„Mindenkit a melegsége megélésére buzdítok”

Mindig is az volt a benyomásom, hogy a közéleti láthatóságod intenzitása nagyon változó. Volt, amikor inkább háttérmunkát végeztél, máskor az előtérben mozogsz. Ezzel együtt jár, hogy sokan nem ismernek téged. Nem tudják, hogy országgyűlési képviselő vagy, sem azt, hogy nyíltan vállalod a melegségedet. Részben emiatt is azzal kezdeném, hogy honnan ered a politika iránti szenvedélyed?

Azon kevesek közé tartozom, akik már gyerekkorukban eldöntötték, mivel szeretnének foglalkozni. Tizenegynéhány éves voltam, amikor rájöttem, hogy bár a történelmet nagyon szeretem, azon belül mégiscsak a politikai folyamatok érdekelnek igazán és az az élet értelme, ha a közösségemért teszek. De hogyan lehet tenni? Például úgy, ha politikus vagy és annak érdekében, hogy előre és jó irányba menjen a közösséged, részt veszel a döntések meghozatalában.

Gyerekként nyilván miniszterelnök akartam lenni, mint mindenki, aki erre a pályára adja a fejét. Később arra kerestem a választ – és ez tartott viszonylag sokáig –, hogy milyen út vezet odáig. A kilencvenes évek közepén jártunk ekkor és azt láttam, hogy a korabeli politikusok java jogász volt, úgyhogy elmentem én is jogi egyetemre. De nem gazdag környezetből jövök, a családomnak nincs nagy vagyona, nem rendelkeztünk kapcsolatrendszerrel, amit felhasználva tovább tudtam volna építkezni, így rájöttem, hogy diplomaszerzés után maradna a jogászi szakma, ami viszont nem volt célom. Úgyhogy átmentem politológia szakra és elhatároztam, hogy kitanulom a politikacsinálás tudományos részét.

Békéscsabai származású vagyok, életem első húsz évét ott is töltöttem és politológia szakos hallgatóként kerültem fel Budapestre. Nagyon jól éreztem magam a városban és az egyetemen is, sokat tanultam a tanáraimtól. Akiknek akkor a társadalomtudományokban neve volt és letettek valamit az asztalra, mind tanítottak, bal- és jobboldaliak egyaránt. Egyrészt megtanultam az elméletet, másrészt korán keresni kezdtem, hogy a politika gyakorlati részébe hogyan tudok bekapcsolódni. Korábban Békéscsabán már tagja lettem az MSZP-nek, fiatalon is rendszeresen a helyi iroda körül forgolódtam. Pont zajlott a 2002-es választási kampány, úgyhogy bevontak alapfeladatok elvégzésébe, mentem plakátot ragasztani és telefonon aktivizáltam a szavazókat.

Egy szó mint száz, Budapesten élve is elkezdtem minden lehetőséget megragadni, hogy bekapcsolódjak a politikai munkába. Ennek része volt, hogy rendszeresen olvastam publicisztikákat a napi- és hetilapokban, és feltűnt egy név, Gyurcsány Ferencé. Rendszeresen írt arról, hogyan képzeli el Magyarország jövőjét, és maximálisan azonosulni tudtam vele. Úgyhogy megszereztem a privát e-mail címét és írtam neki egy levelet, ami gyakorlatilag arról szólt, miért kellene velem dolgoznia. Iszonyú nagyképű levél volt, dagadtam a magabiztosságtól, ma már nem is mernék ilyent írni, de akkor nem volt semmi veszítenivalóm.

A legközelebbi munkatársával találkoztam, valószínűleg jó benyomást tehettem rá, úgyhogy hívtak, csatlakozzak a csapatukhoz.

Gyurcsány Ferenc ekkor már miniszter volt?

Igen, akkor már ő volt a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter. Eleinte elemzéseket írtam neki, majd fél évre rá miniszterelnök lett és ekkor felkínáltak egy pozíciót a Miniszterelnöki Hivatalban. Harmadéves egyetemistaként kaptam állást, alacsony, asszisztensi szintűt. Ezzel együtt járt, hogy kávét is főztem, de elemzésekkel is foglalkoztam. Onnan dolgoztam aztán fel magamat, sok mindent kipróbáltam mind kommunikációs, mind szakpolitikai területen. Kiderült, hogy nagyon jó vagyok az operatív irányításban, ezért elkezdtek rám bízni politikai menedzsment típusú feladatokat is. És nekem ez ideig-óráig kielégítő is volt, de az én tinédzserkori vágyam ugye az volt, hogy politikus szeretnék lenni, tevékenyen, a nyilvánosság elé kiállva akarok tenni a közösségért. Ez 2009-ben sikerült először, amikor helyettes államtitkár lettem, bár az is még inkább háttérpozíció volt.

