Mindannyiunk életében akadnak olyan emberek, akikre – jobb kifejezés híján – távoli ismerősként tekintünk. Ők azok, akikkel mindösszesen egy, legfeljebb két-három alkalommal sodort össze az élet. A közösségi médiának köszönhetően persze a szemünk sarkából követjük őket, benyomások maradnak bennünk arról, merre járnak, mikor keresnek új albérletet, vagy éppen ünnepelnek házassági évfordulót. Nekem ilyen a montenegrói John M. Barac, akivel LMBT aktivizmusa révén Budapesten egy év alatt kétszer is találkoztam.
Sokan talán nem is tudják, de az Európa Tanács Budapesten működteti az Európai Ifjúsági Központot (EYC), méghozzá a budai hegyekben, gyönyörű panorámával ajándékozva meg az ide érkezőket. Az EYC kiemelkedően tevékeny, gyakorlatilag minden hétre jut legalább egy workshop, szeminárium és e többnapos rendezvények között szép számmal akadnak LMBTQ aktivisták részére szervezettek is. Történetünk főszereplője, John is ennek apropóján érkezett Budapestre tavaly tavasszal. Az ő szemináriuma például arról szólt, milyen megoldások könnyíthetik egy LMBTQ szervezet gazdálkodását és milyen külső források állhatnak rendelkezésre. Mi a résztvevők tiszteletére szervezett vacsorán találkoztunk először. A bemutatkozó kör során hamar feltűnt, milyen sokan érkeztek Kelet-Európából, különösen a Balkánról, és üdítő volt látni, hogy ezek a fiatalok nemcsak származás szintjén kötődnek egy adott helyhez, hanem ténylegesen Lengyelországban, Koszovóban vagy éppen Bosznia-Hercegovinában élnek, és helyben javítanak a világot átölelő közösségünk helyzetén és harcolnak jogainkért
John Európa legfiatalabb államában, a Szerbiától 2006-ban függetlenné vált Montenegróban nőtt fel. A területben hazánk hetedét, népességben Pest megye felét kitevő országban – fiatal kora ellenére – sajnos a jogi szabályozás és az emberek mentalitása tökéletesen hasonlatos a balkáni szomszédsághoz. Az elmúlt évtized során készített felmérések szerint a montenegrói állampolgárok kétharmada ellenérzésekkel viseltetik az LMBTQ közösség iránt. 40-70 százalék a homoszexualitást betegségnek tartja, és minden második montenegrói fejezné ki nemtetszését, ha szomszédjába meleg vagy leszbikus személy költözne.
Ha léteznek is az LMBTQ emberek diszkriminációját tiltó törvények, azok kizárólag annak köszönhetőek, hogy az ország nagyon szeretne belépni az Európai Unióba (pár éve önkényesen még az eurót is bevezették) és ennek érdekében, a jogharmonizáció során alkottak pár erről rendelkező polgári- és büntetőjogi paragrafust. Ha montenegrói politikusok fel is szólalnak a sokszínűség és a tolerancia fontossága mellett, patikamérlegen mérik minden egyes szavukat, nagyon ügyelve arra, hogy a szexuális kisebbségeket ne kelljen megemlíteni. Sokat elmond őszinte gondolkodásmódjukról, hogy ha elő is kerül a téma, kizárólag úgy, hogy igyekeznek szavazatok reményében a homoszexualitás gyanújába keverni politikai ellenfeleiket.
Főváros: Podgorica (190 ezer fő)
Államforma: köztársaság
Népesség: 620 ezer fő
Homoszexualitás: az ország függetlenné válása (2006) óta nem tiltja törvény
A montenegrói mindennapokban meleg férfiként ismerkedni nem a legkönnyebb. Vannak persze az itthon is jól ismert társkereső oldalak és applikációk (Grindr, PlanetRomeo), de a fővárosban alig néhány nyíltan melegbarát hely van – a vidékről ne is beszéljünk. A kevéske helyen oké, ha megcsókolod az azonos nemű párodat, de így sincs rá garancia, hogy a közönség soraiból ne kezdene el valaki pofákat vágni vagy kommentárt fűzni hozzá, noha senki nem kérdezte. Kimondottan melegeknek szánt hely – egy kávézó – három évig működött.
John az előítéletet, ha otthon nem is, a középiskolában már a saját bőrén tapasztalta. Ahogy haladt előre a tinédzserkorban, egyre inkább érzékelte, hogy ő más, mint a többi fiú, akik folyton csak fociznak, meg az évfolyam lányairól beszélnek. És sűrűn buziznak. Zsigerből érezte hát, hogy nem szabad felfednie titkát senki előtt, mert abból könnyen pletyka lehet, amely megkeserítheti hátralévő iskolaéveit. Igazán csak az egyetemi évek alatt mert felszabadulni, az első előbújásai is a húszas évei elejére estek. A podgoricai egyetemen PR-t és marketinget tanult, amit diplomaszerzés után maximálisan kamatoztatni tudott. LMBTQ-jogi aktivista lett (magára is inkább queerként, mint melegként szeret hivatkozni), és fáradhatatlanul dolgozott-dolgozik a 2010-ben alapított LMBT Haladás Fórumban, amely az ország első ilyen jellegű civil szervezete. Hogy meddig segíti a munkájukat? Maga se tudja. De tervez egy kisebb szünetet, pár évet, amikor átmenetileg akár külföldre is, például az Egyesült Államokba költözne újabb tapasztalatokat gyűjteni és kipróbálni magát valami teljesen másban. Szerinte ugyanis sok LMBTQ aktivista ott hibázik, hogy nem tart szünetet, és pár év alatt kiég, belefásul, új ötletek híján önmaga árnyékává válik.
De addig is itt van neki Montenegró, a szeretett főváros, Podgorica, és a közösség, amelyet annyira szeret és amelyért, amióta csak teheti, oly sokat dolgozik. Hogy kifizetődő-e mindez? John szerint ezt nem lehet pénzben mérni. Számára a társadalomért, a közösségért végzett munkánál nincs értékesebb.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
