Nem tudok beleszeretni egy samponba vagy egy autóba – A kulturális kommunikációhoz is szerelem kell

Már a pályája elején elkötelezte magát a minőségi kultúra mellett Balogh Máté András, és azóta egyre több művészeti projekt PR–kommunikációs munkáját támogatja. Kulturális PR-t tanít a Werk Akadémián és a Művészeti menedzser szak mentora. Öt éve hozta létre saját vállalkozását, a kortársPRos Kft.-t, amely többek között a Budapest Art Week, az Orlai Produkciós Iroda, a Frenák Pál Társulat és a Concerto Budapest PR és kommunikációs partnere. Máté szerint a művészet és azon belül is projektek és brandek menedzseléshez szerelem kell.

Milyen út vezetett a diploma megszerzésétől a saját vállalkozásod megalapításáig?
Büszke vagyok rá, hogy utolsó éves egyetemistaként egy multinacionális vállalatnál, a Trigránitnál gyakornokoskodtam, és ott kaptam meg életem első állását. Nagyon jó volt, mert rengeteget tanultam, de 2007-2008 tájékán jött a válság és a leépítés. Tőlem mint a legfiatalabbtól volt a legkönnyebb megválni, úgyhogy mennem kellett. Aztán egy ügynökségnél történt meg ugyanez. Amikor már eldöntöttem, hogy nem akarok for profittal foglalkozni, de még nem tudtam pontosan, merre induljak tovább, találkoztam valakivel, aki fontossá vált a magánéletemben. Az ő révén bekerültem a Képzőművészeti Egyetemre kommunikációs-marketingesnek, és ott egy életre beleszerettem a képzőművészetbe. Az intézmény történetében először volt ilyen pozíció, a nullához képest nagyon jól beindult a ,,visibility”, másfél év elteltével már kíváncsi volt ránk a világ, így nem nagyon kellett tovább vinni ezt a vonalat. Elváltak az útjaink, viszont közvetve a Képzőművészetinek köszönhetem például a Kaposfest, a Werk Akadémia, az Art Market Budapest kommunikációs munkáját, a Werknek pedig az Orlai Produkciós Irodáét. Öt éve jutottam el oda, hogy már érdemes volt saját vállalkozás formájába rendezni a tevékenységeimet. A kortársPRos egyszerű, kicsi cég, úgy építettem fel, hogy minél kevesebb energiát kelljen beleölni a mozgatásába: beletettem azt, amit tudok.

A felsoroltak egyike sem hétköznapi emberekhez kötődik és mindegyike elég nagy falat. Hogyan kerültél ilyen fiatalon ezekbe a minőségi projektekbe?
Bolyki Györgynek, a Kaposfest igazgatójának egy, a Képzőn megismert turisztikai ügynökség vezetője ajánlott be. A mai napig emlékszem az első beszélgetésünkre; teljesen különbözött azoktól az emberektől, akikkel addig találkoztam. Azóta persze megtanultam a gondolkodásmódját. Soha nem elégszik meg azzal, ami van, mindig újabb ötletek vannak az agyában, amikkel vagy egyetértek vagy nem, de az elmúlt hét év tapasztalatából tudom, hogy nem érdemes győzködni, mert amit kimond, ahhoz ragaszkodik. Legfeljebb nem jön össze, és akkor kitalál valami mást. Nagyra értékelem. A Werkre úgy kerültem, hogy a Képzőművészetin összebarátkoztam Kupeczik Ágnes festővel, aki szervezett ott egy kiállítást, és megkért, hogy segítsek neki a kommunikációban. Összeismerkedtem Vándor Ágnessel és Réz Andrással, a Werk tulajdonosaival. A bennük lévő rengeteg energia, a friss, eredeti gondolataik és a belőlük áradó mérhetetlen szeretet pótanya- és pótapa-feelinget keltett bennem, és rögtön úgy éreztem, hogy nekem valami dolgom van velük. Több, mint öt éve dolgozunk együtt, és azóta már a Werk művészeti menedzseri képzésének mentora is vagyok. Négy évvel ezelőtt felvetettem, hogy képezzünk színházi menedzsereket is. Rábólintottak, megszerveztem egy órát Orlai Tiborral, akire szintén felnézek, és én is beültem a hallgatók közé. Az a ritka dolog történt, hogy minden szavával egyetértettem. Egy belső hang azt mondta, hogy vele is dolgom van, mert nagyon hasonlóan gondolkodunk, csak ő koránál és tapasztalatainál fogva bölcsebb. Sokat tanulhatok tőle. Óra után odamentem hozzá, elmondtam, mikkel foglalkozom, és bizalmat szavazott nekem. Egyhónapos próba után szerződést kötöttünk, és azóta is együtt dolgozunk – egyre több előadással.

A munkád egyik kulcseleme, hogy maradéktalanul azonosulni tudj azoknak a gondolkodásával, akiknek a projektjeit viszed?
Persze, hogy megismerjem, magamba építsem és hitelesen tudjam képviselni őket.

