Rendezett már kiállítást a megváltásról, a hazaszeretettől, a szocialista világról, és arról, mi a magyar. Hisz abban, hogy a képzőművészet érinthet társadalmilag fontos kérdéseket és gondolkozásra ösztönözheti a befogadót. Alapítója volt a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központnak, évekig dolgozott a Műcsarnok igazgatójaként, később a Velencei Biennálé nemzeti biztosa lett. Legújabb célja pedig, hogy Szentendre újra a magyar képzőművészet fővárosa legyen. Ő Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Center igazgatója.
Miért vállalta el a múzeumigazgatói pozíciót?
2013-ban eljöttem a Műcsarnokból, azóta nem volt „rendes” állásom. A Velencei Biennálé nemzeti biztosaként dolgoztam, de az nem állás, hanem megbízatás. Munkám persze azonkívül is akadt bőven: több tárlatot rendeztem független kurátorként, az utolsó ilyen a Csontváry-kiállítás volt a Várban. Ugyanakkor egy múzeumot pozícionálni, a szerepeit, a lehetőségeit távlatosan újragondolni, ez olyasmi, ami mindig is vonzott. Ezért pályáztam meg a szentendrei igazgatói posztot.
Milyen célokat tűzött ki, mikor elkezdte a munkát a Ferenczy Múzeumi Centrumban?
Szentendre különleges hely, a modern magyar képzőművészet központja. Számos olyan festőművész életműve bontakozott ki itt, aki nekem személy szerint is nagyon fontos: Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Czóbel Béla, Barcsay Jenő például, vagy a fiatalabbak közül Deim Pál, a következő generációból pedig a Bukta Imre, ef Zámbó István, fe Lugossy László fémjelezte vonulat a Vajda Lajos Stúdió köréből. Igazgatóként az a célom, hogy ennek a fantasztikus hagyománynak megfeleljek. Azért dolgozom, hogy Szentendre újra a magyar képzőművészet fővárosa lehessen. Mindenekelőtt jó kiállításokat szeretnék.
Mitől lesz jó egy kiállítás?
Attól, hogy megérinti, megszólítja az embereket. Én hiszek abban, hogy van értelme olyan kiállításokat rendezni, amelyek fontos egzisztenciális, morális vagy éppen társadalmi kérdésekről szólnak. Kurátorként nem értelmezést, hanem kereteket igyekszem adni a látogatóknak – ezek segítségével mindenki eldöntheti, mit gondoljon a művekről. A műalkotások közt egy jó kiállításon rendszerint kialakul valamiféle dialógus. Azt hiszem, mindig más. Ezért van értelme például időnként a klasszikusokat is elővenni – egyébként mindenféle műfajban. Az ember tragédiája Madáchtól vagy Bartók Béla Táncszvitje egészen másról szólt ötven évvel ezelőtt, mint ma. Úgy gondolom, hogy az értelmezési pozíció hasonlóképpen változik például Csontváry esetében is.
Ezért is lehetett ennyire sikeres a nemrég véget ért Csontváry életmű-kiállítás? Megszólította a mai embereket?
Attól, hogy egy kiállítás népszerű, nem feltétlenül jó, de azt hiszem, hogy ez esetben igen: Csontváry ma is aktuális. Örülök, hogy sokan megnézték, annak pedig még inkább, hogy a visszajelzések szerint sokaknak nagy élmény volt.
Kurátorként milyen módszerekkel próbál a közönségre hatni?
Igyekszem olyan kiállításokat rendezni, amelyek lehetőséget teremtenek az embereknek arra, hogy eljussanak valamiféle műélvezethez. Ez evidenciának tűnhet, de egyáltalán nem az. A látogatók jelentős része ugyanis nem így szocializálódott. Sokan vannak, akik bár szívesen bemennek egy klasszikus modern kiállításra, megnézik a műveket, de azok nem hozzák őket lázba. Legfeljebb annyit mondanak unottan, hogy tetszik vagy nem tetszik. A kortárs tárlatoknál sokszor még ez sem megy: ki az a balga, aki egy konceptualista művet annyival intézne el, hogy tetszik? Ahhoz, hogy bármi érvényeset mondjunk, valamit gondolnunk kell a látottakról, tapasztaltakról. Azt hiszem, ezzel van a legtöbb gondunk. Ritkán van kedvünk és egyre kevéssé is tudunk gondolkodni. Miért kellene ilyen haszontalanságokkal foglalkoznunk? A többség viszonyulása valami ilyesmi. Mi annak a kisebbségnek rendezünk kiállításokat, amelyik nem mond le erről a luxusról. Ebben egyébként semmi új nincs: a jó képzőművészet mindig is az elit kultúra része volt.
