67 éves korában elhunyt Patrick O’Connell, aki az AIDS-elleni küzdelem szimbólumaként ismert piros szalag egyik szülőatyja, erősítette meg a hírt testvére a The New York Times-nak. O’Connell 40 évig élt HIV-vel, és életének nagy részét annak szentelte, hogy elmagyarázza a nyilvánosságnak, mit is jelent a HIV és az AIDS.
A nyolcvanas években, amikor a vírus és a betegség tömegesen megjelent, már a mindennapjai részévé váltak a temetések, az évtized végére pedig a 25 és 44 év közötti férfiak körében az egyik vezető halálokká vált az AIDS. Ez inspirálta arra, hogy 1991-ben létrehozza a Visual AIDS nevű csoportot, amely művészek és aktivisták segítségével galériákat bérelt, hogy kiállítások segítségével hívják fel a közvélemény figyelmét a betegségre. A BBC-nek adott 2003-as interjújában minderre úgy emlékezett, úgy érezték, nincs más választásuk, tenniük kell valamit a művészek életéért.
„Az East Village-i művészeti szcéna egy pillanat alatt eltűnt az AIDS miatt. Országszerte haldokoltak a kollégáink.”
Ebben az időben a politika az Egyesült Államokban igyekezett tudomást sem venni az egészségügyi krízisről, ezért döntöttek úgy, hogy kellene egy apró jel, amely felhívja a világ figyelmét arra a betegségre, amely hatalmas veszteségeket okoz az LMBTQ közösségben.
Ez az apró jel lett a Visual AIDS által megalkotott piros szalag, amely az AIDS-aktivizmus szimbólumává vált. Az ihletet az a sárga szalag adta, amely az Öböl-háború veteránjai iránti szolidaritásból akkor épp a mindennapok része volt. Ezt vették alapul, a vörös szín pedig a vért szimbolizálta – amely egyúttal a vágy színe is, miközben egy erősen figyelemfelkeltő szín.
Két héttel az 1991-es Tony Awards gála előtt a Visual AIDS-ben résztvevő 15 művész több ezer piros szalagot készített, és minden kapcsolataikat megmozgatva eljuttatták a helyszínül szolgáló Minskoff Theatre-be. A tévékben sugárzott műsort az USA minden otthonában nézték, és amikor Jeremy Irons feltűnt a képernyőkön, ő is a piros szalagot viselte. Mindez elindította a valódi szolidaritást, a szalag hamarosan ugyanúgy feltűnt Elizabeth Taylor ruháján, ahol a postai bélyegzőkön.
„Nehéz valami olyasmire büszkének lennem, amit olyan sok frusztráció és bánat hívott életre. Mindent odaadnék, visszaadnám az összes figyelmet, amit kaptam, ha nem kellett volna átélnem az AIDS évtizedeit. Látni mindazokat a tehetséges embereket, akik olyan fiatalon meghaltak. A húszas éveim ismerősei közül mostanra mindössze egyetlen maradt életben.”