Ez azt jelenti, hogy pusztán anyagi megfontolásból nem vállalsz munkát?
Korábban volt olyan projekt, amit csak a pénzért vállaltam el, de időközben rájöttem, hogy nem a pénz motivál. Ha nem vagyok kibékülve valakinek a szellemiségével, nem tudok dolgozni vele. Képes vagyok alkalmazkodni, de ha több jel mutat arra, hogy nem tudom megszeretni az embert, mint arra, hogy meg tudom, akkor nem erőlködöm, mert csak elmérgesedne a viszony.

Nincs meg annak a veszélye, hogy beindítasz egy projektet, felépíted PR szempontból, aztán egyszer csak önjáróvá válik, és rád már nincs szükség?
Ha ez bekövetkezik, az azt jelenti, hogy jól végeztem a dolgomat. Büszke vagyok arra, hogy tíz év alatt elenyészően kevés olyan projekt volt, amelyik ne prosperálna a mai napig. Engem az jobban izgat, hogy egy brandet hová tudok eljuttatni, hogyan, mi módon lehet az emberek fejébe beültetni egy képet róla. Ez folyamatosan alakul, és amikor azt látom, hogy eljutottunk a működőképességig, el tudom engedni. Vannak a szakmában olyanok, akiket a személyiségük arra predesztinál, hogy egy már felépített brandet működtessenek, és jól is csinálják, de én nem ez a típus vagyok.

Lehet-e a kultúra a gazdaság húzóágazata, ha úgy tetszik, a mankója?
Szerencsésnek tartom magam, mert döntően olyan projektekben, illetve emberekkel dolgozom, akik független piaci szereplők, állami támogatás nélkül képzelik el a jövőjüket. Akadnak államilag támogatott partnereim is, és látom, mennyivel nehezebben tudnak döntéseket hozni, lépéseket tenni. Ha tetszik, ha nem, pénzből élünk, és amikor az ember elvégezte a munkát, elvárja, hogy kifizessék, de az állami szférában nagyon sok a csúszás. Piaci alapon működő ügynökségként mára már nem érzem meg annyira a csúszás negatív vonulatait, mint korábban.

Magas az ázsiód?
Tudom, hogy egy bizonyos típusú munka mennyibe kerül, és elkérem azt az árat. Van egy limit, aminél alább nem adom. Azt gondolom, ez az ár sem hatalmas, de ezt sem tudja mindenki megfizetni, viszont van bennem annyi küldetéstudat, hogy ha szeretek egy projektet, mert jó, vagy hiszek abban, hogy megvalósítható az elképzelés, segítek. Például a k2 társulatnak épp elég gondja van azzal, hogy életben maradjon. Hogy ne kelljen azon is idegeskedniük, ki tudják-e termelni az én munkám árát vagy nem, pénz nélkül is segítek nekik, amikor tudok. Bízom benne, hogy ezzel előrébb lendítem az ügyüket.

Hány órát dolgozol naponta?
Most már nem olyan sokat, mint néhány éve; körülbelül tizenkettőt. Korábban hajnalban kezdtem, és sokszor éjfélkor sem fejeztem be. Tizenhárom-tizennégy éves koromban nagyon erős elképzelésem volt arról, hogy harmincéves koromban hol szeretnék tartani. Nem emlékszem, hogy pontosan milyen lépcsőfokokat határoztam meg, de tudtam, hogy mit akarok elérni, és mostanra nagyjából közelébe kerültem annak, amire anno gondoltam.

A pályád kezdetén eldöntötted, hogy nem akarsz for profittal foglalkozni. Miért?
Mert nem az én világom. Nem szeretem például a médiának azt a részét, amikor a kattintásszámmal nyomasztanak. Az a szerencse Orlai Tibornál, Frenák Pálnál és mindenki másnál is, hogy a bulvárt kerüljük. Magamat is úgy építettem fel, a cégnek is azt az arculatot próbálom adni, hogy bizonyos szint alá nem megyünk. Szívesen mozgatom a határaimat, de teljesen megalapozott szakmai érvek mentén. Néha én is ideges vagyok attól, hogy el kell adni valamit, és előfordul, hogy akkor sem tudok több embert behúzni egy előadásra, ha a fejem tetejére állok, de sokkal-sokkal jobb a magaskultúra területén, a projektek arculatához illő lapokkal, portálokkal dolgozni, mint bárhol máshol. Ezt a szakmát csak szerelemmel lehet művelni, és a szerelemben kell megtalálni a realitást. A múltkor nézeteltérésem volt egy hölggyel, aki egy csupaszív ember. A beszélgetésünket végighallgatta egy harmadik személy, és utána azt mondta: az egyikünk olyan, mint a projekt anyja, a lelke, a szíve, a másikunk pedig az apja, aki próbál a realitás talaján maradni. Szerinte én az utóbbi voltam, az, aki próbálta a témát reális mederben tartani. Ez nekem egyrészt jóleső érzés volt, másrészt azt igazolta, hogy amikor tárgyalok, félreteszem az érzelmeket, mert az adott pillanatban épp nem azokra van szükség. Ugyanakkor nem tudnám a munkát elvégezni, ha nem lennék szerelmes a projektbe, az emberbe vagy mindkettőbe. Ezért nem tudnék a for profit szakmában dolgozni. Nem tudok beleszeretni mondjuk egy samponba vagy egy autóba.

L. Horváth Katalin