Az igazi változást a 2010-et követő ellenzéki átalakulás hozta. Követtem Gyurcsány Ferencet, a Demokratikus Koalícióban kezdtem el politizálni. Mivel az alapítástól ott voltam és mindenki csinált mindenféle feladatot, így végre kaptam politikai feladatokat is. Először az LMBTQ-munkacsoportnak lettem a vezetője, amellyel már járt nyilvánosság és politikai tevékenység, majd egyre terebélyesedett a feladatköröm, és most már két éve országgyűlési képviselőként végzek politikai típusú munkát.

De az operatív, háttéremberi pozíciót sem engedtem el teljesen, hiszen pártigazgatóként menedzselek a pénzügyektől a mozgósításon át, az adatbázison keresztül egészen az adminisztratív dolgokig nagyon sok mindent. A jövőben azonban a munkám politikai lábát szeretném erősíteni és való igaz, hogy a nyilvánosságnak eddig kevés alkalma, illetve rövid ideje volt megismerkedni velem.

Hány éve vagy pártigazgató?

Nyolc, vagy talán már kilenc is.

Mennyiben jelent ez neked kompromisszumot? Hiszen nagy felelősségel járó pozíció, de mégiscsak háttérmunka.    

A pártigazgató, bármely pártról is beszélünk, bár háttérpozíció, olyan értelemben egy kiemelt szerep, hogy az illető ott van a szűk döntéshozatali körben. Tehát ha volt is időszak, amikor nem tudtam politikával foglalkozni, mégis ott ültem azokon a megbeszéléseken és meghallgatták a véleményemet, ahol eldőlnek dolgok.

És a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy nem vagyok könnyű természetű ember. Vállalom a konfliktusokat, őszintén elmondom a véleményemet, amit sokkal könnyebb megélni egy párton belül, mint a nyilvánosság előtt. Ha utóbbiban zajlik ilyen vita, az inkább ártani szokott az adott politikai közösségnek. Nekem képviselőként egy tanulási folyamat is az országgyűlési vitázás mind a plenáris üléseken, mind a bizottságokban.

Milyen érzés volt képviselőként átvenni a mandátumodat és beülni a parlamentbe?   

Óriási dolog volt. Utaltam már rá, hogy a Bajnai-kormányban egy évig helyettes államtitkárként dolgoztam – az is nagy dolog volt, de egyelőre ez a képviselőség a csúcs. Valahol belül megmaradtam vidéki srácnak és emlékszem, mennyit álmodoztam róla, hogy egy nap majd a parlamentben képviselőként felszólalok. És tisztán emlékszem, milyen volt végül az első nap, mennyire megdöbbentett, milyen kicsi az ülésterem. Emellett megható is volt és nehezen, de persze örömmel fogadtam el, hogy végül is elértem egy gyerekkori álmomat.

Magának a ténynek, hogy képviselő lettem, itt vagyok, sikerült, körülbelül egy percig örültem, a következő gondolatom már az volt, hogy rendben van, de akkor mi a következő lépés? Szólaljunk fel a számunkra fontos ügyekben, vigyük azokat a témákat, használjuk ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a jogszabály biztosít az országgyűlési képviselőknek, hogy például tudnak kérdezni és arra válaszolnia kell a minisztériumnak.

Ciklus közben, 2019 végén lettél képviselő. Mennyire láttad előre, hogy ellenzéki politikusként mi vár rád?

