Magyarország mindenkié – Roma aktivisták az egyenlőségért

Magyarországon nem könnyű az élet, ha az ember picit is más. Romaként vagy roma LMBTQ emberként pedig különösen sok az akadály. Nemcsak azért, mert ezeknek az embereknek egyszerre kell szembenézniük a rasszizmussal, a homofóbiával vagy a transzfóbiával, hanem mert problémáikat sokszor a saját közösségük is ignorálja. Lassan rá kell ébrednünk, hogy ha egy boldog, kiegyensúlyozott és egyenlőségen alapuló társadalomban akarunk élni, azért dolgoznunk és harcolnunk kell. A következő oldalakon található négy hős pedig folyamatosan ezt teszi. A mi dolgunk pedig most annyi, hogy meghallgassuk őket.

Figyeljetek.

Máté Dezső

„A gyűlölködés kirekesztő, romboló, és a gyenge, frusztrált emberek játékszere.”

Máté Dezső társadalomkutató és roma LMBTQ aktivista jelenleg PhD-ját véglegesíti, kutatási témája a társadalmi reziliencia és a roma generációk értékei. „Arra voltam kíváncsi, hogy a különböző roma generációk a 60-as évektől egészen napjainkig milyen értékeket képviselnek, és arra, hogy a különböző korszakokban milyen emancipációs társadalmi mozgalmakat vívtak ki maguknak, illetve milyen formákban jelent meg a társadalmi aktivizmus az életükben.”

Dezső kutatásai szerint az elsőgenerációs roma értelmiségiek mozgalma a 60-as és a 80-as évek között a kulturális emancipáción alapult. Akkor az volt a cél, hogy a társadalom felismerje, hogy a romák is ugyanúgy a társadalom része, a közösséget pedig leginkább a képzőművészeten keresztül tették láthatóvá. A másodgenerációs roma értelmiségek és aktivisták esetében a kulturális emancipáció politikai láthatósággá alakult át, vagyis az identitás, a láthatóság és a társadalmi esélyegyenlőség kérdését politikai színtérre vitték. Majd jött a harmadgeneráció, akik az addigi inkább fizikai kiállást és társadalmi felelősségvállalást pszichikai ellenállásban, valamint a tudástermelés különböző formáiban kezdték el képviselni.

„A mi generációnk az, amelyik feltehet már olyan kérdéseket is, amiket az első és másodgenerációs roma aktivisták és értelmiségiek kevésbé feszegettek. Ők biztosították a támaszt ahhoz, hogy ma kritizálhassuk a társadalmat és visszakérdezhessünk azzal kapcsolatban, hogy az előző korszakok nem-roma mozgalmárai vagy akadémistái miként kreáltak különböző identitáspolitikákat a romákkal kapcsolatban.” Dezső szerint sokfajta aktivizmus létezik. A civil jogi aktivizmus például az aktivizmus látható, fizikai térbe is kilépő formája. Ám ő máshogy próbál elérni változást. „Az én aktivizmusom abban jelenik meg, hogy roma emberként próbálok meg tudást termelni és formálni. Kérdéseket teszek fel, hogy társadalmi előremozdulás történjen. Ez nem egy egyéni dolog; a visszakérdezés nemcsak a romákat érinti, és nem is csak roma társadalmi aktivizmus, hanem össztársadalmi érdek. A mi munkánk nem csak a romákért van. Nemcsak a roma és LMBTQ közösségek társadalmi előremozdulásáért dolgozom, hanem sokkal inkább azért, hogy össztársadalmi változás történjen Magyarországon. Hiszen kollektív érdek és cél a társadalmi jólét, amely csak akkor érhető el, ha közösen minimálisra csökkentjük az országban az évszázadok óta jelenlévő strukturális cigányellenességet, LMBTQ- és xenofóbiát. A gyűlölködés kirekesztő, romboló, és a gyenge, frusztrált emberek játékszere.”

