LMBTQ politika és 2022 – Interjú Lakner Zoltánnal

Lakner Zoltánt régóta vártuk a címlapra. Nem volt könnyű ügy. Zoli nem szereti, ha fotózzák, mi pedig nem szoktunk a címlapra politikát tenni. De lehet, hogy forradalmi időket élünk. Legalábbis próbálunk hinni benne. Az ország egyik legfontosabb politológusával és a Jelen főszerkesztőjével a hatpárti összefogásról, a Jobbikról, a Jelenről, és az LMBTQ jogok várható szerepéről beszélgettünk a 2022-es választások során. És persze arról, hogy mennyi esélye van az ellenzéknek a győzelemre.

 

 

 

Nyakunkon az előválasztás, van itt egy ellenzéki összefogás, sorra jelentik be a miniszterelnök-jelölteket… Talán most vagyunk azon a ponton, hogy ha nem lesz változás jövőre, tényleg sokan fognak kétségbeesni.

Jó hír lehet, hogy a három évvel ezelőttihez képest megváltozott a papírforma. 2018-ban is sokan reménykedtek, de utólag visszanézve – persze utólag sok dolgot tisztábban lát az ember – valójában a remény alaptalan volt, döntően azért, mert nem volt együttműködés az ellenzéki pártok között. Egyszerűen nem tudott kijönni a matek a választás napján. Ahhoz képest most nagyon nagy változás van.

Az ellenzéki összefogásnak a belső, nem kezelhetetlen vitái ellenére is van egy stabilitása. Bármely párt vagy politikus, aki fel akarná ezt robbantani, az egzisztenciájával játszik, és a kiugrás az összefogásból a nem megbocsátható kategóriába tartozna.

Emellett bár az önkormányzati választás másfél éve volt, de azt azért megmutatta, hogy nem teljesen kilátástalan a küzdelem a kormány ellen. Azóta pedig van egy fej fej melletti küzdelem az ellenzék és a kormányoldal között.

Attól viszont óvnék mindenkit, hogy azt gondolja, az együttműködésből máris kirajzolódik a győzelem. Nagyon nem becsülném alá sem a kormány fantáziáját, sem az új helyzetekhez való alkalmazkodóképességét. De ilyen erős esély arra, hogy a Fideszt le lehessen győzni és az egész rendszert le lehessen bontani, még soha nem volt.

Az, hogy túl nagy kockázat kilépni, elég biztosíték lehet, hogy az összefogás ne szűnjön meg?

Szerintem ez a hatpárti együttműködés fenn fog maradni a választásig. Elsősorban azért, mert ők is találkoznak ezzel az aggodalommal. Még mindig érzik, hogy bizonyítaniuk kell a választók felé.

Az ellenzéki pártok elkényelmesedése már inkább fennálló veszély, mert gondolhatják úgy, hogy az együttműködés tető alá hozásával teljesítették is a küldetést. Aminek pedig egyáltalán nem vagyunk a végén. Látni kell majd azt is a folyamatban, hogy ősszel lezajlik az előválasztás, és utána valóban mindenki kiáll a győztesek mellett. Ez teszi majd rá a pecsétet az egész folyamatra – nem véletlenül figyeli ezt árgus szemekkel a közvélemény.

De ez nem maga a teljes feladat. Egyrészt az ellenzéki pártoknak a stabil ellenzéki közönségnél szélesebb csoportokat kell megnyerniük, néhány százezer plusz szavazóra szükség van.

Az átlagos magyar szavazó jobbra van az átlagos ellenzéki szavazótól. Tehát olyan csoportok felé kell egy kicsit nyitni vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni az ellenzéki pártokat, akik nem véletlenül nincsenek benne az ellenzéki táborban. Azok felé, akik már gondolkodnak azon, hogy lehet, hogy nem kéne az Orbán-rendszer fenntartásához megint adni egy voksot. Őket még meg kell győzni, hogy érdemes váltani, és egyáltalán szavazni.

Másrészt fel kell tölteni anyaggal az egész együttműködést, rá kell jönniük, miről is szól. Mégiscsak kell valamit mondani arról, hogy mi van az O1G-n felül. Gondolnunk kéne valamit a közös jövőnkről, arról, hogy hogyan is gondoljuk az együttélést ebben az országban.

 

 

Egyelőre inkább ideák harca van, nem? Sokszor hangoztatják, hogy mit csinálnak rosszul Orbánék, hogy ennek véget kell vetni, el kell számoltatni… De hogy utána ők mit tennének az országban, az azért még homályos.

