„Ne a társadalomnak akarjatok megfelelni, hanem önmagatoknak, ez ugyanis a boldogság kulcsa”

Nagyon sokszor hallani, hogy mennyire nehéz itthon melegként élni – még Budapesten is. Abba viszont senki se gondol bele, hogy milyen lehet egy olyan melegnek az élete, aki kerekesszékhez kötve éli a mindennapjait, méghozzá vidéken. Erről mesélt nekünk ebben a hónapban Mészáros Zoltán István (Steve). Azon megindító beszélgetések egyike volt ez, ami mindannyiunk számára rengeteg tanulsággal szolgálhat kitartásról, erőről és életszeretetről.

Sokan el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet az élet kerekesszékesként. Mesélnél nekünk a mindennapjaidról?

Sajnos azokat leginkább a betegségiem határozzák meg. Már 9 éve járok dialízisre, kezdetben hetente háromszor mentem, most már viszont hetente négyszer kell járnom. A kezelések után legtöbbször csak arra vágyom, hogy otthon pihenhessek. De a pánikbetegségem és az epilepsziám miatt sem egyszerű itthonról kimozdulnom.

Mennyire élsz közösségi életet, a barátaiddal milyen gyakran tudsz találkozni? A melegségedet mondhatni teljesen nyíltan kezeled, ami sokszor még a Budapesten élőknél sem megszokott, nemhogy Miskolcon.

Nagyon sok barátom, ismerősöm van, akikkel napi szinten Facebookon vagy telefonon tartom a kapcsolatot. Persze, vannak olyan barátaim is, akikkel személyesen is rendszeresen találkozom, és amiben tudnak, segítenek nekem. Fiatalabb koromban, és amikor még az egészségemmel is kevesebb gond volt, szinte hetente jártam bulizni – elég pezsgő közösségi életet éltem. Számomra a melegségem felvállalása nem okozott problémát, már egészen fiatalon megtettem. Előbújásom után több ember, akiket addig a barátomnak gondoltam, eltűnt az életemből, mert nem tudták elfogadni, hogy meleg vagyok. Azok a barátaim, akik megmaradtak, a szó valódi értelmében véve igaz barátok.

Ért valaha bármiféle hátrány vagy atrocitás a melegséged miatt?

Idegenektől vagy az utcán sosem tapasztaltam, otthon viszont annál inkább. A családom még mindig nem tudja elfogadni és feldolgozni, hogy meleg vagyok, és ebből elég gyakran vannak konfliktusok.

Mennyire tudják az emberek jól kezelni, hogy kerekesszékes vagy? Mennyire segítőkészek?

Egyáltalán nem! A tömegközlekedési eszközökön az esetek 99%-ában a kerekesszékesek számára kijelölt helyre sem engednek oda. Sajnos előfordul, hogy az utcán közlekedve rosszul leszek és nagyon ritka, hogy valaki megálljon segíteni vagy megkérdezni, hogy vagyok. Ilyen értelemben nagyon sokat tudnék mesélni arról, hogy az emberek mennyire nem segítőkészek.

Mi a helyzet az ismerkedéssel?

Nem igazán tudok túlzottan sok pozitív élményről beszámolni. 16 éves korom óta ismerkedem, most 34 vagyok, és eddig valóban komoly kapcsolatom nem volt, maximum próbálkozások, valamint egy-egy kaland. Az a tapasztalatom, hogy a melegek valahogy nem tudják vagy nem akarják jól kezelni, ha valaki beteg, csak a minden szempontból tökéletes pasi kell nekik. Időnként akadnak olyanok, akiket a kíváncsiság hajt: tudni akarják, hogy milyen lehet egy beteg sráccal. De olyanok is vannak, akik azt hiszik, fertőző vagyok.

Mi a hobbid, mivel töltöd a szabadidődet?

A dialízis miatt nem sok szabadidőm van sajnos. Az egyik nagy hobbim az utazás. Régebben majdnem minden héten utaztam valamerre az országban, elég sokat jártam Budapesten is. Mostanában már csak évente párszor tudok utazni, de tervek mindig vannak, és igyekszem is véghez vinni azokat. Továbbá nem tudom, nevezhető-e hobbinak vagy – ahogy a barátaim szokták mondani, inkább fanatizmus – a Madonna iránti rajongásom. Nagyon sokszor Madonna zenéje ad erőt és segít túlélni helyzeteket. Mondhatni példaképként tekintek rá. Életem egyik legnagyobb sikerének tartom és nagyon büszke is vagyok arra, hogy nem kevés küzdelem árán, de el tudtam jutni egy Madonna-koncertre és élőben láthattam és hallhattam az „Istennőmet”.

Szívügyed az állatvédelem. Ez miben nyilvánul meg? Jól tudom, hogy van egy kutyád?

Igen, nagyon szeretem az állatokat. Tevékenyen sajnos nem tudok sokat tenni, de a Facebookon ebben a kérdésben is eléggé aktív vagyok. Jól tudod, van egy kutyám, Lecsó. Ő a mindenem, imádom és ő is imád engem. Sokszor az általa adott szeretet segít át a nehéz pillanatokon. Lecsó mellett a közelmúltig öt macskám is volt, de nem olyan régen a legidősebb cica elpusztult, így már csak négyen vannak.

Mik a terveid, a vágyaid a jövőre nézve?

Annak ellenére, hogy sokszor azt szoktam mondani, reálisan látom a helyzetem, ezért nem nagyon vannak terveim, persze ez így nem teljesen igaz. Ahogy már említettem, a hobbim az utazás, és nagy vágyam, hogy el tudjak menni New Yorkba, és ott találkozhassak Madonnával, az én „Istennőmmel”. Továbbá van egy nagyon-nagyon régi álmom. Anno, amikor Miskolcon még nagyobb volt a meleg élet, és volt meleg szórakozóhely, rendszeresen felléptem transzvesztitaként. Már akkor is nagyon szerettem volna legalább egyszer egy budapesti szórakozóhelyen fellépni, de ez sajnos nem valósult meg – ki tudja, hátha még összejön. Persze mindezek mellett a legnagyobb vágyam mégis az, hogy legyen egy társam. Egy férfi, akivel kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást, és támaszai leszünk egymásnak.

Mit üzennél az olvasóknak?

Ne féljenek azoktól, akik mások, hiszen valamilyen értelemben mindenki az – csak valaki kicsit jobban. Ne a társadalomnak akarjanak megfelelni, hanem önmaguknak, ez ugyanis a boldogság kulcsa. Egy pasin pedig ne a kockák számát és az életkorát nézzék, hanem azt, hogy milyen ember.

Szerző: BéZé