Dezső az egyetemen találkozott először a romákról szóló tanulmányokkal – ekkor ismerte fel, hogy a közoktatásban semmilyen tudást nem adnak át kisebbségekről és nem nyújtanak egy olyan képet sem, ami pozitív példát biztosíthatna a roma gyerekeknek. „A közoktatásban vagy a médiában leginkább egy fehér polgári értékrendet próbálnak átadni, amiből sokszor kiszorulnak mind a roma, mind az LMBTQ emberek.” Kritikus azzal szemben, hogy a romákról szóló tanulmányok és általános tudások főként nem-roma emberek gyakran téves, előítéletes munkáin alapszanak. „Az én múltam vagy gyerekkorom is kihívásokkal teli, volt benne szegénység, szegregáció, különböző társadalmi elnyomások, erőszak… De azt gondoltam, hogy ezek a tudások nem feltétlenül értünk szólnak és nem is feltétlenül nekünk.

De ekkoriban tudatosult benne az is, hogy bár 2010-et írtunk, mégsem beszélt senki sem roma LMBTQ emberekről, ahogy a múltban sem foglalkoztak velük sem a társadalomtudományokban, sem pedig a nyilvánosság előtt. „A munkánk ebből a szempontból úttörő: Magyarországon és nemzetközi szinten elsőkként tettük fel azokat a kérdéseket, hogy mi is az a roma LMBTQ identitás? Milyen társadalmi elnyomásokkal, kirekesztéssekkel találkozunk mi, LMBTQ roma emberek? Miért nem voltunk láthatók a múltban, a múlt szociológiájában, a múlt médiájában?” A válasz összetett. Dezső szerint az előző generáció tagjai nem beszélhettek a roma LMBTQ emberek nevében, ők pedig nem akartak maguk kiállni a nyilvánosság elé, mert egyszerűen nem voltak felkészülve a láthatóságra és az őket érintő kérdések feszegetésére. Ma is csak azok a roma emberek beszélnek az LMBTQ romákról a nyilvánosság előtt, akik el tudtak érni egy középosztálybeli társadalmi szintet, ami a legtöbb esetben igencsak nehéz feladat. De nemcsak a roma közösségnek, hanem a társadalomnak és a világnak is fel kellett nőnie a topikhoz és ahhoz, hogy szembenézzenek vele. „Ez nemcsak aktivizmus, hanem politika is, a szó legtisztább értelmében. A különböző civil szervezetek és nemzetközi intézmények, például az Európai Tanács vagy az ILGA Europe is elkezdett ezzel foglalkozni, mivel miután nemzetközi szinten elkezdtünk beszélni a témáról, nagy nyomás nehezedett rájuk. A célunk, hogy változást generáljunk és felhívjuk a társadalom, a politika és a tudomány figyelmét is, hogy a roma identitás egy nagyon heterogén valóság. És ebben beletartoznak a roma LMBTQ emberek identitásai is.”

Dezső szerint nemcsak az fontos, hogy ezt a többségi társadalom vagy akár a sokszor rasszista LMBTQ közösség is felismerje, hanem hogy ezt a nézetet maga a roma közösség is magáévá tegye. Ebben mellesleg van előrelépés.

Jelenleg az identitás elfogadása lehet a roma LMBTQ fiataloknál a legfontosabb – hiszen náluk mindez a jövőjüket teheti boldogabbá, sikeresebbé és kiegyensúlyozottabbá. „A különböző társadalmi elnyomások többszörösen érintenek minket, mind roma, mind LMBTQ, mind össztársadalmi szinten. Nehéz ezekkel megküzdeni. Mi elkezdtünk erről beszélni és úgy érezzük, egyre több fiatal roma LMBTQ emberhez jut el az az üzenet, hogy ne szégyelljék a roma vagy LMBTQ identitásukat. Sőt, büszkének kell lenniük rájuk, hogy ilyen identitásokat birtokolnak. Ha ezeket megtanulják kezelni, akkor büszke emberek lehetnek, ami egy olyan erőt és kiállást biztosíthat neki, amivel nagyon sok siker érthetnek el az életében. Csak előre!”

Márton Joci

„Azt, hogy ma bátran beszélek a melegségemről, pont a romaságomnak köszönhetem”

Márton Joci roma aktivista körökből érkezett, mindig is roma aktivista volt, ám egy idő után úgy érezte, szüksége van rá, hogy a roma LMBTQ témával is foglalkozzon. Ebben nagyon sokat segítettek neki olyan szellemi műhelyek, amiket a CEU vagy az Uccu nyújtott, ahol ráébresztették, hogy az embernek minden identitása számít és mindegyiket fel is vállalhatja. „Ha az egyik identitásodat olyan szinten éled meg, mint ahogy én élem meg a roma identitásomat, az segít minden más identitást feldolgozni: jobban, tisztábban, magabiztosabban látni magad. Azt, hogy ma bátran beszélek a melegségemről, pont a romaságomnak köszönhetem.”

