte David Harrower Blackbird című darabjának magyarországi bemutatóját.
Az nagyon érdekes kirándulás volt számomra. Már régóta kerülgettük egymást Tiborral, és akkor is egy szereppel keresett meg. Arra nemet mondtam, mert valamiért nem éreztem késztetést rá, és végül a darabot sem mutatták be. Viszont a fejemben volt a Blackbird, érdekelt a témája, nagyon fontosnak éreztem, mondtam, hogy szívesen megrendezném, Tibor pedig nagyon örült neki. Ez részemről egyszeri kirándulás volt, nem gondolom, hogy ettől rendező lennék, nem is akarok rendezéssel foglalkozni; vannak, akik ehhez sokkal jobban értenek nálam, de nagyon jó volt kipróbálni, hogy milyen a másik oldalon állni. A Balckbirdben egy férfi és egy nő tizenöt év után újra találkozik. Hosszú, nehéz beszélgetés kezdődik köztük, amelyben felidézik a közösen átélt múltat, újra szembesülnek az ellentmondásos emlékeikkel, miközben elementáris erővel tör felszínre mindaz, amit a múlt és egymás iránt éreznek. Örökre egymáshoz láncolja őket egy régi közös bűn, amely végérvényesen kirekesztette őket a világból. Ez a téma megszólította a kreativitásom rendezői oldalát, és jó, hogy Tibor erre nagyon nyitott volt. Szuper, hogy teret ad a kísérletezésnek, tabutémáknak, koprodukál a nagyon nehéz sorsú független társulásokkal, és ezzel támogatja a magyar színházi élet mainstreamen kívüli részét.
Mitől függ, hogy igent mond-e egy felkérésre?
Az a döntő, hogy az ügy, amit egy előadással felmutatunk, fontos legyen. És az idő, az is meghatározó.
L. Horváth Katalin