Én az ideák harcának örülnék is. Nehéz feladat előtt áll az ellenzék és az elmúlt évtizedben saját magának nehezítette ezt meg. Úgy kell most a hat együttműködő partnernek a karakterét egymáshoz igazítani, hogy e pártok jelentős része maga is identitásproblémával küzd. Egyszerre kell maguknak azt a kérdést feltenni, hogy ki vagyok én, és hogy kik vagyunk mi, közösen. Ez nem könnyű.

Az sem könnyű, hogy világosak legyenek az ideák és a konkrét politikai ígéretek. Az LMBTQ téma kapcsán például nagy kérdés, hogy az együttműködés kompromisszumait hol fogják megkötni a felek. Az lesz-e a kompromisszum, hogy aki liberális, az kicsit halkítsa le az emberi jogi programot, vagy pedig a konzervatívabb fél mondja azt, hogy oké, megpróbálom elmondani a választóimnak, hogy nem a meleg párok örökbefogadásától fog kihalni a nemzet.

Nagyon speciális helyzetben vannak az LMBTQ választók. Az Orbán kormánynál mindig észrevehető volt egy kirekesztő narratíva, de az utóbbi két évben ez kapott egy kis plusz lóerőt. Emiatt többen is politizálnak, sok fiatal is, akik végképp nyitottabbak. És pont ez a közeg fél, mert szeretné, ha képviselné őt az ellenzék, ám lehet, hogy jövőre még le kell mondani a nagy melegjogi kérdésekről, mert úgy lehet legyőzni a Fideszt, ha ezt a témát még jegeljük.

Az ellenzék győzelme szerintem azon múlik, hogy képes-e a szociális válságot fő témájává emelni. Ha ez így történik, akkor próbálhat a kormány az LMBTQ csoportok ellen hisztériát kelteni vagy még egyszer-kétszer módosíthatja az alaptörvényt, de ennek az lesz a percepciója a társadalom részéről, hogy emberek kilakoltatás és éhenhalás szélén állnak, mit akarnak már megint a melegektől. Ezt a helyzetet kéne először megteremteni.

De ebből a szemszögből a Fidesz teljes fegyvertára felgyújtható…

Erről van szó. Alapvetően a bizonytalan szavazóknak is inkább azt kéne elmagyarázni, hogy hazugság, hogy amit a Fidesz nyújtott nektek, az a lehetőségek maximuma. El kéne nekik mondani, hogy morzsákat kapnak. És azért vágott minket annyira földhöz a válság, mert a jobb időkben is csak keveseknek volt módja arra, hogy tartalékokat képezzenek. Akinek mázlija volt, kibírta, akinek nem volt szerencséje, nem. És így nem lehet élni.

Ez nem azt jelenti, hogy az értékkérdések és identitáskérdések nem fontosak. Csak egyszerűen más fénytörésben jelentkeznének, és bebizonyosodna, hogy a Fidesz ideológiai kinyilatkoztatásai csupán alkalmazott gyűlöletpolitikák. A menekültek megvoltak, már kicigányozták magukat, a gendernél rájöttek, hogy senki sem érti…

Ők sem…

Ők sem. És akkor jött, hogy egy kicsit buzizzunk.

Közben azért ezek a témák egyre kevésbe váltak be, nem?

Én is azt hiszem, hogy már nincs akkora vivőereje ennek, mit mondjuk a menekültügynek volt 2015 és 2018 között. Ettől függetlenül persze emberek életét megkeseríti – vagy azért, mert mondjuk tényleg elesnek örökbefogadási lehetőségtől, vagy mert állandó aggodalomban élik az életüket, hogy mi fog még történni.

Nem mindegy, hogy az össztársadalomban éppen mekkora befogadó felülete van a gyűlöletpolitikának. Hogy elhiszik-e, hogy tényleg Soros miatt rossz minden, vagy pedig azt mondják, hogy helló, arról kéne beszélni, hogy hol van a bértámogatásom. Itt van az ellenzéknek fontos tennivalója. Persze, ettől nem kapnak felmentést az alól, hogy más ügyekről is beszéljenek, de ezek lehetnének a hangsúlyok. Az pozitívum, hogy amikor az elmúlt években LMBTQ csoportok elleni politikai támadások történtek, az ellenzéki pártok tagjai közül sokan megszólaltak.

 

 

Attól nem dobom el az agyam, ha valaki 2021-ben azt mondja, hogy ne toljanak ki a transz emberekkel. Egy liberális politikusnak ez kötelessége.

