Huber Dániel nyolc éve költözött ki Londonba egy dublini kiruccanás hatására. Önerőből építette fel saját cégét; párjával, Mateóval már hosszú ideje bejegyzett élettársi kapcsolatban él. Mesélt nekünk a londoniak mentalitásáról, nyitottságról, toleranciáról, érvényesülésről és arról, mennyiben más melegként élni a brit fővárosban, mint Magyarországon.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elköltözöl Londonba és új életet kezdesz?
2007 novemberében meglátogattuk az egyik barátnőmet Dublinban az akkori barátommal. Nyolc napra foglaltuk a jegyeket, de rájöttünk, hogy az túl sok lesz, így átrepültünk Londonba egy másik barátnkhoz. Néhány nappal a hazaérkezésünk után, egy este, pár pohár ital után egymásra néztünk az exemmel… Költözzünk? Költözzünk! Még akkor éjjel megvettük a jegyeket, majd 2008. február elsején kiköltöztünk. A konkrét okát nem tudnám megfogalmazni, hiszen akkoriban volt egy jó munkám a Liszt Ferenc téren, otthon is szerettem lenni, de a kinti látogatás után valahogy így alakult.
Mit volt a legnehezebb itt hagyni?
Talán a családomat és a barátaimat. Viszont így legalább kiderült, kik a valódi barátok és kik nem.
Mivel foglalkozol odakint?
Saját cégem van. Belsőépítészettel foglalkozunk és teljes körű házfelújításokat végzünk.
Milyenek az elhelyezkedési lehetőségeid, az életszínvonal?
Igazából sosem kellett állást keresnem. Amikor kijöttem, egy barátom szerzett nekem munkát – takarítást – kezdésnek, de ez arra pont jó volt, hogy ismeretségeket szerezzek. Két hónap után beraktak éjszakai menedzsernek, majd a hely karbantartója átvett magához mint társat. Emellett magánvállalkozó lettem és elkezdtem dolgozni egy cégnél, ahol CCTV kamerákat szereltem be. Az ottani főnököm, miután megtudta, hogy asztalos végzettségem van, vett még egy autót, onnantól kvázi ezermesterként, mindenesként dolgoztam neki. Egy év után megalapítottam a saját cégemet, leváltam róla és elindultam a saját utamon. Még az elején kibéreltünk két barátommal közösen egy házat, amit fel is újítottunk, öt évet éltünk ott. Tizenöt hónappal ezelőtt vettük meg a sajátunkat a párommal. A barátaimat is többnyire a karrierem felépítése közben szereztem, vagy az életünk során ütköztünk valahogy egymásba. Nincsenek sokan, de akik vannak, azokért tűzbe tenném a kezemet.
Miért szeretsz kint élni, milyen az ottaniak mentalitása?
Sokkal kevesebb a negatív ember, és itt valóban el lehet érni a céljaidat, az álmaidat. Egy olyan hely, ahol lehet ÉLNI. Az emberek mentalitása térségfüggő; London már nem csupán Anglia fővárosa, hanem az egész világé. Rengeteget vagyunk Canterburyben munkaügyben (ahol egyébként szeretnénk még egy házat venni és odaköltözni), a tapasztalat szerint ott sokkal barátságosabbak az emberek. Persze azt sosem szabad elfelejteni, hogy mi az ő országukban „vendégek” vagyunk, ahova ők befogadtak – ha ezt tiszteletben tartod, akkor szeretni fognak.
Miben más melegként az élet Londonban, mint itthon? Hogyan állnak a tolerancia, az esélyegyenlőség kérdéséhez?
Nem igazán mozgok meleg körökben itt, de nem érzem egy pillanatig sem, hogy titkolnom kellene. Egyszerűen csak élünk a párommal, mint bármelyik átlagos pár. Soha nem ért atrocitás emiatt. A tolerancia egyéntől függ, valamint hogy ki milyen vallású és nemzetiségű. Londonban azért vannak néhányan, akiknek a vallásába ez már nem fér bele.
A Magyarországon élő melegek jó része nem vállalja fel, hogy meleg, sokan félnek a többségi társadalom, az „utca embere” vagy akár a család, a barátok reakciójától, a kirekesztő magatartástól, gyakran nem is alaptalanul. Londonban lehet emelt fővel, büszkén vállalni és megélni a melegséget?
Úgy gondolom, hogy lehet. De ez attól is függ, hogy te ki vagy és hogyan jelenik meg a melegséged.
Hogyan ismerkedtetek meg a pároddal, Mateóval? Evidens volt mindkettőtök számára, hogy egy bizonyos idő elteltével egy család lesztek? Terveztek például gyerekeket is? Londonban hogy működik a melegházasság intézménye?
Több, mint hét éve vagyunk együtt, ebből hatot regisztrált élettársi kapcsolatban töltöttünk el. Egy klubban ismerkedtünk meg, és bár nem gondoltuk volna, hogy kapcsolat lesz belőle, valahogy mégis egymás mellett maradtunk. Gyereket nem tervezünk, van egy csivavánk és egy Jack Russell terrierünk – szerintem felérnek két gyerekkel.
Mit gondolsz, miért viszonyul a többségi magyar társadalom a melegekhez – vagy egyébként általánosan azokhoz, akik kisebbségi csoporthoz tartoznak – úgy, ahogy? Rengetegen tabuként kezelik ezt a kérdést, negatívan, sőt radikálisan állnak hozzá. Szerinted hogy lehetne ezen változtatni?
Erre van egy történetem. Pesti életem során felszolgálóként dolgoztam különféle éttermekben. Egyszer új helyre kerültem, ahol a szakács melegellenes volt. Sosem fogott velem kezet. Pár hét elteltével egy este során, amikor végzett, leült a pulthoz egy sörre. Aznap éppen én voltam a pultos, és bár előtte sosem, akkor elbeszélgettünk. Megivott egy-két pohárral, majd bezártunk, elköszönt mindenki és hazamentünk. Másnap reggel nyitáskor odajött, kezet fogott velem és elnézést kért. Annyit mondott, hogy ne haragudjak, de ő mint naiv ember sosem találkozott melegekkel; a véleményét arra alapozta, amit a média mutat, de kellemesen csalódott bennem. Ettől kezdve nagyon jó munkatársi viszonyban voltunk.
Éreztél-e valaha bármilyen megkülönböztetést kint amiatt, hogy külföldi (sőt magyar) vagy és nem hetero?
A britek részéről sosem. Vannak olyan kisebbségek, amelyek lenéznek másokat, de azok nem az angolok.
Mi az, ami hiányzik az itthoni életedből? Tervezed-e, hogy valaha tartósan visszajössz?
Az az igazság, hogy jóformán még gyerek voltam, amikor elköltöztem – most már felnőtt fejjel gondolkozom, így nem tudom összehasonlítani a két életemet. Nem igazán hiányzik a barátaimon és a családomon kívül semmi, de manapság már hihetetlenül egyszerű a kapcsolattartás, az utazás pedig annyira olcsó, hogy bármikor beszélhetsz vagy találkozhatsz a szeretteiddel. Emlékszem, amikor tízéves voltam, édesanyám Németországban dolgozott. Nem volt skype, whatsapp vagy viber, csak vezetékes telefon, ami olyan drága volt, hogy kéthetente hívott fel minket öt percre.
Dömötör Nikolett