Melyek azok az elemek, amelyek a ráhangolódást és az elgondolkodást segíthetik?
Csak a saját gyakorlatomról tudok érdemben nyilatkozni: én a kiállítást önálló, megformált alkotásként, ráadásul performatív műfajként fogom fel. Ennek megfelelően kezdeményezem új művek létrehozását, találok ki különféle hatáselemeket. Mindig van egy erős koncepcióm, amelynek próbálok megfelelő teret létrehozni.
Az elmúlt évek során melyik kiállításának volt a legnagyobb visszhangja?
Az úgynevezett tematikus tárlatoknak, amelyeket a kurátori attitűdjük miatt a magukat szakmaként aposztrofáló emberek jelentős része sokáig felháborítóan külsődlegesnek talált, de időközben már megbékéltek vele, főként mióta mások is rendeznek hasonlóakat. Könnyen belátható: ha olyan tematikus kiállítást rendezünk, aminek a témája az adott társadalom számára egzisztenciálisan fontos, akkor az már jó alap ahhoz, hogy jelentős közönséghatást váltsunk ki. Az elmúlt években ilyen volt a Bizottság-kiállítás, amely az emlékezés és az emlékezet különbségéről szólt, a Mi a magyar? című tárlat, amely a nemzeti önazonosság kérdését feszegette vagy Bukta Imre kiállítása Másik Magyarország címmel, amely pedig a hazaszeretetről szólt.
Milyen világnézetű emberekkel tud jól együttműködni?
A művészek, akikkel dolgozom, világnézeti, ideológiai és politikai szempontból különbözőek. A kortárs művészethez toleranciára van szükség mindenféle különbözőség vagy másság irányában. A művészvilágban sokféle egyéniség van, általában nem a tucatemberek választanak művészeti pályát. Ha valaki ebbe belekerül, ezt el kell, hogy fogadja. Többnyire a művészek is szót tudnak érteni egészen más társadalmi közegből vagy szubkultúrából jövő, nagyon különböző életformát képviselő emberekkel.
Tud olyan magyar művészt említeni, akire érdemes felnézni?
Persze. Komolyan gondolom, hogy minden jó művészre érdemes felnézni. A személyesen ismert alkotók közül talán Reigl Judit volt a legnagyobb hatással rám. A háború idején végezte el a főiskolát Szőnyi tanítványaként, római ösztöndíjas lett, ahonnét 1948-ban hazajött. Nagy lehetőségeket kapott a kommunistáktól, ünnepelt szocreál művész lehetett volna, de nem kötött kompromisszumot, nem szolgálta ki a rendszert, inkább disszidált Franciaországba. Hamar bekerült az akkor népszerű szürrealisták körébe: André Breton Párizsban önálló kiállítást rendezett neki, ami akkoriban egy nő-művész esetében még ott is hatalmas dolognak számított. Egyszeriben sikeres lehetett, de ő úgy döntött, hogy nem köt kompromisszumot, így hát szakított a szürrealistákkal és elköltözött Párizs mellé egy kis faluba, ahol egy istállóból alakított ki magának lakást és műtermet. Nehezen tudta eladni a műveit – mivel leszbikus volt, nem ápolt olyan jellegű kapcsolatokat a macsó galeristákkal, mint ami akkoriban megszokott volt. De ez sem zavarta: évtizedeken át a maga útját járta. Mintegy negyven év múlva váratlanul bekerült két munkája a londoni Tate Modern állandó kiállítására. Ez elképesztő gyorsasággal változtatta meg a megítélését. A Pompidou Központban önálló terme lett a képeinek, és immár hatalmas összegekért adják el a festményeit, amelyek bekerültek a nagy nyugati közgyűjteményekbe. Sikeres lett – mégpedig úgy, hogy nem kötött kompromisszumot, nem adta fel az elveit. Fantasztikus művész, fantasztikus életúttal.
Mennyire vannak lehetőségei manapság a magyar művészeti életben a pályakezdő fiataloknak?
Szerények a lehetőségek, főleg a nyugati országokhoz képest. Nehéz ellenérveket mondani, ha valaki fogja magát és kiköltözik New Yorkba vagy Londonba. Ezeken a helyeken, ha valaki tehetséges, könnyebben be tud kerülni a körforgásba. Magyarországon túlságosan átpolitizált a kortárs kultúra. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ne tegyék le a voksukat valamilyen politikai felfogás mellett. Onnantól kezdve pedig már bent is vannak egy skatulyában. Ráadásul kevés nemzetközi megmutatkozásra van lehetőség. De azt hiszem, ezeken nem érdemes sokat rágódni: a legfontosabb, hogy az ember azon a területen, ami az övé, saját mércéjéhez képest a lehető legtöbbet kihozza magából.
Szakszon Réka