Oké. De nem az egész ellenzék liberális. És aki nem az, neki arról kell gondolkodnia, hogy hogyan viszonyuljon ehhez a témához. Ha valaki a Fidesz célkeresztjébe kerül, a politikai logika azt gondolja, hogy az ellenzék álljon ki mellette. Pusztán ez a pártpolitikai logika is segített abban, hogy a homofób megnyilvánulásokat az ellenzéki pártok növekvő számban elítélik. Illetve, ha az egyik ellenzéki párt megszólal, akkor a másik sem akar lemaradni. Ez nem túl elvi megközelítés, de ez esetben legalább jó ügyet szolgál.

De közben mérlegelniük kell azt is, hogy lehet, hogy az én szavazóim egy része szintén homofób, és ha nagyon hangosan kiállok, akkor ők azt fogják mondani, hogy nagyon szép dolog ez, hogy le akarjuk váltani Orbánt, de azért a buzikat mi is utáljuk. Persze, működhet fordítva is, hogy a homofób szavazó azt mondja, talán jobban elviselek hárommal több coming outoló meleget, mint azt, hogy maradjon még három cikluson át a Fidesz. Sokszor ez billent át az utóbbi időben.

Másrészt… Én azt tanultam meg ebből az évtizedből, hogy a történelem nem lineáris. Ha felértünk a hegyre, onnan le is lehet csúszni vagy le is lökhetnek minket, hiába van 2021. Ebből a szempontból igenis komoly jelentősége van annak, ha politikusok és pártok újra és újra kiállnak ilyen ügyekben, mert ez erősíti meg abban a politikai közösséget, hogy ez ma is, most is fontos, nem visszafelé vagy nem más irányba akarunk menni. Ebben picit megváltoztak a viszonyítási pontok. Amit örömmel látok.

Az viszont, hogy ez milyen formában fog visszaköszönni a pártok konkrét programjában és megjelenik-e benne például az egyenlő házasság, hát az egy jó kérdés. Jó, hogy elítélik a nettó buzizást, de ebből még nem következik, hogy házassági egyenlőséget akarnak. Lehet, hogy deklarációk szintjén ússzák meg a dolgot és nem valódi programpontokban. Itt lesz még egy kis téblábolás.

Említetted, hogy sok LMBTQ emberben van egy állandó aggodalom. Ez most azért is jelentkezik, mert lett egy eufória, hogy végre összefogott az ellenzék, de aztán jött Jakab Péter és felkerült a népszerűségi listák élére. Így aztán az ellenzéki összefogást akár egy olyan miniszterelnök-jelölttel kell elképzelni, aki egy interjúban kijelenti, hogy nem hisz a családok egyenlőségében, és egy olyan pártot képvisel, ami nem mer véresen homofób lenni, mert arról megtanulta a leckéket, hogy nem menő, de azért olyan LMBTQ+ sem lesz, inkább hallgat a témában. Mit gondoljon egy LMBTQ ember, ha egy jobbikos miniszterelnök-jelöltje lesz az ellenzéknek? Merjen rájuk szavazni?

Hadd utaljak akkor arra a bizonyos Jakab Péter interjúra, mert végre én is elmondhatom valahol – és azt hiszem, a legjobb helyen –, hogy engem mi is zavart benne a legjobban: a „háromapázós” rész. El kell fogadni, hogy vannak emberek, akik máshogy gondolkodnak. De ezzel a mondattal az volt a gond, hogy ez egy karikaturisztikus beállítása annak a melegjogi mozgalomnak, ami pont nem azt akarja, hogy három apát ismerjenek el szülőnek a gyerekek mellett. Ha csak annyit mondott volna, hogy ő konzervatív, ezért mást gondol a témáról, és hogy sokat fog erről vitatkozni a tárgyalóasztalnál, azt mondom, oké, ez egy legitim álláspont.

Tegyük fel, ő lesz a miniszterelnök-jelölt. Lehet rá hatással a többi párt, hogy „Figyelj, Péter, itt nem erről van szó, nem így kell erről gondolkodni”? Hathatnak rá annyira, hogy egy LMBTQ ember merjen rá szavazni?

LMBTQ ügyekben is mérséklődött a Jobbik, végül is nem ők szaladgálnak a szivárványos zászlóval, hanem a pártból korábban elszármazó Novák Előd. Kérdés, hogy hol húzzák meg a határt egy ilyen ügyben, hol lesz a kompromisszum fókusza az együttműködő pártok között. Mivel a másik öt párt ezzel a témával kapcsolatban liberálisabban gondolkodik, nem lóghat ki nagyon messze a Jobbik, de persze ez az erőviszonyoktól és a többiek elszántságától is függ. Nem hinném, hogy az LMBTQ-jogok bővítése lesz a fő témájuk, ha alkudozni kell egymással.

