Nem népszerűsít semmit, hanem egyszerűen csak megmutatja a valóságot

Az Eufória 2019-ben jött, látott és győzött, így a folytatás borítékolható volt. Ugyan a koronavírus kicsit bekavart, de idén januárban folytatódott a Z-generáció pokoljárása, ahol a szex, a drog és az alkohol ugyanolyan hétköznapivá válnak, mint a fogmosás.

Az izraeli író-forgatókönyvíró-producer Ron Leshem és az író-rendező Daphna Levin 2012 és 2013 között bemutatott 10 részes Eufória-sorozata igaz történeten alapul és a kilencvenes évekbe repíti vissza a nézőt a tinédzser lét árnyoldalát bemutatva. Leshem televíziós és irodalmi munkásságáért több díjat is elnyert hazájában, emellett újságíróként is tevékenykedik, és a legnevesebb egyetemeken tart előadásokat. Levin ugyancsak nagysikerű sorozatokat jegyez és két alkotásával is elnyerte az Izraeli Filmakadémia díját. Ő rendezte a Hagai Levi (Jelenetek egy házasságból, A viszony) által kitalált Terápia című sorozatot is, melynek számos ország elkészítette a saját változatát, többek között mi is Mácsai Pál főszereplésével, Enyedi Ildikó és Gigor Attila rendezésében.

Az Eufóriára az Oscar-díjas Barry Levinson fia, Sam Levinson (Malcom és Marie, Hazugságok mágusa, Gyilkos nemzedék) csapott le, aki tinédzserként és fiatal felnőttként maga is a kábítószerek rabja volt. A 2019-ben bemutatott 8 részes HBO-sorozat egy csapat önpusztító életmódot folytató középiskolás történetét meséli el meglepő őszinteséggel, melynek köszönhetően elég nagy visszhangot váltott ki. Rengeteg jelölést és díjat kapott, a főszerepet játszó Zendaya, a zenéjét szerző Labrinth, valamint a smink elnyerte az Emmyt, de jelölték a díjra Rév Marcell (Jupiter holdja, Gyilkos nemzedék, Malcolm és Marie, A feleségem története) operatőrt is.

Ezután a második évad bejelentésére nem kellett sokat várni, de aztán közbeszólt a koronavírus-járvány. Hogy ne maradjunk Rue és Jules nélkül, készült egy kétrészes különkiadás, ami közelebb visz a főszereplőkhöz. A Jules transzszexualitását terápiás foglalkozáson kibeszélő rész megírásában az őt alakító transznemű Hunter Shafer is részt vett. Emellett Levinson megírta és megrendezte a Malcom és Marie című filmet is, melynek egyik szereplője Zendaya, operatőre Rév Marcell, a zenéjét pedig Labrinth szerezte (az Eufória stábjából többen is dolgoztak már a forgatókönyvíró-rendezővel korábban). A második évaddal kapcsolatban azonnal megindult a találgatás, ami leginkább arról szólt, hogy ki milyennek szeretné látni, nem pedig arról, hogy milyen is lesz valójában, hiszen azt akkor még csak igen kevesen tudták. Mivel az internet korában nagyon fontos a gyorsaság, ahogy januárban kijött az első rész, a filmes oldalak egymás után jelentették meg a kritikákat mindenféle jóslásokkal és következtetésekkel, aminek jómagam nem vagyok a híve. Azóta lement az összes rész, így nem nagyon lövök mellé az értékeléssel, még ha nem is én voltam az első.

