„That’s queer.” – Az idézett mondat Agatha Christie egyik 1924-ben megjelent Poirot-novellájának (A Nyugat Csillag-eset vagy A „nyugat csillagának” kalandja) elején hangzik el. Természetesen az írónő a „queer” szót nem abban az értelemben használta, amelyben manapság szoktuk (az egyik magyar fordításban a „különös” megfelelőt találjuk), de ettől függetlenül – a krimi királynőjének elbeszéléseit, regényeit olvasva, színdarabjait nézve – többször gondolhatjuk úgy, hogy a szereplők között vannak meleg karakterek. Érdekes lehet az életműben megkeresni ezeket, bár a felsorolás valószínűleg nem lehet teljes. És azt is érdekes lehet végiggondolni, elemezni, hogy az írónő hogyan viszonyult ezekhez a szereplőkhöz. Természetesen erre befolyással lehetett az a kor, amelyben élt.
Agatha Christie 1890. szeptember 15-én született a viktoriánus kor Angliájában, amelynek szemlélete neveltetésében (és élete 86 évében) is megjelent. (Talán nem véletlen, hogy a történetek jelentős részében az angol közép- és felső osztály tagjai szerepelnek.) A XIX. és a XX. század fordulója után a homoszexualitás megítélése kedvezőbben alakult, mint előtte, az I. világháború utáni évtizedben pedig sokkal elfogadóbbak voltak ezzel a nyugati társadalmakban. Igaz, hogy annak gyakorlása Nagy-Britanniában az 1950-es évek közepéig (a Wolfenden-jelentés elkészítéséig) bűncselekménynek számított.
Bár biztosra vehetjük, hogy Agatha Christie-nek is voltak meleg ismerősei (az angol Virginia Woolf, William Somerset Maugham, Edward Morgan Forster, Christopher Isherwood és Wsytan Hugh Auden gyakorlatilag kortársa volt), történeteiben a homoszexualitás nyíltan nem jelent meg. Konkrétan melegnek kitalált szereplőkkel sem találkozunk, egyedül a Rejtély az Antillákon (1964) című regényben olvashatunk egy homoszexuális művészről: „Raymond West sikeres regényíró, sok pénzt keres, és lelkiismeretesen, kedvesen mindent megtesz, hogy megkönnyítse idős nagynénje életét. Az elmúlt télen Miss Marple-nak csúnya tüdőgyulladása volt, s az orvosi szakvélemény napfényt javasolt. Raymond nagyvonalúan felajánlott egy nyugat-indiai kirándulást. Miss Marple aggodalmaskodott – a költségek, a távolság, az utazás nehézségei és a St. Mary Mead-i házának sorsa miatt. Raymond mindenről gondoskodott. Egy barátjának, aki éppen könyvet ír, csendes vidéki helyre van szüksége. »Persze hogy törődni fog a házzal. Nagyon házias. Ugyanis homokos. Úgy értem…« Elhallgatott, mert egy kicsit zavarba jött – na de hát talán a drága öreg Jane néni is hallott már homokosokról.” (Rubin Péter fordítása)
Meleg férfiak
A homoszexuális férfiak ábrázolása, Agatha Christie hozzájuk való viszonyulása a történeteiben nem feltétlenül rokonszenves, gyakorlatilag idegesítő, nevetséges, harsány vagy félelmetes szereplőként jelennek meg. A Tragédia három felvonásban (1935) című regényben így fogalmaz az írónő (az egyik női szereplőjének, Hermione Lytton Gore-nak segítségével): „– Szeretem, ha egy férfinak vannak viszonyai – jelentette ki Egg. – Azt jelenti, hogy nincsenek ferde hajlamai vagy ilyesmi.” (Siklós Márta fordítása)
A Nem zörög a haraszt (1943) című regény egyik szereplője Mr. Pye, akit az írónő így jellemez: „Mr. Pye gömbölyded, alacsony férfiú volt, aki inkább finom úrhölgy benyomását keltette; imádta a gobelin kézimunkával kárpitozott székeit, a drezdai porcelán pásztorlánykáit és apró régiségekből álló gyűjteményét. A Prior’s Lodge-ban lakott, a régi apátság közelében. (…) Egy cseppet sem volt férfias a ház, és bizony eszembe jutott, hogy olyan lehet itt élni, mintha az ember egy múzeum korabeli berendezésű szobájában lakna. Mr. Pye életének legfőbb élvezete volt, ha a házát megmutathatta a vendégeinek.” (Prekop Gabriella fordítása)
Hasonlóan nőies tulajdonságokkal bír a Gyilkolni könnyű (1939) című regény egyik szereplője, Mr. Ellsworthy, egy régiségüzlet tulajdonosa: „Mr. Ellsworthy elegáns fiatalember volt gondosan összeválogatott, őszies színekben. Sápadt, ovális arca volt, nőies ajka, hosszú, fekete, artisztikus sörénye és finomkodó járása.” (Elekes Dóra fordítása)