Jakab nyilván ki is akart üzenni a hagyományos Jobbik-szavazóknak, hogy vegyék észre: azért még mindig picit ugyanolyanok, mint régen. Vicces lesz, ha én fogok a Jobbik mellett „kampányolni”, de aki tényleg le akarja váltani az Orbán-rendszert, számára nincs nagyon más ötletem, mint az, hogy támogassa az ellenzéki együttműködést.

Azzal együtt, hogy én mindig arra szeretném rávenni a választópolgárokat, hogy ezt a helyzetet ne úgy fogják fel, hogy ők bármilyen ellenzéki programba és személyi összetételbe belezsarolhatók. Inkább fogják fel úgy, hogy nekik van mindenbe beleszólásuk. Nagyon sokat számít, hogy hányan fejezik ki a véleményüket, és ez mennyire hangos, hatásos, mert az ellenzéki együttműködés és program ma még képlékeny. Az LMBTQ szavazók is lépjenek fel megrendelőként, fejezzék ki a véleményükét, hogy legyen egy, hogy is nevezzem, LMBTQ minimum ebben a programban.

Az is egy eredmény, hogy ma már téma az LMBTQ-topik. Történhetett volna az, hogy itt van a 33-as törvény, itt van az örökbefogadásról szóló törvény, és a melegek annyira csendben maradnak, hogy a politika és pártok továbbra is azt mondják, hogy erről akkor nem is kell beszélni. De most mégis kell róla beszélni.

Az ellenzék azért nyilatkozik bátrabban erről a témáról, mert a Fidesz számára is fontossá vált. A Fidesz meg nyilván azért talált rá erre a témára, mert azt érzékelték, hogy már láthatóak a magyar társadalomban is annyira a melegek, hogy érdemes rájuk reflektort irányítani. Ha tényleg mindenki a fal mellett közlekedne, és nem lettek volna coming outoló hírességek, nem lennének ilyen filmek, és nem lett volna Coca-Cola-kampány, az egész ügy nem lenne annyira érdekes a kormány számára sem, mert nem nagyon értenék az emberek, hogy miről beszélnek. Ez tulajdonképpen egy sajátos elismerés azok számára, akik meleg közéletet próbálnak generálni: sikerült növelni a láthatóságot.

És ebből tulajdonképpen valami jó is kisülhet. Egy elnyomott társadalmi csoport mindig küzdelemben, erőfeszítések árán szerez jogokat, aminek része, hogy vannak, akik elmondják az igényeiket, képviselik ezeket. Senki ne ijedjen meg attól, hogy időnként akár nagyon kemény politikai küzdelmek is folyhatnak. A polgárjogi küzdelmek ilyenek. És minél inkább mozgalomként gondolnak magukra a résztvevők, az érintettek, annál jobb és annál erősebb lesz a jogkövetelő erejük.

 

 

Abból, hogy ennyi idea csap össze, következik az a kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy tökéletes miniszterelnök-jelölt?

Olyan szerintem soha nincsen. A legnagyobb tehetségek, meghatározó történelmi személyiségek is elképesztő tévedéseket követtek el az életük során, és közülük sokan számos elviselhetetlen tulajdonsággal rendelkeztek.

Ugyanakkor a politika tele van érzelmekkel, és bármilyen okosságokat mondhatok a programokról, legelsősorban az érzelmeknek lesz húzóereje. Nem tudom, tudunk-e a szerelmünkre úgy nézni, hogy közben tudjuk, hogy nem tökéletes, de még a hibáit is képesek vagyunk szeretni.

Szerintem ez a szerelem.

Én is azt hiszem. Nem szívesen hasonlítom ehhez az érzelemhez a politikusokhoz való viszonyunkat, de mihez hasonlítsam?

Azért ez a fajta vak szerelem inkább a Fidesz-szavazókra jellemző, nem?

A mechanizmus valóban jelen van, de az egész nem szerelem, amelyben egyenrangú felek vannak, hanem önalávetés. Holott a politikus tőlem kapja a megbízatását, engem kell képviselnie. Ha az emberben marad legalább egy kis kétely, az segít a tisztánlátása megőrzésében. Jó, ha van néhány olyan kontrollpont, amire azt mondom, hogy ha a politikus ezekben az ügyekben, ezekben a helyzetekben jól dönt, akkor követem és tisztelem, akár még szeretem is, amit csinál. Az ájult rajongás viszont előbb-utóbb nagy csalódások forrásává válik. Amikor valakire messiásként tekintünk, az sokszor valójában a saját reménytelenségünk és megkeseredettségünk lenyomata.

