Megmentőm: Jonathan Agassi

Mindenki másban jó: egyeseknek a művészetekhez van érzéke, míg másoknak a matekhoz vagy mondjuk a sporthoz. Általában irigyeljük azokat, akik tehetségükhöz mérten találnak maguknak hivatást (ezzel együtt megbecsülést, elismerést, előmeneteli lehetőséget, jó fizetést), különösen akkor, ha a munkájuk egyben a hobbijuk is. Jonathan egy szimpatikus, intelligens fiatalember, aki jóképű, izmos, XL-es cerkával bír, ráadásul szereti férfiakat és a szexet. Huszonévesen elmegy egy meghallgatásra, hogy aztán sikeres melegpornó-színész váljon belőle. A műfaj elismert alakjává válik, akinek méltatják a hitelességét, egzotikus helyeken forgat, rengeteget szerepel – nem kell sok idő, és az utcán is felismerik. Szerepel az izraeli hírekben, de a Los Angeles Times is cikkezik róla.

Az életéről forgatott doku csak részben avat be minket a felnőttipar kulisszatitkaiba, sokkal inkább arra koncentrál, miként válik valaki pornószínésszé, majd hogyan csinálja ki az általa megalkotott karakter. Végső soron ez is csak egy szakma, egy munkahely, ahol az egyik pillanatban azt látjuk, ahogy a két színész az egyikük nővérének a haláláról beszél, majd nem sokkal később már akcióznak. Mint mindenhol, itt is adott időre meg kell jelenni munkaképes állapotban, és azt kell csinálni, amit a főnök mond. Amíg jól teljesítesz, betartod a játékszabályokat és termeled a pénzt, addig jó vagy, utána már kevésbé. Eleinte úgy érzed, megtaláltad a neked való közeget, ahol viszonylagos szabadság vár és kiteljesedhetsz, ahol terveid lehetnek és célokat tűzhetsz ki magad elé – de ha mégsem, akkor jön a pofára esés. Jonathan egész fiatalkorában szenvedett, apjával való kapcsolata is – aki simán lebuzizta, majd lelépett – ekkor romlott meg. A pornóiparban megtalálta a számításait, létrehozta Jonathan Agassit, aki megmentette őt (és másokat, aki hozzá hasonló problémákkal küszködtek), de csak átmenetileg. Ettől kezdve mindenki vele akar találkozni (akár fizetne is érte) és senkinek nem akar csalódást okozni.

Anyja kezdettől fogva támogatja, a Berlin – Tel-Aviv közti ingázások egyik végpontja mindig ő lesz, de az interneten egyébként is sok időt töltő fiával naponta érintkeznek. Szinte mindenről beszámolnak egymásnak, bár Jonathan a részleteket inkább megtartja magának. Amikor együtt vannak, kávézgatnak, csacsognak, vásárolgatnak, a nő egyszerre az anyja és a barátnője (oké, nem mindig őszinte a mosolya). Testvérei szintén megértőek, de sokkal inkább távolságtartóak. Apja igazi nőcsábász, aki soha nem vállal felelősséget a tetteiért, és hiába él Berlinben, csak nagyon ritkán találkoznak, és fia a telefonhívásokra sem reagál.

Bár a dokumentumfilm Jonathan életének szinte minden mozzanatát rögzíti, nincs túl sok szexjelenet (az is inkább a második felében), és ahogy más filmekben a feszültséget szokás oldani egy vicces beszólással, itt az éppen felálló farkat úgy váltja az olajon sercegő tükörtojás vagy a forróvizes csészébe merülő teafilter. A játékidő első felében a rendező egyfajta kívülállóként van jelen, látszólag hagyja, hogy mindenki magától nyíljon meg, és ha vannak is direkt kérdések, talán egyszer halljuk azt. A film második felében már sokkal többször látjuk és halljuk Heymannt, különösen akkor, amikor előkerülnek a drogok. Hullámvölgyek közben is akadnak: Jonathant hazaküldik a forgatásról, nem fizetik ki, nem ő nyeri meg a hőn áhított díjat, escort munkákat vállal, és még abba is belemegy, hogy gumi nélkül filmezzen.

Akad, aki az ő történetét Marilyn Monroe-éhoz hasonlítja, jómagam pedig párhuzamot véltem felfedezni a közelmúltban bemutatott Judy című életrajzi film tragikus sorsú főszereplőjével is, ha pedig a kitalált személyek közül kéne valakit megneveznem, akkor ott van Eddie Adams/Dirk Diggler (Mark Wahlberg) karatere a Boogie Nights-ból (1997).

Az izraeli forgatókönyvíró-rendező (ennél a filmnél az operatőr is egyben) Tomer Heymann a 2000-es évek óta készít dokumentumfilmeket a világ rangos fesztiváljait bejárva, és általában több évet szentel egy-egy személynek vagy témának. Munkája pörgős, élvezetes és elgondolkodtató alkotás, ami talán egy picivel hosszabb a kelleténél, de mentségére szolgáljon, hogy több évet kellett belesűríteni ebbe a majdnem egy és háromnegyed órába (Agassi 2009-ben több filmet is forgatott Izraelben, ekkor csatlakozott mellé Heymann, majd követte nyomon pályafutását 8 éven keresztül). Precíz és objektív dokumentumfilm, ami a főbb állomásokat mutatja be – rengeteg régi fénykép és mozgókép felhasználásával – mindenféle kommentár nélkül, az ítéletet a nézőre bízza, már ha egyáltalán szükség van ilyenre. Hiszen hol van az leírva, hogy önmagunk megtaláláshoz a pornófilmezésen keresztül biztosan nem vezethet az út? A kamera soha nem fordul el, mert olyan átfogó képet igyekszik mutatni, ahol a történetmesélésnek egyaránt része a felemelkedés és a mélybe zuhanás is. Szép lassan élvezi ki a témát, bemutatva az álmokat, vágyakat és félelmeket, a munkát és a magánéletet, a testvéreivel, szüleivel, partnereivel való viszonyt, valamint a múltbeli történések hatását a jelenre, a kiégést, a felismerést és az újrakezdést.

A Megmentőm: Jonathan Agassi 2018 júliusában mutatkozott be Jeruzsálemben, majd bejárta a világ legjelentősebb zsidó, dokumentumfilm és LMBTQ tematikájú fesztiváljait, ahol számos jelölést és díjat kapott. Hazájában az Izraeli Filmakadémia a legjobb dokumentumfilmnek választotta, a Jeruzsálemi Filmfesztiválon pedig a legjobb izraeli dokumentumfilm és a legjobb vágás kategóriákban győzedelmeskedett. Nálunk január 31-én és február 1-jén lehet megnézni a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a Cinema City Arénában. A fesztivál vendége a film főszereplője, akivel a vetítések után beszélgetésre is lesz lehetőség.

Horváth Ádám