A Demokratikus Koalíció frakciójának háttérmunkájában már előtte is részt vettem frakcióigazgatóként, sőt a szakmai munkát segítő pártalapítvány kurátora is vagyok, tehát sok mindenre volt rálátásom. Mégis, egészen más közvetlenül megélni, mint amikor csak mesélnek róla és te hallgatod. Mellbevágott, hogy bármennyire is jó ötlettel hozakodsz elő, bármennyire próbálsz normálisan viszonyulni egy kormányzati javaslathoz, egyáltalán nincs rád nyitottság a másik oldalon. Elmondok egy kapcsolódó történetet, bár nem közvetlenül hozzám kapcsolódik. Egyik képviselőtársam a helyesírásra vonatkozó módosító javaslatot nyújtott be, mivel a kormányzati előterjesztés hemzsegett a hibáktól, de a Fidesz-KDNP azt is ugyanúgy leszavazta.

Nem érünk el semmilyen hatást, függetlenül attól, mennyire vagyunk felkészültek, mennyire nézzük az emberek érdekeit. Teljesen mindegy, milyen nyitott vagy, nem lehet megcsinálni. Kár tagadni, hogy ennek a hatása az ellenzéki oldalon is érződik, és dolgoznunk kell azon, hogy ne mindenre élből reagáljunk. Nagyon ritkán születik kompromisszum a két oldal között, évente egy-két alkalommal és olyankor egy pillanatra mindenki felderül, hogy a jövőben lehet ezt így is csinálni, de aztán minden visszazuhan a régi, megszokott mederbe.

Ha jól tudom, a pedofíliát szankcionáló törvény is olyannak indult, ahol nagyjából egyetértés volt kormánypártok és ellenzék között a javaslatról egészen addig, amíg a kormánypárti képviselők az utolsó pillanatban homo- és transzfób módosításokat tettek hozzá.

A fő irányban valóban volt egyetértés, de úgy pontosítanám, hogy voltak szakmai kifogásaink már az eredetivel kapcsolatban is. Mégis, sokáig szakmai vita tudott maradni. Az Igazságügyi Bizottságban ülök, az ilyen típusú törvények mindig ott jelennek meg először. Az ottani munka hasonló, mint a plenárison, ugyanúgy pártok képviselői vannak jelen és vitáznak. Nyilván jogi szempontból is megnézzük az adott jogszabályt, de kinyílnak tartalmi viták is.

Aztán az utolsó pillanatban megjelent a módosítócsomag és olyan dolgokat írtak bele a törvényjavaslatba, amelyek kompletten vállalhatatlanok voltak. Az ellenzék próbálta elérni, hogy legyen egy külön törvény a pedofilok elleni küzdelemről, fogadják el, az egyéb homofób hőzöngéseket pedig hagyjuk ki belőle. De a Fidesz-KDNP képviselői akkor már nyilván nem voltak rá nyitottak, mindent a nyers pártpolitikai erő diktált.

A tény, hogy te meleg vagy, hogyan szőtte át a politikai pályafutásodat? A Gyurcsány Ferenccel közös munkád során mennyire jött elő?

Én már gyerekként tudtam, hogy meleg vagyok, csak nem definiáltam magam melegként. Amikor először szerelmes lettem, még Békéscsabán, egy fiúba lettem szerelmes, de ez nem okozott bennem törést. Aztán amikor vége lett a szerelemnek, persze szomorú voltam, de nem azért, mert fiú volt, hanem mert egyszerűen nem alakult jól. Tehát az én életemben ez egészen fiatal korom óta jelen van és soha nem jelentett különösebb lelki terhet.

Gyerekként, amikor a jövőről gondolkodtam, egy klasszikus, hétköznapi életet képzeltem el. Valakivel leélem az életemet, van egy kis házunk, kert, kocsi és kutya, tehát csupa hétköznapi vágy. Nem gondoltam azt, hogy a melegségem egy extra dolog. Persze érzékeltem a külvilágból, hogy sokan felhúzzák rá a szemöldöküket, pláne egy vidéki kisvárosban a kilencvenes években. De még ott sem volt bennem az, hogy rejtőzködnöm, titkolóznom kellene. Máig velem élő emlék, ahogy Békéscsaba egyetlen diszkójában a tánctér közepén csókolózom az első szerelmemmel szombat éjjel. Ott voltunk, együtt voltunk és nem érdekelt, hogy hétfőn majd az egész város erről beszél.