Sokan gondolják, hogy ha a Fideszt nem is fogja az ellenzék legyőzni, a kétharmadnak talán végre vége van Magyarországon.

Nyilván ez egy olyan sport, ahol semmit nem lehet kizárni. Ráadásul egy olyan választási rendszerrel rendelkezünk, ahol relatíve kis szavazataránnyal is lehet kétharmadot szerezni, emellett úgy van az egész összerakva, hogy a Fidesznek néhány százalékos vereség is belefér, így is lehet parlamenti többsége. Meg még az is van, hogy ebben a választási rendszerben szoros küzdelem esetén egy-két százalékponton megdöbbentően sok múlik, ezért nagyon nehéz a parlamenti erőviszonyokat előrejelezni.

Abban kicsit bizonytalan vagyok, hogy mit jelentene a kétharmad elvesztése. Nem hiszek abban, hogy a Fidesz most rettegve menekül és azért viszi a pénzt, de a sok alaptörvény-módosítás és vagyonkiszervezés persze arra is jó, hogy így az esetleg kétharmad vagy akár többség nélküli időkre is rengeteg dolog le van betonozva nekik. Erre a helyzetre is felkészülnek. Ebből is adódóan a kétharmad nélküli Fidesz működése nem nagyon változna. Nem tudna ugyan naponta belenyúlni az Alaptörvénybe, de ezzel a helyzettel azért el tud lenni.

De ha 2022-ben is a Fidesz kétharmada lesz csupán a kérdés, akkor nagyon nagy baj van. Az a minimum program, hogy ne legyen kétharmada Fidesznek.

És a végére… Mi a helyzet a Jelennel? A Fidesz uralmának egyik végeredménye, hogy nem könnyű ellenzéki lapként létezni.

Amikor ez az interjú megjelenik, akkor leszünk pont egy évesek. Amit én tényleg nagy eredménynek tartok, mindenféle hazabeszélés nélkül. Elindítottunk saját pénzünkből egy vállalkozást, amivel mindmáig képesek vagyunk arra, hogy hétről hétre megjelentessük az újságot. Néhány hónappal ezelőtt volt egy szerkesztőségi felismerésünk, hogy mi tulajdonképpen egy közéleti magazint csinálunk, erős közéleti tartalommal, de nagyon sok kulturális anyaggal, különleges emberi történetekkel. Egy olyan szellemi közeget hoztunk létre, amiben – én legalábbis hiszek ebben – a velünk együtt dolgozó emberek mind képviselnek valamit az írásaikkal, jól írnak, érdekes témákat hoznak be, megpendítenek olyan húrokat is, amikre talán az olvasó nem is gondol. Úgyhogy ezt folytatjuk, amennyire csak az erőnkből telik.

Nyilván ebből a szempontból sem mindegy, hogy mi fog történni a jövőben, nehéz átlátni, pontosan milyen perspektívák állnak előttünk, ennek az újságnak ugyanis még sosem volt normális időszaka. A lezárások idején hoztuk létre, aztán az első korlátozások utáni nyár, és a közéleti érdeklődés hirtelen csökkenése következett, s mire kialakult az üzemszerű működésünk, jöttek az újabb lezárások, közben gazdasági válság volt folyamatosan, s hol nyitva vannak az újságosok, hol nem. És ezenfelül amúgy sincsenek normális viszonyok az országban. Nem tudjuk, milyen lenne a Jelen hetilap piaci helyzete olyan szituációban, amikor nem kell tartania attól egy potenciális hirdetőnek, hogy kormánykritikus médiumban jelenik meg.

Nagyon szeretnénk, ha a Jelen megélné azt, hogy tényleg tiszta versenyben tudjunk versenyezni és valóban eljuthassunk annyi emberhez, ahányhoz a tartalom alapján el tudnánk. Most úgy érzem, hogy folyamatosan fedő alatt vagyunk. Ezért is gondolom nagy dolognak, hogy nem egy egynyári vállalkozás lett ebből, hanem tényleg itt vagyunk és működünk. Ez szerintem ma egy komoly eredmény.

Kanicsár Ádám András

Instagram: @kanicsar

Fotó: Bielik István
Stylist: Paksi Éva
A ruhákat köszönjük a Van Graaf Árkádban lévő üzletének.
A helyszínért köszönet a Wallis Mini Pest csapatának.