Egy 16 éves gimis lány 1963-ban rögzítette az első dalát, ami egyből a slágerlista élén debütált. Az It’s My Party ma már az amerikai popkultúra része, amiből megjelenésekor több millió példányt adtak el. Aranylemez lett belőle, Grammy-re is jelölték, az előadó Lesley Gore háza előtt megjelentek a rajongók, de még senki sem tudta, hogy a hamarosan egy feminista himnusszal világhírűvé váló új tinipopsztár a saját neméhez vonzódik és ezt nem fogja titkolni.
Egy tinilány születésnapi partiján eltűnik a fiú, akivel jár. Amikor Johnny előkerül, már Judy társaságában van, Judy ujján pedig ott a srác gyűrűje. „Ez az én bulim, és akkor sírok, amikor én akarok… Te is sírnál, ha veled történt volna!” – Az It’s My Party (Ez az én bulim) refrénje az amerikai popkultúrában ma annak a szimbóluma, amikor az ember megalázva és megsemmisülve érzi magát egy olyan szituációban, amikor egyébként boldognak kellene lennie. Bár ezt a dalt a hatvanas években többen is rögzítették, de a legendás zenei producer, Quincy Jones vitte sikerre, amikor felajánlotta a még középiskolás Lesley Gore-nak. Ez volt egyébként Jones első óriási sikere, ők ketten pedig még három másik, milliós eladást produkáló slágert hoztak össze.
Csak az 1963-as év végéig kellett várni arra a mára feminista himnusszá váló dalra, aminek Gore a világhírnevét köszönheti. A női emancipáció egyik popkulturális szimbólumaként kezelt dalt két olyan férfi írta, akik megunták, hogy a hatvanas évek énekesnői csak a férfiak után epekedhetnek. A számos sikert jegyző szerzőpáros, John Madara és David White elhatározták magukat: „Írjunk arról egy számot, hogy egy nő kiadja egy férfi útját!” A You Don’t Own Me (Nem vagyok a tulajdonod) című dalnak köszönhetően a pophercegnőnek elkönyvelt Gore-t egy csapásra elkezdték komolyan venni. A dal hatását jelzi, hogy a zenetörténeti jelentőségű hangfelvételek gyűjteményébe, a Grammy Hall of Fame-be is beválasztották, tucatnyi sorozatban és filmben, köztük az 1996-os Elvált nők klubja című vígjátékban is felhasználták, és napjainkban a #metoo-mozgalom egyik himnuszaként tartják nyilván.
A hatvanas években nemhogy a társadalom, de gyakran maguk az előadók sem nagyon hitték, hogy a zeneiparból meg lehetne élni, hogy komoly foglalkozás, netán karrier lenne. Ezért Gore hiába vezette a slágerlistákat, ugyanúgy járt közben iskolába, mint a többi kortársa – csak neki a házi feladatokat a turnédátumokkal kellett összeegyeztetnie. Ünnepelt énekesnőként, 20 éves korában, főiskolásként lett tisztában azzal, hogy a saját neméhez vonzódik. Ez egyáltalán nem zavarta, természetesen kezelte az orientációját, és bár a zenei világ akkoriban teljesen homofób volt, ő maga soha nem érezte azt, hogy heterónak kellene tettetnie magát.
„Én csak éltem az életemet természetesen, és azt csináltam, amit akartam. Nem mondtam le semmiről, és nem toltam mások arcába.”
Bár 1982-től haláláig, 33 évig élt párjával, a luxusékszereket tervező Lois Sassonnal, a nyilvános coming out sokáig nem foglalkoztatta. 2004-ben elvállalta egy LMBT témákkal foglalkozó tévéműsor vezetését, majd 2005-ben egy Ellen DeGeneres-nek adott interjújában beszélt arról, hogy leszbikus.
Ő maga úgy vélte, ez soha nem akadályozta a karrierjét. A hatvanas években évente adott ki albumokat, bérelt helye volt a slágerlistákon, szerepelt filmekben és sorozatokban, énekesnői csillagának azonban leáldozott a hippikorszakkal. Ahogy ő is megjegyzi, főiskolás volt 1968-ban, amikor a popzene már cikinek, a folk viszont menőnek számított. Erre az időszakra így emlékezett:
„Ha magas, szőke lány lettem volna, mint a folkénekes Mary Travers, akkor jobban ment volna a sorom.”
Ennek ellenére új kiadója azzal kecsegtette, hogy visszajuttatja a slágerlistákra, de ez nem sikerült nekik. Gore-t azonban nem olyan fából faragták, hogy holmi zenei korszak- és stílusváltások kizökkentsék, és bár ezután is készített még lemezeket, sikeresen újrapozicionálta magát. Miközben rendszeresen szerepelt tévéműsorokban, előadói pályafutása mellett inkább a dalszerzésre fókuszált, gyakran az öccse, Michael Gore társaságában.
Méghozzá nem is akármilyen tehetséggel: ő volt a Hírnév (Fame) című musical két dalának is a szerzője. Alan Parker 1980-as darabja igazi kultuszfilm, amelyből a Hot Lunch Jam és az Oscar-díjra jelölt Out Here on My Own című dalokat Lesley Gore jegyzi az öccsével közösen. Michael Gore aztán két Oscart is nyert a filmmel, a legjobb eredeti filmzenének, valamint a legjobb betétdalnak járó díjat – ezt utóbbit Irene Cara előadásában a címadó dallal.
Lesley Gore élete a filmkészítőket is megihlette. Az 1996-os A szerelem hangja (Grace of My Heart) című filmhez nem csupán egy dalt írt, de az egyik karaktert, a titokban leszbikus énekesnőt is részben róla mintázták – és akit a filmben Bridget Fonda alakított. Ez az együttműködés akár Gore előbújását is segíthette volna, de éppen az ellenkező hatást érte el: még csaknem egy évtizedig hallgatott önmagáról.
De csak a nyilvánosság előtt. Mind a családja, mind a barátai társaságában önmaga lehetett. A rivaldafényben élte az egész életét, és eközben gondosan óvta a magánéletét. Úgy érezte, hogy az csak rá tartozik, másnak nincs köze hozzá. Bár akkor vállalta a nyilvános coming outot, amikor késznek érezte rá magát, úgy gondolta, mindenki tudta róla úgyis, aki a környezetében volt.
Napsütés, nyalóka, szivárvány – énekelte karrierje csúcsán (Sunshine, Lollipops and Rainbows, 1965), amikor imidzsében egyszerre volt jelen a könnyes szemű kamaszlány és a független nő, a fiúk klasszikus tinibálványa és a fiatal leszbikus főiskolás. Olyan összetett személyiség volt, akit nem lehetett és nem is hagyta volna magát beskatulyázni.