Ha találkoztam valakivel és kollégák, barátok, vagy csoporttársak lettünk, nem éreztem kötelezőnek, hogy coming outolnom kell. Ha bárki bármikor megkérdezte, akkor viszont mindig elmondtam, hogy a férfiakat szeretem. Éppen ezért, amikor Gyurcsány Ferencnek kezdtem dolgozni, alapból senkit nem avattam be. Nem tartozik rájuk és az élet velejárója, hogy valaki ilyen, valaki meg olyan.

Úgy derült ki mégis, hogy amikor egy hétfő reggel a kollégákkal a konyhában főztük a kávét és a teát, megbeszéltük, kivel mi történt a hétvégén. Ők elmondták, merre jártak és mit csináltak a barátnőikkel, erre én is elmondtam, hogy hol voltam a pasimmal. Láttam, hogy felhúzták a szemöldöküket, de soha semmilyen negatív megjegyzés, vagy hatás nem ért emiatt. Tisztában vagyok vele, hogy ez borzasztó szerencsés körülmény és tudom, hogy sokaknak nem így alakul a története.

Konkrétan Gyurcsány Ferencnek úgy jutott tudomására, hogy akkoriban miniszterelnökként karácsonykor meghívta a munkatársait, körülbelül ötven embert vacsorára egy étterembe. A meghívó úgy szólt, hogy mindenki hozhatja a párját és én akkor már tartós kapcsolatban éltem az akkori barátommal, aki nagyon szívesen velem tartott. Nem jelentettem be előre, hiszen az én logikám szerint miért kellett volna szólni bárkinek? Bár csak asszisztens voltam, a belsős fotós által készített képek felén így vagy úgy, de szerepeltünk a párommal, mindenki rólunk beszélt. Másnap vagy harmadnap volt a karácsony előtti utolsó munkanap és a miniszterelnök körbejárta az irodákat, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjon. Odajött hozzám is, a köszöntésen túl rám mosolygott és valami olyasmit mondott, hogy „nagyon vigyázzanak magukra”. Tudom, hogy ez arról szólt, hogy egymásra, a kapcsolatunkra vigyázzunk. Éreztem rajta, hogy ki akarja fejezni, hogy ez neki nemcsak teljesen rendben van, de ezenfelül elismeri, hogy ebben a világban valaki ezt meri vállalni és nem érzi azt, hogy el kell titkolni.

Az ezt követő időszakban amúgy több kolléga is volt, aki kereste az alkalmat, hogy négyszemközt tudjon beszélni velem és elmondhassa, hogy ő is meleg, de nem meri felvállalni, mert fél, hogy máshogy, elmarasztalóan néznének rá az emberek. Így ők végig titkolták, én azonban nem lettem volna rá képes, soha nem voltam az a típus.

Anyukádnak hány évesen mondtad el, hogy meleg vagy? 

Az első, békéscsabai szerelmem idején, 17 éves koromban. Nagyon sokat aludt ugyanis nálunk az akkori párom, és édesanyámmal is nagyon jó kapcsolata volt. Anyu nagyon laza, jól megértették egymást és amikor szakítottunk, feltűnt volna neki, hogy soha többé nem jön ez a fiú, valahogy meg kellett neki magyaráznom. Egyébként is nagyon nagy szerelem volt, borzasztóan éltem meg, hogy véget ért, és már csak amiatt is beszélni akartam erről vele, mert tudtam, hogy látni fogja rajtam, mennyire ki vagyok borulva.

A közéleti szerepvállalásod során viszont nem volt kimondottan coming out-pillanatod…

Én úgy éltem meg, hogy nincs coming outom, a külső szemlélőnek azonban lehet, hogy volt. Helyettes államtitkárként ugyanis a Bajnai-kormány idején nyilvános vagyonnyilatkozatot kellett tennem és a vagyonnyilatkozatnak rögtön az első oldalán fel kell tüntetni, együtt élek-e valakivel. Ugyan jogilag nem számítottunk élettársnak az akkori párommal, hiszen nem létezett még a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye sem, de úgy voltam vele, hogy nem hazudok, azt írom le, ami a valóság.