Az alacsonyabb társadalmi rétegek tagjai között is találhatóak ilyen figurák. A Lord Edgware meghal (1933) című regényben így emlékezik vissza Hastings kapitány a címszereplő inasára, Altonra: „Az ajtót azonnal kinyitották, de nem idős, fehér hajú inas, aki a ház külsejéhez illett volna. Éppen ellenkezőleg, a legjobb képű fiatalember nyitotta ki, akit életemben láttam. Magas, szőke fiú, akiről egy szobrász Hermest vagy Apollót is megmintázhatta volna. Jóképűsége ellenére kissé nőies, lágy hangja nem tetszett nekem. (…) Átvezetett bennünket a hallon, elhaladtunk a lépcső mellett, végül a hall túlsó végében egy ajtóhoz értünk. Miután kinyitotta, ugyanazon a lágy hangon jelentett be bennünket, amely bennem olyan ösztönös bizalmatlanságot keltett.” (Prekop Gabriella fordítása)
A talán legjellegzetesebb karakter ebből a világból Christopher Wren, aki a Három vak egér (1950) című kisregényben, majd később Az egérfogó (1952) című színdarabban jelenik meg. John Curran az Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei című könyvében így fogalmaz erről a szereplőről: „Christopher Wren Agatha Christie leginkább »buzis« figurája: az eredeti kéziratban úgy írja le, mint akinek »nyafka« a hangja, és ezt a bizarr jelleget az színpadi változatban, Az egérfogóban sem tompítja.” És valóban. Az alábbi jellemzést olvashatjuk a prózai változatban: „Magas és éles, szinte nyafogó hangja volt, s ahogy ott állt a hallban, a lámpa fénye egy kócos, napszítta hajú, zaklatott, fakó tekintetű fiatalembert világított meg. (…) Fürgesége már-már nyugtalanító volt. (…) Mr. Wren végigfuttatta hosszú, csontos ujjait a súlyos bútordarab gazdagon vésett mintázatán, s közben elismerése jeléül aprókat sikkantott.” (Molnár Gabriella fordítása) A karakter vélelmezhető orientációja Christopher Wren mondataiban is szerepet kap, akkor is, amikor a színdarabban egy rendőrről, Trotter őrmesterről beszél: „Milyen nagyon vonzó fickó, nem gondolják? Persze én a rendőröket mindig valahogy nagyon vonzónak találom.” (Dedinszky Zsófia fordítása) Mindezek ellenére úgy érezhetjük, hogy Agatha Christie szimpatizál ezzel a karakterrel.
És van egy (idősebb) férfi, aki viszont semmiképpen sem negatív szereplő a nőies férfiak világában, ő Mr. Satterthwaite, aki több regényben, de főleg a Harley Quin-történetekben kap szerepet. Ezeket a történeteket Agatha Christie az 1920-as években kezdte írni – ötven éven át. A Mr. Quin előjön című novellában ezt olvashatjuk: „Az asszony erősen hatott Mr. Satterthwaite férfiasságára, ugyanakkor személyiségének nőies oldalát is élénken foglalkoztatta (mert Mr. Satterthwaite nőies tulajdonságokban sem szűkölködött).” Hasonlóan jellemez az írónő A krupié lelke című elbeszélésben: „Mr. Satterthwaite sokkal többet tudott a női titkokról, mint amennyit egy férfinak ismerni tanácsos, úgyhogy most elismeréssel adózott a kozmetika művészetének.” És a Férfi a tengerről című történetben ezt mondja Mr. Satterthwaite-nek egy hölgy ismerőse: „Magának bármit el lehet mondani. És ez azért van így, mert igazából félig nő. Tudja, hogyan érzünk, hogyan gondolkodunk, és hogy milyen különös dolgokra vagyunk képesek.” (Sipos Katalin fordításai)
Meleg férfipárok ugyan nem szerepelnek Agatha Christie történeteiben, de amikor az írónő a Mrs. McGinty meghalt (1952) című regényén dolgozott, akkor foglalkozott azzal a lehetőséggel, hogy a gyanúsítottak között legyen két fiatalember, akik együtt élnek. Az egyikük egy ostoba, gazdag nőt azzal hitegetne, hogy ő egy orosz nagyherceg fia. Végül ez az ötlet nem valósult meg.
Leszbikus karakterek
Agatha Christie az azonos nemű orientációval a nők világában elfogadóbb – legalábbis többször érezheti ezt az olvasó. Néhány szereplő esetében persze megjelennek sztereotip jellemzők.