Eddigi egyik kiemelkedő projektje egy fotókiállítás volt, melynek középpontjában a roma emberek és a diverzitás állt. Egyelőre csak Szófiában mutatták be, aztán közbeszólt a covid, de jövőre érkezik Budapestre is. A fotósorozat célja az volt, hogy a roma közösség tagjai olyan fotós és videós tartalmakat készítsenek magukról – versekkel és egyéb írásokkal együtt –, amelyek méltóságteljesen ábrázolják őket. Erre ugyanis eddig nem igazán volt példa. „Úgy érzem, kellenek olyan képek és vizuális anyagok, amikkel, ha egy roma LMBTQ fiatal találkozik egy magazinban vagy online, láthatja, hogy az ő közösségében is vannak emberek, akik pozitív példával állnak elő és ez megkönnyítheti a saját helyzete feldolgozását. Ez egy motivációt és erőt adó projekt.” A képek elkészülténél lényeges szempont volt, hogy mindenki bátran hozza be saját identitását, hiszen a sokszínűség csak így érvényesülhet. Ezért nem maradtak le a fotókról például a transznemű nők sem, de teret engedtek a testpozitivitásnak is.

Joci szerint igen nehéz volt megtalálni az alanyokat a fényképekhez: „Nem azért, mert kevés LMBTQ roma ember él itthon és a környező országokban, hanem azért, mert ilyen szinten felvállalni magad sokkal nagyobb fokú előbújást igényel. Sok szereplő először vett részt bármilyen aktivizmusban.” Bonyolult volt emellett a bizalom felépítése is. Rengeteg roma embernek kellett már csalódnia aktivistákban, akik visszaéltek a megosztott információkkal és olyan képet festettek róluk, amibe nem egyeztek bele. A romák vizuális reprezentációja Joci szerint pedig alapvetően igencsak problematikus: „Amikor nem önreprezentációról van szó, nem mi döntünk róla, hogy egy fotón hogyan ábrázoljanak minket. A háttérnek óriási szerepe van. Ha romákról írnak, általában olyan fotókat használnak, ahol például azt látod, hogy ott áll egy roma szereplő, a háta mögött egy omladozó ház, vagy egy gáztűzhely, ami nincs letisztítva. Mindig van egy háttérinformáció, ami nagyban irányítja az egész narratívát, amiről ez a kép szól.” Ezért is volt a cél, hogy a projekt képei szakítsanak a lesajnálással és az áldozatszereppel, helyette pedig büszke, erős és pozitív embereket mutassanak be. Úgy, ahogy eddig a romákat és LMBTQ embereket nem nagyon láthattuk.

Holott a társadalom igencsak sokféleképpen látja a roma embereket – a sztereotípiák sora végtelen. Joci maga is találkozott azzal, hogy roma LMBTQ emberként azt gondolták róla, hogy lelkileg biztosan sérült – vagy éppen azt, hogy szexmunkás. De szerinte rossz sztereotípia az is, hogy a roma családok kevésbé elfogadók az LMBTQ gyerekeikkel szemben. Alapvetően problematikusnak tartja, hogy a roma közösségen belüli homofóbiát a roma kultúrával és hagyományokkal magyarázzák, hiszen az igazság csupán annyi, hogy a roma közösség is egy heteronormatív társadalom, így pedig ugyanott gyökerezik benne a homofóbia, mint a többségi társadalom esetén.

Sőt, sok esetben szerinte a roma közösségek éppen, hogy elfogadóbbak. Egy roma LMBTQ ember szülei első kézből tudják, hogy milyen kirekesztettnek lenni, ezért tudnak is azonosulni gyerekük helyzetével, de vannak olyan zárt roma közösségek is, ahol biztonságban élnek transznemű emberek, mivel a közösség tagjai olyannyira csak egymásra tudnak számítani, hogy egyszerűen muszáj elfogadniuk egymást.

