Mi történik, ha nyilvánosan megszégyenítenek egy ruhaüzletben, mert a női sálak között turkálsz – pasiként? Homofób az a cég, vagy csak tapasztalatlan a társadalom?
Egy ciprusi bevásárlóközpontban andalogva betévedtünk az egyik nemzetközi fast fashion brand helyi üzletébe, és ahogy azt szoktuk, elkezdünk nézelődni: azt kerestük, ami tetszik, nem azt, ami a nekünk kiszabott méretben, vagy a társadalmilag nekünk szánt szerepben fel van sorakoztatva a „nekünk szánt” osztályon. A férjem, Nimi és én gyakran vásárolunk a női osztályon, sőt, a gyerekosztályon is – a lányoknál szuper kimonókat, igazán skinny farmerokat, a gyerkőcöknél menő sapikat, kiegészítőket lehet beszerezni. Nem is tudom, furcsán néznek-e ránk ilyenkor, de azt hiszem, számunkra annyira természetes, hogy észre sem vesszük a bíráló tekinteteket. Budapesten az egyik kedvenc üzletünk showroomjában már egyenesen félreteszi nekünk Patrícia barátnőnk azokat a mások szerint merésznek vélt darabokat, amiket „más úgyse mer felvenni” – de utazgatás közben néha megfeledkezünk róla: nem (mindenhol) vagyunk otthon…
„Ide nem jöhetnek be, ez a női próbafülke” – jelezte nem túl kedvesen egy eladónő a ciprusi üzletben, mi pedig megértően baktattunk a férfi kassza felé, hogy megkérdezzük: hol bújhatnánk bele a ruháinkba. „Itt van mellettünk a férfi próbafülke, de oda tilos női ruhákat bevinni.” Kérdő tekintettel fordultam az addigra körénk gyülemlett dolgozók felé – mostanra a biztonsági őr is megérkezett. „Akkor mégis hol próbálhatjuk fel őket? A gyerekosztályon?” – próbáltam lazítani a szitut, de csak olaj volt a tűzre: „A gyerekosztályon csak gyerekek próbálhatnak, szülői kísérettel” – hangzott a hivataloskodó válasz. „Oké, akkor mi most bevisszük ezeket a nőknek szánt, de egyébként férfiakon is szép ruhákat a férfiöltözőbe, és ha gond van vele, hurcoljanak ki minket” – feleltem, majd bevonultunk a fülkékhez. Némi zúgolódás hallatszott kintről, de mire kiválasztottuk a piros, Britney „Oops I Did It Again”-ben viselt outfitjére hajazó nacit, a Madonnás felsőt (majd tank topra vágom, természetesen), már el is tűnt a kíváncsi tömeg.
A kasszánál az üzletvezető egy bocsánatkéréssel várt minket. „Sajnálom, a kollégáim kissé visszamaradottak – ez nem jellemzi a cégünk attitűdjét” – udvariaskodott, ám bevallom, nekem mondhatott akármit ezen a pontont, ami történt, igenis megtörtént. Mégpedig ebben az üzletben, amely friss kollekcióját épp azzal hirdeti, hogy „gender neutrális”. Újságíróként és sértett kis mimózaként is érdekelt a hivatalos válasz, így levelet címeztem a cégnek, amely kisvártatva így válaszolt: „Cégünk értékrendje az egyenlőség. Sajnáljuk, ami történt.” Csak így. Később utánanéztem, mégis milyen a cég alapvető hozzáállása az LMBTQ közösséghez, és kiderült: a vállalat saját amerikai ügyvédje perelte be a társaságot homofób megkülönböztetés miatt. Mindennek tudatában elmerengtem – vajon akkor lennék-e igazi melegjogi aktivista, ha mostantól sosem tenném be a lábam az üzletbe, és nyilvánosan megaláznám a céget? Ezen el is röhögtem magam, annyira abszurd gondolat volt – számomra.
Én ugyanis csak azért is be fogok menni, és rezzenéstelen arccal válogatok majd a ruhák közt, ami nekem tetszik. Javaslom ezt mindenkinek, aki irul-pirul, ha megtetszik neki egy nőknek szabott ruhadarab férfiként, vagy egy férfias darab lányként. Átvitt értelemben, és szó szerint – kit érdekel a címke? Nem azzal van a gond, akinek jobban áll a short az ellenkező nemnek tervezett kollekcióból – hanem azzal, aki húzza a száját, értetlenül néz, gonoszkodik, csak mert mások meg merik tenni, amit ő nem. Ha bojkottálok egy homofób céget, pont azt kapják tőlem, amit kértek – ha viszont tömegesen döntünk úgy, hogy a kereslet fogja formálni a kínálatot (a ruhák szabásában és a rendelkezésre álló próbafülkék tekintetében is), együtt formálhatjuk át a társadalmat. Álmodom egy világról, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy 40-es női nadrágot hordok.
Steiner Kristóf
Instagram:
