Minden igazán nagy művész ismeri a bizonytalanság érzését, és életében legalább egyszer átéli, milyen az, amikor alapjaiban kell megkérdőjeleznie a saját munkáját. Van, aki „csak” kissé meginog, míg más teljes komolysággal felteszi magának a kérdést, jó-e, amit csinál, majd megpróbál rá a lehető legőszintébben válaszolni. És bármilyen ijesztően hangzik is, ez a megrázkódtatás sajnos egy intenzív alkotási folyamat kellős közepén is lesújthat a gyanútlan művészre. Éppen ez esett meg Catherine Gaudet kanadai koreográfussal, aki – mint utóbb kiderült – élete egyik legjobb művészi döntését hozta meg, amikor egy hónap munkáját vágta sutba egy nehéz napon, hogy aztán megszülethessen A csodálatos elhalványulása.
Catherine Gaudet táncosként kezdte a karrierjét, ám figyelme hamarosan a koreográfusi munka felé fordult: 2004-ben már saját darabbal jelentkezett. Nem sokkal ezután végleg abba is hagyta a táncolást, mert – ahogy ő mondja – sokkal természetesebb közege az alkotómunka, sokkal inkább a „helyén érzi magát” a háttérben, mint a közönség előtt, a színpadon. Markáns és összetéveszthetetlen stílusával már a kezdetekkor felhívta magára a figyelmet, és hamar kivívta a szakmai elismerést is; mára túl van több neves alkotói ösztöndíjon, kilenc egész estés darabját és több rövidebb művét mutatták be Kanadától Franciaországon át Dániáig és Belgiumig. Tagja az új Centre de création O Vertigo központnak és a Circuit-Est center chorégraphique-nak, valamint alapítója a Lorganisme nevű, koreográfusokat tömörítő társulásnak. A nemzetközi áttörést A csodálatos elhalványulása hozta meg számára, amely azóta elsöprő sikereket aratva járta be a világot, mindenütt lenyűgözve nemcsak a közönséget, de a kritikusokat és a táncszakma képviselőit is. A rövid idő alatt legendássá vált előadás most végre hazánkba is megérkezik.
Az, hogy egy embert próbáló próbafolyamat végére miből válik megkerülhetetlen, kultikus remekmű, szinte megjósolhatatlan. Néha egy tévedés vagy egy elsőre kudarcra ítéltnek tűnő próbálkozás vezet a sikerhez. Hasonlóképpen volt ez A csodálatos elhalványulása megszületésével is, pontosabban a „várandósság” boldog, de kissé komplikált időszakával is. Catherine Gaudet a munkát megelőzően körülbelül egy év szabadságot vett ki, de erre alapos indoka volt, hiszen ekkor adott életet első gyermekének. A próbákra az élet csodájától teljesen elbűvölve, kirobbanó energiákkal és nagyon is konkrét elképzelésekkel érkezett. Úgy gondolta, gyorsan és játszi könnyedséggel viszi majd színpadra a koreográfia vázát, hogy aztán már csak csiszolgatni kelljen a mozdulatokat. De ahogy teltek a hetek, érezte, hogy valami nincs rendben, sehogy sem akar formát ölteni, kikristályosodni az anyag, és már a saját képeit, ötleteit és motivációit sem látja át tisztán.
Hogy úrrá legyen a fejében kialakult káoszon, egy kockázatos, már-már vakmerő döntéssel visszaugrott a START mezőre. Körülbelül egy hónap eredményeit nullázta le – hogy a táncosok akkor mit szóltak ehhez, azt nem tudjuk –, hogy mindent az elejétől kezdjen újra. A táncosoktól ekkor azt kérte, térjenek vissza az alapokhoz: a legegyszerűbb alakzatokba, vonalakba és körökbe állította, és egyszerre mozgatta őket, hogy visszanyerje a rálátását a mozgás természetére. Közben egyre inkább azon kapta magát, hogy az alkotást immár szinte meditációként éli meg, és kibomlóban van az új, letisztult víziója is. Elkezdett ösztönösen és mélyen kötődni ezekhez a kezdetben igen apró, egymásból következő, repetitív mozdulatokhoz, amelyekből végül megszületett az előadás ciklusokra épülő, geometrikus világa. A táncosok száz meg ezer ismétléssel próbálgatták és tökéletesítették a végső formákat, de senki ne kapjon a szívéhez, a végeredmény ugyanis nem gépies vagy monomániás, épp ellenkezőleg! Nagyon is eleven, pulzáló energiájú, hipnotikus rituálé öt csupasz testre, aminek március 19-én és 20-án végre mi is a tanúi lehetünk a Trafóban.