Hadd szúrjam közbe, hogy miután Bajnai Gordon felkért helyettes államtitkárnak, leültünk négyszemközt tárgyalni a várható feladatokról és a megbeszélés végén jeleztem, hogy van még egy téma, amiről beszélnünk kell. Elmondtam, hogy meleg vagyok, ami nem gondolom, hogy gond lenne, de tudtam, hogy egy helyettes államtitkárnak van bizonyos szintű nyilvános megjelenése, így ki fog derülni és most mondja meg, ha gondot okoz. Egyébként is bonyolult volt a belpolitikai helyzet, cikluson belüli kormányváltással, a világgazdasági válságról nem is beszélve. A miniszterelnök annyit mondott, hogy dehogyis, nincsen semmi baj és ne is gondoljak ilyesmire. Így került aztán ki a vagyonnyilatkozatom, benne a párom nevével, és a sajtó felkapta. Úgyhogy el tudom képzelni, hogy egyesek arra coming outként tekintenek, de egyébként sem a családomnak, sem a munkatársaimnak, sem a barátaimnak nem volt az coming out, hiszen a saját értékítéletem szerint mindig is out voltam.

Ahogy követem az életedet, azt látom, hogy nagyon szerencsés vagy és önazonosan tudsz élni. Volt mégis példa rá, hogy bárki a szexuális orientációdra hivatkozva támadott téged?

Lehet, hogy volt, de ezek nagy része nem jutott el hozzám. A vagyonnyilatkozat idején a Kurucinfo persze lehozott rólam valamit, és a párom végigolvasta mind az ötszáz kommentet, aminek a 99 százaléka anyázott és megfojtott volna egy kanál vízben. Ő emiatt meg is rémült, tartott tőle, hogy megvernek majd minket az utcán és ennek természetesen volt bizonyos realitásalapja, de engem ezek a negatív megjegyzések nem érintettek meg már akkor sem és azóta sem.

Néha volt olyan, de egy kezemen meg tudom számolni az elmúlt harminc évben hányszor fordult elő, hogy például megcsókoltam a barátomat a zebra előtt állva, és a kocsiból, ami mellettünk állt, kiszóltak. Vagy a gimnáziumban az egyik évfolyamtársam próbált néha beszólásokkal megszégyeníteni, de már tinédzserként is hasonló lelkületű voltam, az ilyen helyzet nem tudta megingatni a magabiztosságomat, egyszerűen röhögtem rajta. Mások általában jobban aggódtak ezeken, mint én magam.

A Demokratikus Koalíció alapítását követően szervezőként sokszor ki kellett állnom akár többszáz ember elé és elmagyarázni dolgokat, feladatot osztani. A tagok, önkéntesek az ország minden tájáról érkeztek és eleinte nemcsak nekem, hanem a tömegben ülő kollégáknak is volt olyan érzése, hogy többeknél téma a melegségem. „Ez a srác meleg. Megnézzük, milyen az, amikor valaki meleg.” De nem volt ez negatív, nem kaptam megjegyzést, hanem ezek az emberek egyszerűen még soha nem találkoztak meleg emberrel, legfeljebb pletykaszinten hallották valakiről. Voltak tehát, akiknek ez újdonság volt, de megszokták. Pontosan emiatt gondolom, hogy az én kiállásom hozzásegít a láthatósághoz, az elfogadáshoz, és azoknak, akiknek korábban soha semmilyen tapasztalata nem volt LMBTQ emberekkel, vagy akár negatív hozzáállásuk volt, mert úgy nőttek fel, hogy „a buzikat utálni kell”, nekik én tudtam adni egy másfajta élményt. „Itt van ez a srác, tök szimpatikus, ért ahhoz, amit csinál és egyébként meg közösen küzdünk egy célért. Na és ha meleg? Attól még tök jól dolgozik” – gondolhatták.

Erősítsd vagy cáfold meg, de úgy emlékszem, hogy a Demokratikus Koalíció volt az első nagy ellenzéki párt, amely azt mondta, hogy az azonos nemű pároknak is joga van házasodni. Talán már a párt alapításakor is ez volt a kiindulópont…

Így van. A Demokratikus Koalíció 2011-ben jött létre és 2012 év elején pont Békéscsabán tartottuk a kihelyezett elnökségi ülést, amelyre írtam egy politikai papírt arról, hogy ezen a területen szerintem mi a helyes álláspont, mit kell képviselnünk.

Pontosan erre szerettem volna rákérdezni. Neked mekkora befolyásod volt arra, hogy ez legyen a párt hivatalos álláspontja?