Ez látható Thyrza Grey karakterében, aki a Bűbájos gyilkosokban (1961) szerepel: „A küszöbön Miss Thyrza Grey állt, magas, kissé férfias jelenség: tweedkabátot és -szoknyát viselt. Borzas, ősz haja magas homloka felett az égnek meredt, hatalmas, horgas orra és nagyon átható kék szeme volt.” (László Zsófia fordítása)
A Miss Whittakerről folytatott párbeszéd is igazolja ezt, amely két fiatal fiú között zajlik a Halloween és halál (1969) című regényben:
„– Tipikus vénkisasszony. Nyilván ki van éhezve a kamatyolásra. És nem tesz jót az a sok tanítás sem, pláne, ha az ember össze van zárva azzal a rengeteg nővel. Emlékszel arra a lányra, akit pár éve megfojtottak? Azt mondják, egy kicsit fura nő volt.
– Talán leszbikus? – kérdezte Nicholas a felvilágosult világfi hangján.
– Nem csodálkoznék. Emlékszel Nora Ambrose-ra, arra a lányra, akivel együtt lakott? Egész jó kis nő volt. Azt mondják, volt egy-két udvarlója is, a lakótársát pedig ette a féltékenység. Azt is hallottam, hogy lányanya volt. Valami betegségre hivatkozva kihagyott két félévet, aztán visszajött. Na de hát mindenfélét mondanak errefelé.” (Elekes Dóra fordítása)
A nők közötti vonzalom, barátság több történetben is helyet kap. Ilyen Anne Meredith és Rhoda Dawes kapcsolata a Nyílt kártyákkal (1936) című regényben: „Ez itt a barátnőm, Dawes kisasszony, akivel együtt lakom.” (László Zsófia fordítása)
De arra is van példa, hogy egy idősebb nőnek egy fiatalabb iránt érzett vonzalma, ragaszkodása tragédiához vezet. A Nemezis (1971) című regényben Clotilde Bradbury-Scott számára Verity Hunt a legfontosabb a világon: „– Verityt nagyon szerettük – szólalt meg Clotilde. – Itt élt nálunk egy ideig. Nekem nagyon a szívemhez nőtt…” És ezt mások is megfogalmazzák: „Miss Clotilde, a legidősebb nővér, az a fekete hajú, élt-halt a leányért, úgy megszerette. Utazni vitte, Olaszországba, aztán Franciaországba, taníttatta, gép- és gyorsírásra, ilyenekre, és művészettörténetre.” Clotilde Bradbury-Scott tragédiája viszont az lesz, hogy nem tudja elengedni a fiatal lányt, ahogyan azt Miss Marple meg is fogalmazza: „Nemrég valaki azt mondta nekem: szeretni félelmetes. Maga túlságosan szerette Verityt. Magának ő volt a mindene. Ő is odaadóan ragaszkodott magához, amíg egy másfajta érzés nem lángolt föl benne. Beleszeretett egy fiatalemberbe. (…) És semhogy eleressze, inkább megölte a lányt. Megölte, mert szerette.” (Vermes Magda fordításai)
Ugyanakkor egy kifejezetten szimpatikus, barátságos pár is megjelenik a Christie-életműben. A Gyilkosság meghirdetve (1950) című regény szereplői Miss Hinchchliffe és Miss Murgatroyd. Az ő együttélésük a falubeliek szemében sem tűnik természetellenesnek: „A Chipping Cleghorn Gazette-et kikézbesítették a Boulders nevű, három festői parasztkunyhóból egybeépített házba is, ahol Miss Hinchchliffe és Miss Murgatroyde lakott. (…) Miss Amy Murgatroyde kényesen tipegve közeledett barátnője felé a magas, nedves fűben. A kordbársony nadrágos, zubbonyos barátnő épp azzal volt elfoglalva, hogy buzgón keverte a tápszert egy visszataszító kondérban, amelyben krumplihéj és káposztatorzsa gőzölgött. Most felnézett: férfimód rövidre nyírt haja volt, az arce cserzett. A nyájas, kövér Miss Murgatroyd kockás tweedszoknyát és formátlan, mélykék pulóvert viselt, madárfészekre emlékeztető csigás ősz haja meglehetősen zilált volt.” (Réz Ádám fordítása)
Agatha Christie történeteiből számos filmes feldolgozás és színpadi adaptáció született, az elmúlt években pedig az alkotók már bátrabban nyúltak a karakterekhez, így az azonos nemű vonzalom megjelenítése nem tűnik kényelmetlennek. Persze az írónő történetei (a szórakoztatás mellett) valódi kordokumentumok, amelyek jól illusztrálják a XX. század melegekhez való viszonyulását és megítélésük változásait.
Molnár Zoltán
