Régóta globális jelenség, hogy a meleg férfiak ösztönösen próbálnak a vidéki településekről nagyvárosba költözni, ahol (talán) könnyebb ismerkedni, és ahol a személytelenebb közegben kevesebbet kell titkolózni, nagyobb az elfogadás foka, miközben könnyebb a távolabbi rokonok/szomszédok kíváncsiskodását is elkerülni.
Ez a jelenség a queer metronormativitás (queer metronormativity), amit az amerikai akadémikus Jack Halberstam úgy fogalmaz meg, hogy a vidékről a városba történő mozgás során a gyanakvás, az üldöztetés és a titkolózás helyén elszenvedett korábbi élet után a tolerancia feltételezett helyére költözés valósul meg. Ettől függetlenül hiba lenne kijelenti, hogy kizárólag a nagyvárosi életmód lenne az ideális az LMBTQ közösség tagjai számára, az “elutasító vidék-toleráns város” szembeállítás érvényességét pedig a meleg és leszbikus tanulmányok (queer studies) is vizsgálja.
Hogy mindebből mi tapasztalható meg a hétköznapokban, az persze függ az egyéni élethelyzettől, a földrajzi régiótól, az adott politikai-társadalmi közegtől. Ezért is érdekes a nyugat.hu írása, amiben egy olvasójuk, B. osztotta meg, milyen benyomások érték, amikor több év budapesti élet után visszament a szülővárosába:
„1998-ban születtem, Szombathelyen. Itt éltem hosszú éveken keresztül, és ebben a városban ébredtem rá, hogy az LMBTQ+ közösséghez tartozom.
Nem volt könnyű évekkel ezelőtt vidéken homoszexuálisként előbújni, coming outolni. Szorongás és pánikbetegség előzte meg, végül mégis megtettem, mert nem akartam egy álarc mögött élni. Sokszor elgondolkodom: jó ötlet volt-e? Szombathelyen ugyanis sok verbális támadás ért, ami többnyire szerencsére kimerült a „buzizásokban”. Az sem volt ritka, hogy az autóból kiabáltak ki nekem. Lezártam azzal, hogy csinálják nyugodtan, ha jobban alszanak tőle.
Pedig nem viselkedtem másképp, nem voltam feltűnő jelenség.
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy anno Szombathely utcáin sokan normálisabban viselkedtek velem, miután felvállaltam magam.
Már Budapesten lakom. Ott a mindennapokban is női kézitáskával és női csizmában megyek dolgozni, ám ezért nincsenek becsmérlő hozzászólások. „Élni és élni hagyni…”.
Fontos leszögeznem, hogy nem azzal az indokkal választottam női csizmát – ami egyébként megfelel uniszex viseletnek is -, vagy épp női kézitáskát, hogy provokáljam vele a „többségi társadalmat”. Nagyon egyszerű oka van: kényelmes.
Nemrég meglátogattam a barátaimat Szombathelyen és pár nap erejéig a városban is maradtam.
Sajnos, a helyzet nem javult, sőt, úgy éreztem, az LMBTQ+ közösség megítélése a városban csak rosszabb lett. Amint a Fő téren és a belvárosban észrevették a szivárványos karkötőmet és az említett táskát és cipőt, máris hallottam a „buzizás” legkülönbözőbb formáit. Budapesten már semmi ilyen nem történik, pedig naponta több száz, különböző felfogású emberrel találkozom.
Szombathelyen a csapatba verődött fiatalok úgy néztek, mint akik eddig ilyet el se igen tudtak volna képzelni. Egy férfi pedig alaposan, komótosan végignézett, majd kaptam egy hangos “jézusatyaúristen”-t.
Este már nagyon nem volt jó egyedül átmenni a Fő téren, féltettem a testi épségemet. Sohasem tudhatom, mikor lesz a beszólásokból fizikai atrocitás. Sajnos, sokaknak még ez a táska, cipő és a szivárványos karkötő is „provokáció”. Pedig, ahogy írtam, véletlenül sem annak szánom. Nekem ez a kényelmes és kész.
Szóval Szombathely még nem felkészült az LMBTQ+ közösség befogadására és őszinte leszek; emiatt ritkítom is a hazameneteleket. Szombathelyen megállt az idő.”