Volt rá befolyásom. Ekkor még csak néhány hónapja létezett a párt és nem volt minden szakpolitikára kidolgozott javaslatunk, többek között ez is egy fehér folt volt, amelyet aztán magamra vállaltam. Niedermüller Péterrel – aki most Erzsébetváros polgármestere, akkoriban pedig a Demokratikus Koalíció egyik alelnöke volt – közösen terjesztettük elő. Az elnökség akkor a javaslatunkat vita nélkül és egyhangúlag fogadta el, és azóta is a teljes egyenlőséget képviseljük.

Ettől függetlenül azzal azért rendszeresen találkozunk, különösen mióta a szavazóbázisunk ilyen nagyra duzzadt, hogy nem minden szavazónk képvisel progresszív álláspontot. Állandó politikai feladat politikusként és akár magánemberként is úgy képviselni azt, hogy szerintem merre kellene haladnia Magyarországnak, hogy tudom, bizonyos részkérdésekben a szavazóink nem értenek velem egyet. Rendszeresen csinálok fórumokat a párt szavazóinak, járom az országot, találkozom velünk szorosabb és távolabbi kapcsolatot ápoló emberekkel is, és különösen az elmúlt néhány évben, amikor a kormány az LMBTQ közösséget szemelte ki céltáblájául, elő szokott jönni ez a kérdés.

Meg kellett tanulnom úgy beszélni róla, hogy megmagyarázzam, egyfelől miről szól a kormány mozgása, azaz véletlenül sem a valóságról beszélünk, az óvodákban a nemátalakító műtétekre az igény nulla, és közben el tudjam mondani, mik a közösség valódi problémái, empátiát tudjak kialakítani azokban is, akik nem úgy ülnek be a fórumra, hogy erre alapból nyitottak lennének. Van, amikor ez sikerül, és biztos van olyan is, amikor kevésbé, vagy egyáltalán nem tudom megtalálni a közös hangot. Ettől függetlenül ez feladat, és az ellenzéki pártok politikusai sem mindig találják egymással az összhangot.

Van az az idea, hogy elég jót gondolni a világról, elég jó irányt találni, és ha olyan helyzet adódik, például kormányra kerül az ellenzék, akkor a már létező tervhez hozunk egy törvényt és kész. A 2002 és 2010 közötti kormányzás egyik nagy tanulsága, hogy lehet kormányzati erőszakkal megváltoztatni dolgokat egy országban, de ha nincs mögötte társadalmi támogatás, akkor az nem tud nagy sikert aratni, sőt, ha jön egy kormányváltás, akkor vissza is lehet csinálni. Az ellenzéki pártokból létrejövő új kormánynak épp emiatt feladata lesz, hogy például LMBTQ ügyekben megszervezze a társadalmi többséget. Ez egy olyan politikai feladat, amit nem lehet megúszni. Lehet, hogy hetekbe, hónapokba telik, de el kell magyarázni, hogy vannak itt emberek, akik ugyanúgy szeretnek és pontosan ugyanazokat a jogokat érdemlik. Ehhez érvelni kell, meg kell győzni a hallgatóságot. A politikának része, hogy ha te meg vagy győződve róla, valami miért helyes, akkor feladatod meggyőzni és a te oldaladra állítani a szavazókat.

Tehát kormányváltás esetén az LMBTQ közösségre vonatkozó jogkiterjesztést ahhoz kötöd, hogy a társadalom többsége az ügy mellett álljon?

Ahhoz kötöm, hogy beszélni kell róla az emberekkel. Ezeket mi morális kérdéseknek hívjuk, ide tartozik többek között az eutanázia vagy az abortusz is. Bármelyik kormány bármelyik országban hozhat erről törvényt és bevezethet dolgokat, de a kormánynak sem tesz jót, ha erőszakkal lenyomja az emberek torkán. A gyakorlatban senki nem lesz elfogadóbb és hosszú távon nem lesz jó egyrészt a közösségnek sem, amelynek az életét jobbá akarják tenni, másrészt általában véve a társadalomnak sem.

