Alig telt el egy hét, hogy lenyeltük az utolsó falat húsvéti sonkát, a Jókai utcában máris Szentestét ülhetünk. Igaz, nem a dolog hagyományos értelmében, most a Jézuska és a csillagszórók némileg háttérbe szorulnak. Daniel Kehlmann darabjáról beszélünk, ő most az alkalmi prófétánk, hiszen az általa írt Szenteste című darabot állította színpadra Szilágyi Bálint a Hatszín Teátrumban. Hogyan és mit mutat a darab? Lássuk hát!
Az urbánus legendák és összeesküvés elméletek kedvelt témaköre az állam és a nagy social media vállalatok hatalma, a le – és kihallgatás, a mindannyiunkról tárolt és felhasznált információhalmaz. Az tény, hogy valóban többet tudnak rólunk, mint gondolnánk, de mi az a határ, ahol az ő tudományuk is megáll? Nehéz eldönteni. Többek között ezt a kérdést, a blöff jelenségét, a szabadság és szabadosság kérdéseit feszegeti Daniel Kehlmann és Szilágyi Bálint darabja.
Hatszín Teátrum, monumentális, kereszt alakú fekete LED-fal, rajta egy óra, ami gyanúsan éjfélt mutat. Az atmoszféra máris különös, pedig a közönség tagjai még javában a helyüket keresik. Nem mellesleg ez a megkapó díszlet Árvai György munkáját dicséri. Szereplőink Judith (Petrik Andrea), akit szüleihez vezető úton kapcsolnak le a titkosszolgálat emberei, -még a kis ajándékcsomagjait sem sikerült letennie -, valamint Thomas (Rába Roland), a kihallgatótisztje. A helyszín pedig maga a kihallgató szoba valahol Európában, december huszonnegyedikén. Judith egyetemi filozófiaprofesszor, és egy bomba elrejtése, egy szentestére időzített merénylet előkészítése a vád ellene. Thomas szinte mindent tud róla, a tegnapi ebédjétől kezdve a számítógépén tárolt szemináriumi szövegekig. De bizonyos helyeken hiányosak az információi.
Az előadás kezdetekor az óra elindul, viszont a megszokottól eltérő irányba, és meg sem áll egészen fél tizenegyig. Innen indul a darab és tart percre pontosan tizenkét óráig, ami nem csak azt a bizonyos kellemesen hátborzongató feszültséget segít egyre inkább növelni, hanem arra is rámutat, milyen bravúros és kimunkált színészi játékban, rendezésben van részünk. Valóban, az előadás tempója végig feszes, ami hűen szolgálja az érzelmek és az emberség filozófiájának széles amplitúdójú mozgását, egyben a figyelem fenntartását. Muszáj megemlítenem az előadás zenei témáját, a “Carol of the bells” című karácsonyi dalt, ami – legalábbis számomra – már az előadás első perceiben meghatározta azt a különleges hangulatot, amit végig áthatja a produkciót.
Különös utat járunk be a szereplőkkel karöltve, jól lehet, az akció maga viszonylag statikus, egy tér, néhány szék. Klasszikus élethelyzet: egy nyomozó kihallgat egy gyanúsítottat. Előbbi a legtermészetesebben beszélgetésbe kezd, utóbbi zaklatott, de mégis válaszol és beszáll a diskurzusba. A másfél órás beszélgetés során lassacskán fény derül a részletekre, majd másokra újra homály borul. Mintha egy fejgéppel pásztáznánk a sztorit. Egy dolog biztos, Thomas és Judith, ahogy a történet során egyre inkább megismerik egymást, úgy keverednek bele saját és a másik blöff-sorozatába.
„Az volt a szándékom, hogy egy valódi dilemmát mutassak be, egy ténylegesen létező konfliktust, ahol az egyik oldalon a szabadság áll, a másikon a biztonság. Egy ilyen dilemmának nincs egyszerű megoldása”
– összegzi művét a szerző. Érdekes játékot látunk arról, hogy hol kezdődik az emberség, a bizalom és hol a következetesség és kötelességtudat. Gyakran esik ki mindkét fél a kihallgatás kordonjai közül, filozófiai, etikai, társadalmi viták zajlanak, de a levegőt folyamatos kétely és feszültség lengi be. Valaki mindig egy lépéssel előrébb jár a másiknál, de talán maguk sem tudják, hogy mikor melyikük az.
A két szerep és színészeik vad négyes tangót járnak, mértani pontossággal dirigálva. Szilágyi Bálint, aki nem csak rendezte, hanem fordította is a művet, épp azon a ponton ragadta meg a darabot, ahol az a legtöbb oldalát mutatja a publikumnak, és játszi könnyedséggel rendezte meg az emberi tudat és öntudat problémáinak sokszorosan összetett rapszódiáját. Mind az ő, mind pedig a színészek közös munkájának “summa cum laude” bizonyítványa az az aprólékosan összeállított történetvezetés, ami amellett, hogy végtelenül természetes színpadi játékot eredményez, a mese és a kapcsolatok alakulását is olyan magával ragadóan repíti, hogy szinte észre sem vesszük, mennyit haladtunk előre. Csak a monoton óra árulkodik, ami mintha egyre gyorsabban járna, ahogy közeledünk az éjfélhez. A darab kereteit egy bűnügyi eset szolgáltatja, de sokkal magasabb régiókba nyúl, egészen a bűnösök, büntetők és büntetettek motivációi, állapotai és tudatos, tudatalatti Canossa-járásáig.
Annyit bizton állíthatok, hogy Khelmann írásai nem véletlenül szerepelnek a bestseller listák élén, és a darab alkotóit is joggal jegyzik a színházi szakma igen előkelő helyeiken. Erről tanúskodik a Szenteste, ami bár friss premier, máris kihagyhatatlanná vált az elmélyült izgalomra vágyó színházi közönség számára.
Bali V. Gergő
SZENTESTE
Judith – egy nő – Petrik Andrea
Thomas – egy férfi – Rába Roland
Díszlet: Árvai György
Jelmez: Szűcs Edit
Fordította és az előadást rendezte: Szilágyi Bálint
