Tegnap beültünk megnézni a Kaliforniai álom című új romantikus filmet Ryan Gosling és Emma Stone főszereplésével. Bár már eltelt egy nap, még mindig a hatása alatt felötlött: Miért is imádjuk a musicaleket?
Elcsépelt sztereotípia, hogy sok meleg szereti a műfajt (természetesen messze nem mindenki), a hetero pasikat viszont többnyire a világból ki lehet kergetni vele. A bolygó bármelyik részén megáll ez az állítás, de vajon mi lehet a jól dokumentált vonzódásunk oka?
Túlzás, hogy könyvtárnyi irodalma lenne a témának, ráadásul még a legalaposabb, legtudományosabb elméleteket is pillanatok alatt meg lehet kérdőjelezni. Az egyik közkedvelt magyarázat szerint a tánc, a zenés színház, majd később a filmes musicalek létrehozói között mindig is erősen felülprezentáltak voltak a melegek, legyen szó akár zeneszerzőkről, dalszövegírókról, vagy épp a férfi tánckar tagjairól. Ezen túlmenően a hőskorban, a negyvenes-ötvenes években, amikor a homoszexualitást még Nyugaton is büntették, a meleg dalszövegírók művei hemzsegtek a finom, csak az érintettek által dekódolható nyelvi utalásoktól.
Korának egyik leghíresebb dalszerzője, a saját neméhez vonzódó Cole Porter darabjait szívesen hozzák fel ilyenkor, mint például a Csókolj meg, Katám! (Kiss Me Kate, 1953) Too Darn Hot és Tom, Dick or Harry dalszövegeit. Az angolszász kultúrkörben és az adott kor viszonyai között ez az elmélet még értelmezhető is lenne. De egy mai fiatalt, főleg egy németet vagy egy magyart, aki bármikor nézhet melegekről szóló filmet és sorozatot, azt hidegen hagyják az angol nyelv titkos szófordulatai. Főleg, ha észre sem veszi őket, tehát ezt a verziót elvethetjük.
Ha univerzális magyarázatot keresünk, akkor a dalszövegek elemzésénél egy kissé mélyebbre kell ásni.
A melegek körében a musicalek népszerűségének részben a történetvezetésük ágyazott meg. Hollywood mindig brutálisan férfiközpontú volt, és fájdalom, de ma is az. Ha a mozifilmeket és a korábbi korok gyakorlatát vesszük, a férfi főhős megmenti a szigorúan heteroszexuális világot, majd belelovagol a naplementébe. A nő dekoratív kiegészítőként tűnik fel mellette, jobb esetben a férfi szerelmének többnyire passzív tárgya. A musicalek esetében azonban legtöbbször karakán, cserfes női karakterek vitték a prímet, olyan dívák, akik megszerzik, amit akarnak, miközben körülrajongja őket a férfi tánckar. Nem csoda, hogy a musicalek kínálták azt a világot, ahol a főszereplővel szívesebben azonosultak a melegek. Ez az elmélet azonban még mindig csupán az adott kor viszonyai között magyarázná a musicalek népszerűségét.
Valószínűbb, hogy a valódi ok éppen arra az elfojtásra vezethető vissza, amit a legtöbb meleg megél önelfogadása során. A törzsi társadalmakban a felfokozott érzelmekkel járó közösségi tevékenységeknek (tánc, éneklés, rituálék) feszültséglevezető, nyugtató hatása volt, és nem mellesleg gyógyír a lélekre. A musicalek a túlcsorduló érzelmekkel, a végletekig fokozott látvánnyal, és extázis-közeli dalbetétekkel és finálékkal, ahol mindenki együtt táncol és énekel (lásd például Mamma Mia!, 2008), ugyanezt a felszabadító érzést tudják nyújtani. Egy meleg számára pedig, aki nem lehet önmaga, akinek a külvilág felé álarcot kell viselnie, ennek a felszabadító érzésnek az első megtapasztalása – és később az újraélése – nem meglepő módon megnyitja az utat a műfaj felé.
Ha ez nem lenne elég, sokunk szenzitív és érzékeny, hajlamosabbak vagyunk vonzódni a jó értelemben vett giccshez, a dívákhoz, a művészetekhez, és hát a táncoló pasik sem egy utolsó szempont. A musicaleket egyenesen nekünk találták ki. Abban viszont már közel sem vagyunk biztosak, hogy ez a rajongás a következő generáció sajátja lesz-e. Egyszerűen azért, mert nekik már szerencsére nem lesz szükségük erre a felszabadító érzésre és ezzel együtt a musicalekre, mert bármikor nézhetnek valóban róluk és nekik szóló történeteket online. Esélyes, hogy a „melegek imádják a musicaleket” sztereotípiája lassan kikopik majd.
Ettől függetlenül a műfaj, köszöni szépen, remekül van. A filmesek még mindig értenek hozzá, és legutóbb épp a már említett Kaliforniai álom esetében sikerült hajszálpontosan 2017-re hangolni a zsánert. Damien Chazelle rendező (Whiplash) szereplői esendő átlagemberek, akik nem táncolnak és nem énekelnek tökéletesen, mégis működik a varázs. A film már most kasszasiker, és most vasárnap, január 8-án pedig kiderül, a hét Golden Globe-jelöléséből mennyit tud díjra váltani. Részünkről imádtuk a filmet, nálunk egyértelműen 10/10. A régi vágású műfajhoz illően a város talán legszebb mozitermét, a Puskin mozi színházakat idéző, aranyozott stukkós nagytermét választottuk hozzá a feliratos változattal.
A Kaliforniai álom után három dologban voltunk biztosak: hogy imádjuk Ryan Goslingot, hogy továbbra is imádjuk a musicaleket; és innen üzenjük a film magyar dalszövegeit jegyző hölgynek vagy úrnak, hogy kollektíven szerelmesek vagyunk belé.
(Direkt végigvártuk a teljes stáblistát, hátha a legvégén kiírják majd a nevét, de sajnos nem. Innen is csókoltatjuk!)