Véget kell vetni annak, hogy reggel beterjesztünk egy törvényjavaslatot, délután pedig megszavazzuk, ilyen nincs máshol a világon. Nemcsak azért, mert így iszonyú nagy politikai és társadalmi hibák születnek, félreértések és egyszerűen rossz jogszabályok, hanem azért is, mert az emberekkel beszélgetni kell arról, miről szólnak ezek a dolgok. Érvelni kell, meg kell őket győzni. Nem korlátlanul, évekig persze. Olvastam több tanulmányt arról, hogy más országokban hogyan vívták ki a jogegyenlőséget és soha nem úgy ment végbe, hogy egyszer csak kipattant valaki fejéből és pár hónap múlva meg is történt, hanem ez egy folyamat volt. Barack Obama például elnökként, választási évben állt ki az azonos neműek házassága mellett, de akkor az amerikai társadalom már messze nem volt olyan elutasító, mint akár csak hat-hét évvel korábban. Az őt megelőző George W. Bush a második győzelmét még annak köszönhette, hogy a déli államokban népszavazásokat szerveztetett arra a napra arról, hogy kerüljön be az alkotmányba, hogy a házasság férfi és nő kapcsolata.

Azt nagy bajnak tartom és sajnos számos országban látom a tendenciát, hogy kettészakad az ország bal- és jobboldal mentén. Persze lehet azt csinálni, hogy mindkét tábor a maga alternatív valóságában él és amikor az egyik éppen kormányon van, a saját totális elképzeléseit valósítja meg, a másik pedig nemcsak el van nyomva, de kiradírozzák, amit korábban elért. Viszont ez az ide-oda rángatás senkinek nem tesz jót. Töretlenül hiszek abban, hogy az LMBTQ kérdéseket is például ki lehetne szakítani a pártpolitikai adok-kapokból, de ehhez mindkét fél szándékára szükség lenne.

Mivel 2019 vége óta vagy országgyűlési képviselő, így te már testközelből láttad a közösségünket érintő jogszabályváltozásokat. Hogyan élted meg őket?

Magánemberként volt a legnehezebb. A parlamenti munkát úgy kell elképzelni, hogy kezdődik a vita reggel, és egy ponton már ütjük-vágjuk egymást a patkóban. Ugyanis lehet, hogy te higgadtan kezdesz érvelni, de olyan indulatok és érvek jönnek a másik oldalról, hogy te is magasabb hőfokra kapcsolsz. Nagyon beleéli magát az ember, de nem is lehet máshogy csinálni. Az lenne talán a rossz, ha én túl higgadt maradnék, hiszen nyilván felháborítanak a dolgok. Aztán eljön a pillanat, amikor vége a vitának, vége az ülésnek, kijövök a teremből, jövök haza és le-fel járkálok a lakásban, érzem, hogy remegek az indulattól, keresem a módot, hogyan vezessem le, de nincs jó megoldásom rá. És odáig jutok a gondolkodásban, hogy vajon lesz-e valaha ebből az országból olyan, amilyent én elképzelek? Mert egyébként meg lehetne. De vannak napok, amikor azt érzem, távolodunk tőle.

Emberileg borzasztó nehéz feldolgozni, nem titkolom, hogy az elmúlt két évben depresszióközeli érzéseim is voltak, mert bár végigharcoltam a bizottsági és a plenáris szakaszt, egészen a szavazásig, mégis elbukott minden szinten, akárhogy is érveltem. Aztán otthon ülve azt látom, hogy sikertelen vagyok abban, amit csinálok. Ezt hogyan teszi rendbe magában az ember? Borzasztó nehéz kezelni, máig tanulom, hogyan kell, utána ugyanis napokig nem térek magamhoz, csak próbálom emészteni. Van néhány közeli barát, akikkel tudok erről beszélni és jól kitárgyaljuk, hogy mennyire nem normális világot élünk, de ennyi.

Szakmailag úgy próbálok eljárni, ahogy egy politikusnak kell. Gondolkodom rajta, hogyan javítsak a fellépésemen, vagy az álláspontom hogyan tudna hatásosabb lenni. Például amikor a 33-as paragrafusról szólt a vita, a Demokratikus Koalíció részéről én voltam a vitában az előadó, tehát a vezérszónok. És tudtam, hogy el tudom mondani milyen káros és milyen emberi tragédiákat fog okozni, de az is eszembe jutott, mennyire segítené az ügyet, ha olyan is felszólalna tőlünk, aki nem meleg. Vadai Ágnesnek vetettem fel, nincs-e kedve bejönni. Bejött, heteroszexuális nőként egészen más szempontból megközelítve szintén elmondta, mennyire nincs rendben a javaslat, és az LMBTQ médiában sokkal többen emelték ki az ő beszédét, mint az enyémet.