Az első évad vége azzal zárult, hogy Rue nagyon csúnyán elintézi magát, de az már a Különkiadásból kiderült, hogy köszöni, jól van, de legalábbis nem halt meg. Az első rész a drogdíler Frezco szomorú és rendkívül erős történetével indul, majd egy szilveszteri buliban kötünk ki, ahol aztán rengeteg olyan dolog történik, ami alapjaiban változtatja meg a szereplők egymáshoz való viszonyát. A középpontban természetesen továbbra is Rue mélyrepülése van, aki egyre kényelmetlenebbé válik környezete számára. Gyakorlatilag bármit megtenne az anyagért, hol könyörög és esdekel, hol pedig fenyegetőzik, tör, zúz és rombol. Anyját és húgát kétségek között tartva jobb pillanataiban belemegy az elvonóba, hogy aztán újra és újra visszakozzon, veszélyt jelentve ezzel mindenkire, de elsősorban önmagára. A régi szereplők mellett újak is belépnek a történetbe és a második évad szinte mindenkire szán időt, hogy jobban megismerhessük. Markánsan jelen vannak a szülők, Jules és Rue se veled, se nélküled kapcsolata mellett pedig kialakul néhány szerelmi háromszög is, de talán a legérdekesebb és leglátványosabb az, ahogy Cassie húga, Lexi egy színdarabban dolgozza fel mindazt, aminek részese volt az elmúlt években. Bár álneveket használ és él a művészi szabadsággal, mindenki magára ismerhet – a közönség soraiban ülő érintettek reakciója magáért beszél.

A lezárás brutálisan erős, van, akit végleg elsodor az ár és van, aki kap egy sokadik esélyt. A valóság elől menekülő Rue mindenkire árulóként tekint, aki szembesíti őt a függőségével, hogy aztán tiszta pillanataiban újraértékeljen mindent és rájöjjön, mekkora káoszt hagyott maga után. A baráti társaság tagjaival rengeteg minden történt, de belátják, hogy ők mindig ott lesznek egymásnak, mindig számíthatnak egymásra. Buktatókkal, csalódásokkal, árulásokkal teli felnövéstörténetük a tinédzser lélek legsötétebb bugyraiba visz minket. Hihetetlen mennyiségben és sebességgel ömlik rájuk a borzadály kontrollálatlanul, szűretlenül. A gyerekkorra ráunva egyik pillanatról a másikra akarnak felnőtteset játszani, miközben a legtöbben még anyagilag függenek szüleiktől, és ha testileg nem is, lelkileg és szellemileg még nem érettek meg erre, nincsenek felkészülve rá. Rue elvesztette apját és ezt képtelen feldolgozni, fájdalmát csillapítandó időről-időre elveszíti a kapcsolatot a valósággal. Barátai közül szinte mindenkinek van valami személyes drámája, amivel nincs kihez forduljon, a szülők többsége ugyanis érzelmi analfabéta és/vagy maga is függő, azt pedig tudjuk, milyen, ha a tinédzserek egymásnak osztogatnak tanácsot. Ha elveszítesz egy kapaszkodót, keresni kell egy másikat, el kell fogadni a mások által felkínált segítséget és meg kell találni az élet értelmét, a benne rejlő szépséget és lehetőségeket.

A kifogástalan castingnak hála mindenki telitalálat a szerepére, és még csak nem is a második évadra, hanem a legeslegelejétől fogva tudja és teszi a dolgát. Levinson szerepelteti és beszélteti a színészeit, látjuk és halljuk, hogy az egyes karakterek mit éreznek és gondolnak, min mennek keresztül, és közben alaposan meg is dolgozza őket – nem csoda, hogy kivétel nélkül emlékezetes alakítást nyújtanak. Remekbe szabott szövegek, jól átgondolt vágás és dramaturgia, Rév Marcell operatőr pedig gyönyörűen fényképezi ezt az egész őrületet. Ahogy játszik a térrel, a színekkel és a fényekkel, a tükröződő felületekkel, valamint a szereplőkkel és az őket befogadó környezettel, az valami lenyűgöző. A zene Labrinth munkája, aki az első évad ismerős dallamaira épített, de a soundtrack olyan előadók számait is tartalmazza, mint a Roxette, a Depeche Mode, az INXS, az Erasure, The Notorious B.I.G. vagy 2Pac, mintha beülnénk egy időgépbe.

Az Eufória továbbra sem népszerűsít semmit, hanem egyszerűen csak megmutatja a valóságot, nyíltan beszél arról, amiről mások egyáltalán nem, vagy nem egészen így. Bár a végtelenségig én sem folytatnám a sorozatot, ebben a sztoriban maradt még potenciál, egy harmadik évadnak bizonyára minden rajongó örülne. Még csak nem is kéne, hogy erősebb vagy drámaibb legyen.

Hujber Ádám