Ez viszont korántsem azt jelenti, hogy a roma LMBTQ emberek helyzete könnyebb lenne. „Leginkább szalonrasszizmus járja át az LMBTQ társadalmat, amit inkább cisznemű emberek és meleg férfiak irányából érzek. Mindebben azt a logikát vélem felfedezni, hogy egy középosztálybeli meleg férfit – mint akár engem – már nem érnek naponta olyan hatalmas erőt próbáló kihívások, mint egy transznemű embert, és így nem is tudnak azonosulni a romák kihívásaival. Még nem találkoztam olyan transznemű nővel, aki homofób lett volna vagy rossz szemmel nézte volna a meleg fiúkat. Sőt, mindig támogatóak és legelöl állnak a sorokban. De közben mennyi meleg férfit láttál már, akik transzfóbok vagy nem tartják fontosnak a transz jogokat, mert őket nem érintik?”

Mindez pedig az egész magyar társadalomra igaz. A romák és a transzneműek ilyen szempontból különösen rossz helyzetben vannak. Sokan vannak például azon az állásponton, hogy éljenek a transznemű emberek szabadon, de van egy határ, a nemükhöz illő papírokat azért ne akarjanak. „A többség akarja egy adott kisebbségnek megmondani, hogy mihez van joguk és mihez nem. Kereteket adnak. Felháborító, amikor látod, hogy mások akarják megmondani, hogy te mivel érheted be. Mintha az emberi méltóságnak lennének fokozatai.”

Joci szerint egyértelmű, hogy ma roma LMBTQ embernek lenni Magyarországon nehezebb, mint nem roma LMBTQ embernek lenni. Ettől függetlenül nem gondolja, hogy kilóra le lehet mérni, hogy kinek nehezebb. Fontos figyelni az egyéni problémákat és nehézségeket, de fontos azt is szem előtt tartani, hogy nem egyéni siralmakról van szó, hanem összességében rendszerűszerű problémákról. És ezen nekünk, a társadalom tagjainak kell változtatnia. Joci ettől függetlenül nem gondolja, hogy ezáltal mindenkinek aktivistának kell lennie – csupán politikailag aktívnak. „Hiszek benne, hogy egyszer el fogunk indulni egy jobb, sokkal szolidárisabb irányba. Nyilván kis lépésekkel, de látom, hogy van egy egymás felé fordulás.”

Fedorkó Boglárka

„Nem elég, hogy egy baráti borozás közben bólogatunk, hogy igen, milyen nagy problémák vannak”

Fedorkó Boglárka először régésznek és közgazdásznak tanult, majd a Romaversitas program ösztöndíjasaként kezdett el aktivizmussal foglalkozni: ifjúsági csereprogramokat és beszélgetéseket szervezett. Az egyetem után újabb éles – és véletlen – kanyar következett: egy szexmunkások érdekvédelmével foglalkozó szervezetben kezdett el dolgozni, ahol hamar feltűnt neki, hogy az emberek, akikkel találkozik és dolgozik, abszolút a háttérbe vannak szorítva. „Főleg érdekérvényesítéssel foglalkoztam, de nálunk mindenki csinált mindent, esetkezelést és szociális munkát is végeztünk. A közösségben, amit megismertem, sokan voltak roma nők, roma LMBTQ emberek, transz emberek. Olyanok, akikkel úgy láttam, nem törődik se a média, se a civil szervezetek. Ott ismertem fel, hogy ezekről az emberekről tényleg nincsen sehol semmi információ, arról pedig szó sincs, hogy láthatóbbá váljanak vagy ők maguk fogalmazzanak meg narratívákat a közösségükről. Itt kezdtem el kicsit tudatosabban ezzel az iránnyal foglalkozni – olyan csoportokkal, aki kirekesztettek a kirekesztetteken belül is.”