A 33-as paragrafus esetén egyébként kialakult egy közös ellenzéki stratégia – ideértve a Jobbikot is –, amelyben felosztottuk, ki minek mentén támadja a javaslatot és az egymás után következő hozzászólások egymást erősítették, így küzdöttünk ellene. Politikusként tehát így kezelem, és ilyenkor igyekszek elvonatkoztatni attól, hogy egyébként az én életemet is érinti a törvény, nehogy elhomályosítsa az éleslátásomat, nehogy indulatból csináljak valamit.

 A sikertelenség nem demotiváló?

Én azért dolgozom, mert töretlenül hiszek abban, hogy ezen a választáson nyer az ellenzék. Évek óta azzal kelek és fekszem, hogy lehet, hogy a mai napot nem nyertem meg a parlamentben, mert a Fidesz a kétharmadával megint megszavazott valamit, de közben azon dolgozom pártigazgatóként és ellenzéki politikusként is, hogy 2022 áprilisa után ez már ne legyen. Ebbe próbálok kapaszkodni és erőt meríteni. Van, amikor kevésbé sikerül, hiszen érzelmileg is nagyon leterhelő ezeket a vitákat végigcsinálni.

Ha győz az ellenzék, az LMBTQ közösség részéről értelemszerűen megjelenik majd egy igény a jogszabályok módosítására. Országgyűlési képviselőként nálad mi élvezne prioritást?

Az én szerepembe bele fog tartozni, hogy az LMBTQ közösség életét érintő minden ügyet toljak előre és küzdjek azért, hogy megvalósuljon. Ez a jelenleg ellenzéki oldalon ülő pártokon belül is feladat. Nem véletlenül van hat különböző párt, kicsit vagy nagyon, de mást gondolunk bizonyos kérdésekről – ezért van hat és nem csak mondjuk kettő. Fel vagyok rá készülve, hogy az én szerepem győzelem esetén kiegészül azzal, hogy az ellenzéki pártok között is közvetíteni kell és meg kell győznöm azokat, akikkel nem vagyunk azonos platformon. A választások után is ott leszek a sűrűjében, nagy valószínűséggel országgyűlési képviselő maradok és bízom benne, hogy ezt a katalizátorszerepet be tudom tölteni.

Sokan vannak, akik borúsan látják Magyarország jelenlegi helyzetét és benne a saját jövőjüket is. Olyanok, akik úgy érzik, hogy egy olyan országban élnek, amely nem fogadja el őket. Mit üzensz nekik?

Két része van a válaszomnak. Az egyik, hogy most, amikor itt ülünk, 34 nap van a választásokig, tehát kézzel fogható az az időpont, amikor ez az egész megváltozhat és ehhez soha ilyen közel nem voltunk az elmúlt 12 évben. Kiegyenlített a verseny és ha lehet ilyet kérni, azt üzenem, hogy mindenki menjen el szavazni, mert lehet, hogy tényleg csak néhány szavazaton fog múlni. Borzasztó ritkán adódik olyan lehetőség, mint az április harmadikai.

Végül pedig hadd hivatkozzak egy kicsit a saját példámra. Egy vidéki kisvárosból, átlagos családból jövök, egy olyan mikrokörnyezetből, ahol nekem sok szempontból el kellett volna buknom a vágyaimmal és azzal is, hogy meleg vagyok. Nagyon sok minden az ellen szólt, hogy én boldoguljak ebben az országban, mégis sikerült valahogy és boldog életet valósítottam meg. Hiszem azt, hogy ez nem egyedi eset, nem én vagyok a fehér holló, hanem ez létezik.

Vannak buktatók és nehézségek, de én mindenkinek azt mondom, hogy csak ez az út létezik, mert bármilyen más út, a titkolózás, a meghunyászkodás, az elmenekülés lehet, hogy rövidtávon kifizetődik, de hosszú távon mindig a rosszabb út lesz. Mindenkit kitartásra és a melegsége megélésére buzdítok.

Waliduda Dániel

Instagram: @waliduda

Fotók: Bielik István