Húsz évig, 1995-2015 között futott a német tévékben a Verbotene Liebe (Tiltott szerelem) című sorozat, amely eredetileg két család történetére fókuszált. Már négy éve ment a széria, amikor 1999-ben az egyik fiatal szereplő, Ulli coming outolt, majd összejött Tommal. Az ezredfordulón ez még nem számított mindennaposnak a médiában, hasonló hatása lehetett, mint itthon egy évvel később Hoffer Misinek a Barátok köztben – Ulli és Tom számos jelenete a mai napig megtalálható a videómegosztókon.
Az idők során aztán a sorozatban még többször megjelentek azonos nemű párok, és a Verbotene Liebe nemzetközi elismerést is szerzett azzal, ahogyan az LMBTQ karaktereit kezelte. Az azonos nemű kapcsolatokat természetesnek, a heteroszexuális kapcsolatokkal egyenrangúnak mutatta be.
Ahogy az ilyen hosszan tartó szappanoperáknál lenni szokott, a 19 évad és a 4664 epizód során számos fordulat történt, majd egy idő után a dúsgazdag arisztokraták, a Lahnstein család tagjai kerültek a főszerepbe. A grófi család tagja volt Carla von Lahnstein, aki a családfő és olasz nemesi származású (első) feleségének egyetlen gyermeke, és aki titokban küzd a szexuális orientációjával. A leszbikus nő nem tudott coming outolni az apjának, helyette inkább viszonyt kezdett egy férfival és kész volt feleségül menni hozzá. Persze, nem lenne szappanopera a szappanopera, ha több csavar után a vőlegény ne jött volna rá a titokra, sőt, az esküvő napján még az apa is, aki ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy lánya mondja ki az igent az oltárnál. Carla később – szintén pár fordulat után – elvált férjétől, képessé vált önálló, független és önazonos életet élni, és még az apja el tudta fogadni a maga módján.
Bár a rejtélyes halálesetekben bővelkedő von Lahnstein família egy kitalált család, Lahnstein maga nagyon is valós. A Koblenztől délre fekvő, Rajna-parti település vára pedig szintén egy rejtélyes haláleset kapcsán került a nemzetközi figyelem középpontjába. Az 1226-ban emelt Lahneck várkastély sokat látott a történelem viharaiban, majd 1850-ben a leromlott állapotú, elhagyatott vár magántulajdonba került. 1851-ben túrázásuk során felkereste a Rajna vidékét egy skót család. Festőnek készülő, 17 éves leányuk, Idilia Dubb a továbbutazásuk előtt nem sokkal tett egy utolsó sétát a várhoz egyedül. Soha többé nem hallottak felőle. Családja hosszasan kerestette, majd amikor a kutatás nem járt eredménnyel, visszatértek Skóciába. 1860-ban aztán, amikor elindult a vár felújítása, a munkások az egyik torony tetején egy csontvázat, később pedig egy naplót találtak. Ebből derült ki Idilia Dubb sorsa. Amikor a kisasszony felkapaszkodott az elhagyatott várkastély egyik magas tornyába, a rozoga falépcső leomlott mögötte. Senki sem hallhatta meg segélykiáltásait, mert egy három méter magas fal vette körül. Élelem és víz nélkül esett csapdába, gondolatait pedig négy napon át a naplójába jegyezte le, mielőtt szomjan halt volna. Ezek voltak az utolsó mondatai: „Csak annyit tudok, hogy számomra nincs remény. A halálom bizonyos. Mennyei Atyám, irgalmazz lelkemnek!”
Történetét és naplójának utolsó lapjait először 1863-ban a helyi lapok, majd később egy holland újság is lehozta. 2002-ben pedig a teljes napló fordítását is megjelentették, amelyet még Genevieve Hill, Dubb barátnője rendezett egy kétkötetes kiadvánnyá. Ekkor indult az a folyamat, aminek hatására a kutatók ma már inkább egy modern legendaként, a korabeli turisták érdeklődését célozva a Rajna-romantika példájaként, nem pedig megtörtént esetként kezelik a sztorit.
A napló első kötete például, amely a rajnai utazást tartalmazza a várba tett kirándulásig, számos ellentmondása miatt nem tekinthető hitelesnek. A helyi templomot például két toronnyal írja le, miközben az északi templomtorony már 1844-ben leomlott, vagy például a koblenzi vonat sem stimmel, mert a völgyben akkor még nem is járt vasút. Ezért hajlanak többen arra, hogy régebbi útikönyvek adataiból és tárgyi tévedésekből állt össze a napló, cselekményei, motívumai pedig több korabeli regényből is ismerősek lehetnek. Ráadásul a szerelmi történet nyílt leírását szintén elképzelhetetlennek tartják a történészek egy viktoriánus kisasszonytól még egy magánnaplóban is.
A családnak nem találták nyomát a skóciai anyakönyvekben, ahogy annak sem, hogy valaha is az angol nyelvű napilapokban kerestették volna leányukat a szülők, ahogy arra az 1863-as újságcikkek hivatkoznak.
Azonban a számos kételkedésre okot adó jelenség mellett az eredetinek mondott napló kézírása az, ami túlságosan is gondos, főleg egy állítólag haldokló emberhez képest. Egyáltalán nem tűnik eredeti, 19. századi kézírásnak, hanem inkább olyannak, mintha valaki egy régimódi, de a gyakorlatlanok számára is olvasható betűtípust próbált volna létrehozni.
Ami azonban kétségtelenül valódi kézírás, az a német író és költő, Goethe sorai. Amikor 1774-ben ezen a vidéken utazgatott, a helyi, ma is létező fogadóban megszállva írta meg a vár látképe ihlette versét, a Szellemszózat (Geistesgruß) című költeményt.
A várkastélyt végül a császári haditengerészet ellentengernagya, az SMS Von der Tann csatacirkáló későbbi kapitánya, Robert Mischke vásárolta meg 1907-ben, a vár azóta a család tulajdonában van. Ennek ellenére áprilistól novemberig látogatható a hétfők kivételével.