Ezek után pedig sorra következtek az újabb kihívások: Bogi dolgozott nemzetközi transz szervezeteknél és szexmunkásokat támogató szervezeteknél, miközben próbálta összekötni az általa látott problémákat és egy narratívába fűzni azokat. „A mai napig ezzel foglalkozom.” Jelenleg egy emberkereskedelemmel és kizsákmányolással kapcsolatos projekttel van elfoglalva. És imádja: „Tizenkét, szexmunkások által vezetett partnerszervezettel együtt dolgozunk egy kutatáson, ami sokkal árnyaltabban ábrázolja az emberkereskedelem kizsákmányolási viszonylatait. A mainstream médiában ez csak úgy szerepel, hogy szegény barna nőket kizsákmányolják a stricik. Ennyi a diskurzus, pedig ennél sokkal nagyobb nüanszok vannak, amikkel nem foglalkoznak se a kutatás, se a közpolitika, se az aktivizmus szintjén.” A projekt igencsak sokszínű: Bogi rengeteget dolgozik különböző kisebbségből érkező transznemű nőkkel, akik szex árusításából élnek. Emellett idén kezdett el többek között Márton Jocival egy roma podcastet, az Ame Panzh-t, amiben roma értelmiségiek – köztük roma LMBTQ értelmiségiek – reagálnak különböző közéleti témákra, próbálva az aktivizmust gazdagítani egy antirasszista, queer, feminista vonallal.

És Bogi aktivizmusának itt még nincs vége: immár tíz éve dolgozik a magyar cigány márkánál, a Romani Designnál: „Itt is rengeteg vizuális, történetmesélő projektet viszünk, amikben próbáljuk a roma emberekről, különösképpen a roma nőkről kialakult sztereotip képet vizuális eszközökkel, a divat nyelvén megváltoztatni.”

Bogi szerint, ha valaki a szexből él meg, már tükrözi, hogy az illetőnek nagyon limitált opciói vannak a túlélésre. De még nehezebb dolga van, ha mindezek mellett még roma is. A roma közösség ugyanúgy elítéli a szexmunkásokat, mint a többségi társadalom – ez pedig valahol érthető, hiszen a többségi társadalom dinamikái ugyanúgy meghatározóak a roma vagy az LMBTQ közösségben is. Ám mégis van a helyzetükben további nehezítő tényező, nagyon sok oldalról: „Szegénység, bőrszín, osztály oldalról az élethelyzetükre még rárakódik rengeteg más elnyomási rendszer. Ezért sokkal rosszabb helyzetben vannak a társadalomban, mint ugyanezek a kisebbségek a többségi társadalmon belül.”

Talán ennél is komolyabb probléma, hogy a szexmunkások ügyével nem igazán foglalkoznak a civil szervezetek, társadalmi mozgalmak vagy más kisebbségek sem: „Az LMBTQ társadalomban vagy feminista körökben nem javult a szexmunkások megítélése vagy a kezdeményezéseik figyelembevétele. Ezek a mozgalmak, hogy minél szélesebb legyenek a bázisuk, sokszor inkább népszerű ügyeket választanak, legyen az a házassági egyenlőség az LMBTQ mozgalomnál, vagy az üvegplafon a női mozgalmaknál. Egyre inkább ideológiai vita alakul ki a szexmunkások moralitásáról – bizonyos feministák számára rossz fényt vetnek a nőkre, az LMBTQ közösség szerint pedig nem elég mainstreamek. Hiányzik a szolidaritás. Pedig szükség lenne rá, hogy a középpontba legyen állítva az ügyük, mert ők azok, akik minden nap erőszaknak vannak kitéve az állam és az emberek által Magyarországon.”

Ahhoz pedig, hogy változzon a helyzet, sok kis változás szükséges. A politika nagyjából 1999 óta alig nyúlt az ügyhöz törvényi szinten, holott hosszú távon az lenne a cél, hogy a szexmunkások tevékenységét dekriminalizálják: hogy ugyanolyan jogaik legyenek, mint bármilyen más munkavállalónak és ugyanúgy tudjanak vállalkozóként dolgozni. Míg a szexmunkások félig-meddig illegalitásban dolgoznak, nagyjából lehetetlen számukra az érdekérvényesítés. De az is sokat segítene, ha legalább a rendőrségi vegzálás megszűnne ellenük. A társadalmi organizációk esetében pedig nagyobb nyitottságra, megannyi segítőprogramra és leginkább hajlandóságra lenne szükség.

És hogy mi tehet az egyén? Mivel rendszerszintű problémákról van szó mind a civil szférában, mind állami szinteken, egyénként nyilván nehéz a segítségnyújtás vagy a változás elérése, akár roma szexmunkásokról, akár roma LMBTQ emberekről beszélünk – vagy bármelyik kisebbségről. De mégis mindenki és bárki tehet valamit egy jobb világért. „Ha valaki újságíró, készíthet olyan anyagokat, amik méltóságteljesen mutatják be ezeket a közösségeket, az életkörülményeiket, szükségleteiket, igényeiket és élettörténetüket. Mindenkinek vannak lehetőségei. Ezért indítottuk el a beszélgetéssorozatunkat is: hogy próbáljunk támpontot adni embereknek arról, hogy az ő lehetőségeikhez mérten hogyan tudnak aktív szolidaritást gyakorolni. Nem elég, hogy egy baráti borozás közben bólogatunk, hogy igen, milyen nagy problémák vannak, és ezeket a leginkább kirekesztett csoportokat ezek mennyire érintik. Mindenkinek a lehetőségei szerint kell szerepet vállalnia.”

Lolo B-Jones

„Ha nem jut mindenkinek szék az asztalnál… Szabaduljunk meg az asztaltól”

Lolo B-Jones Angliából érkezett, fiatal roma aktivista. Nyolc hónapot tölt Magyarországon, egy roma mozgalommal dolgozik együtt. Lolo a Traveller Pride egyik társalapítója – többek között az ő vezetésével jelentek meg először egységben roma LMBTQ emberek a London Pride-on 2019-ben, történelmet írva. 17 évesen kezdett el több, női jogokkal foglalkozó mozgalomban tevékenykedni és ezzel egy időben kezdett el roma jogokkal is foglalkozni, olyan, roma népirtásokat feldolgozó rendezvényeken keresztül, mint például a Dikh He Na Bister (jelentése: Nézz rá és ne felejtsd el), ami a Holokauszt roma áldozatairól emlékezik meg. Így kezdődött minden.

Lolo hamar felfedezte, hogy eddigi életének nagy részében szégyenként élte meg, hogy ki is ő valójában: egy roma-zsidó, leszbikus, munkásosztályból érkező nő. Az egyik fordulópont az volt, amikor látta nagyanyját meghalni az egészségügyi rendszerben megbúvó rasszizmus miatt – elmondása szerint a nővérek elhanyagolták az asszonyt. „Azt gondoljuk, hogy a gyűlölet-bűncselekmény abból áll, hogy az emberek elmondanak mindennek az utcán – amit viszont nem veszünk észre, hogy valójában továbbra is emberi életekbe kerül.”

Bogihoz hasonlóan Lolo a divatban is kifejezi a szabadság iránti harcát. Az általa alapított Dikhlo Collective a különböző hagyományos roma népviseletekből merít, a tervezők maguk is roma művészek. Az üzleti modell meglepő – ugyanis abszolút nem a pénzen alapszik. Lolóék azt akarják elérni, hogy minden roma számára elérhetővé váljon a tradicionális roma viselet, és ezáltal könnyebben tudják kifejezni identitásukat. Így mindenki annyit fizet a darabokért, amennyit akar. Ha nincs pénze, viheti ingyen.

De a márkával Lolo azt is meg akarta mutatni, hogy a roma LMBTQ emberek ugyanúgy hozzá tudnak járulni a roma kultúrához, mint a heteroszexuálisok. „Az emberek sokszor gondolják úgy, hogy ha tradicionálisan öltözködsz, nem lehetsz LMBTQ ember. Hát én pedig mindkettő vagyok. LMBTQ ember vagyok, mégis próbálom életben tartani a kulturális örökségünket.” A taktika pedig egyszerű: ha egy roma megkérdez egy másikat, hogy honnan szerezte ezt vagy azt a darabot, elhangozhat az, hogy egy LMBTQ roma divatmárkától.

Lola szerint fontos, hogy az élet minden területén lássunk interszekcionális, LMBTQ roma embereket, mert ha csak egy narratívát látunk a roma emberekről, akkor csak egy elképzelt, „mesebeli” képet vetítünk rájuk. Holott szerinte rengeteg felfedezetlen érték van: „Szeretem például a roma divatban, hogy nincsen benne szó méretekről: plus-size nőként olyan színesen öltözhetek, ahogyan csak akarok. Mindez nem mondható el a többségi társadalomról, ahol a testesebb nőknek el kell rejteniük magukat, mert nem tartják őket eléggé vonzóak. Ha kilépünk ebből és a kultúránkat képviseljük, akkor a lehetőségek sora végtelen.”

Nem gondolja problémának, ha nem romák is vásárolnak tőlük – mindaddig, amíg az emberek a roma divattermékeket roma tervezőktől vásárolják és támogatják őket, minden rendben van. A probléma inkább abban gyökerezik, hogy bár sokan szeretik és használják a „cigány mintákat”, de közben nem gondolnak bele, hogy mi is van a roma kultúra hátterében, és nem hajlandóak foglalkozni olyan roma ügyekkel, mint például a holokauszt roma áldozatai, holott társadalmi diskurzus nélkül ez a téma sose lesz kellően feldolgozva.

Magyarországon nem voltak jók az első tapasztalatai – az első héten például egy taxi sem volt hajlandó őt fuvarozni. Elmondása szerint viszont roma LMBTQ embernek lenni Angliában sem könnyű. Ám óvatosan kell beszélni a közösségen belüli homofóbiáról. „Ha roma LMBTQ ember vagy, a társadalom szereti azt hallani, hogy a kultúrád nem fogad el téged, mert ez validálja a rasszizmusukat. Hiszen mondhatják, hogy nem azért nem szeretem a roma embereket, mert romák, hanem mert homofóbok vagy transzfóbok.”

Lolo szerint a problémák abból fakadnak, hogy a roma közösségek 500-600 éves elnyomást tudhatnak maguk mögött, így ezek a csoportok megpróbálnak minden privilégiumot megszerezni, amit csak tudnak. Ehhez pedig – miután az elnyomott csoportok úgy akarnak érvényesülni, hogy felépítenek egy saját rendszert, ami beférhet a nagy rendszerbe – sokszor homofóbián vagy transzfóbián keresztül vezet az út. Ő maga sose tapasztalt homofóbiát a családja felől, de ettől függetlenül vannak közösségek és családok, ahol találkozik vele. A roma LMBTQ emberek – leginkább fiatalok – pedig sokszor látványosabb áldozatok, mivel sokkal nehezebben kapnak segítséget.

Lolo szerint alapvető probléma, hogy sokszor csak kiváltságos emberek szólalhatnak meg, ha emberi jogokról van szó. „Észre kell vennünk, hogy jelenleg nagyon szűk látókörűen gondolkozunk. Az a kérdés, hogy jut-e neked szék az asztalnál – és láthatóan nem jut. Ha nem jut mindenkinek szék az asztalnál… Szabaduljunk meg az asztaltól! Mindenki megérdemli a képviseletet. Nem létezhetnek olyan asztalok, ahova csak a kiválasztott emberek ülhetnek, más pedig nem.”

Hiszen mindenki tud segíteni, aki akar – elég csak szégyen nélkül megélni az identitásunkat, az már bőven elég a kiálláshoz. Az embereknek ezt is fel kell ismerniük és el kell felejteniük a jelenlegi aktivizmus sokszor káros formáit. „Elegem van az olyan mozgalmakból, amikben a változást egy ember képviseli. A változás nem egy embertől fog megvalósulni, hanem ideák összességéből, amik az egész közösség gondolkodásából fakadnak és abból, hogy abban a közösségben mindenki tesz valamit. Ha egy emberre teszünk fel mindent, el fogunk veszni. Azt mondjuk, hogy a forradalmat egy ember inspirálta, pedig nem, a forradalmat a kis ember inspirálta, a nő, aki nem tudott eljönni a meetingre, mert öt gyereket nevel otthon és három munkahelye van. Elegem van abból, hogy van egy elérhetetlen aktivizmus, ami azt üzeni, hogy ilyen és ilyen tanultnak kell lenned, hogy leülj ahhoz az asztalhoz és emberi jogokról beszélhess. És nem kell táblákkal sem kimenned az utcára. Néha elég, ha a gyerekeidet arra tanítod, hogy szeressenek, akit akarnak, minden rendben lesz.”

Kanicsár Ádám András

Instagram: @kanicsar