Kedvenc mesekönyvem – Zsolnai Péter fotói

A többszörös sajtófotó-díjas Zsolnai Péter harmincéves korában kezdett fotózni, minden különösebb előzmény és komolyabb fotográfiai ambíció nélkül. Hét évvel ezelőtt aztán felcserélte a biztosabb és kényelmesebb vállalati világot a fotózással. Az elmúlt 5 évben több díjjal jutalmazták a munkáját, nemrég pedig egy portrésorozattal reflektált a Meseország mindenkié című könyv elleni támadásokra.

Miért tartottad fontosnak, hogy egyfajta vizuális választ adj Dúró Dóra elhíresült könyvdarálására?
Nagyon felbosszantott a könyvdarálás és az ehhez tartozó narratíva. Nem tetszett azt sem, hogy meg akarják mondani nekem, milyen könyvet olvashatok a gyerekeimnek és milyet nem. Nálunk az esti olvasásnál előkerült már néhány olyan könyv, amit egyesek akár a melegpropaganda körébe sorolnának. Ennek ellenére nem érezzük azt, hogy bármilyen irányba befolyásoltuk volna a 9 éves kislányunk nemi identitását vagy szexuális orientációját.

Honnan jött az ötlet, hogy épp portrésorozatot készíts?
Egyértelmű volt, hogy valamilyen módon szeretnék válaszolni erre az agymenésre. Fotóriporterként dolgozom, így kézenfekvő volt számomra, hogy fényképpel tudok erre a legjobban reagálni. Azok a felnőttek, akik most az LMBTQ közösség tagjaiként élik az életüket, gyerekkorukban ugyanazokon a mesekönyveken nőttek fel, mint mi. Így arra gondoltam, hogy olyan portrésorozatot kell készíteni, ahol a kedvenc mesekönyveikkel jelennek meg.

Az Instagramon megosztott képeid között feltűnt egy kislány fotója, ami nagy kedvencem lett. Mennyire nehéz elnyeri a fotóalanyok bizalmát, hogy megnyíljanak egy kép erejéig? Erre egy fotósnak sokszor nagyon kevés ideje van.
Ez teljesen változó, és természetesen abszolút emberfüggő. Amire mindig törekszem, hogy őszinte szándékkal közeledjek az illetőhöz, akit fotózni kívánok. Igyekszem elmesélni, hogy miért jöttem és mi a célom a fotózással, illetve hol fog megjelenni. Az is előfordult már, hogy sokáig nem is fényképeztem, inkább csak beszélgettem vagy éppen hallgattam bizonyos szituációkban.

A munkáidat nézve feltűnik, milyen gyakran kapsz el nagyon emberi pillanatokat, legyen az egy tüntetés, egy sportmérkőzés vagy egy utcai életkép. Mondhatjuk, hogy az ember a kedvenc témád?
Ez valóban így van. Nagyon szeretek embereket fotózni.

Gábor

Ez volt gyermekkorom egyik kedvenc meséje, mind könyv, mind rajzfilm formájában. Számtalanszor olvasott a nagypapám is ebből a könyvből, a mesét is sokszor néztük meg együtt.
A papa nagyon fontos része volt életemnek. Beszélgetéseink során mindig a nyitottságra, elfogadásra nevelt, ami mind a mai napig kihat az életemre, gondolkodásomra. Ma valószínűleg ő lenne az egyik legcsalódottabb ember, hogy 2020-ban milyen távol került az ország, amit annyira szeretett, az értékrendjétől. Szerencséjére ezt már nem kellett megélnie.

Anita

A fotózásra Vlagyimir Szutyejev Vidám mesék című mesekönyvével érkeztem. Elég régi példány, 1987-es kiadás. Sok más mesekönyv mellett ez volt az egyik kedvencem gyerekkoromban. A történeteket és a rajzokat is imádom benne a mai napig. Egészen kis koromtól fogva szeretem az állatokat, és ezekben a történetekben ők a főszereplők. És emellett a rajzok is varázslatosak.
Bár a mesék rövidek, mégis mindegyikben van valamilyen tanítás, amitől gazdagabb lesz az, aki olvassa. Nekem egyébként A három kiscica volt a kedvencem.
Véleményem szerint rendkívül fontos, hogy a gyerekeknek meséket olvassunk, vagy hogy ők maguk olvassanak mesekönyveket. Egyrészt így lehet velük megszerettetni az olvasást, és fejleszteni a fantáziájukat, másrészt a mesék végén lévő csattanó mindig valamilyen tanítás, bölcsesség, amely nagyon fontos üzenetet hordoz.
A Meseország mindenkié című mesekönyv például a más, a többségtől eltérő tulajdonságú emberek elfogadására tanítja az olvasót. És ez manapság az egyik legfontosabb dolog, amit megtehetünk önmagunkért és másokért.

Viktor

Azok közé a szerencsés gyerekek közé tartoztam, akinek nagyon sok mesét olvasott az anyukája. Első gyerek voltam, születésemtől kisiskolás koromig minden nap mesélt nekem anyukám, és csak hagyományos meséken nőttem fel. A Vukot választottam, mert egy nagyon jó példa arra, hogy szülők nélkül, egyedül neveli fel Karak az elárvult kis rókát, aki utána megtalálja a szerelmet és boldogan élnek. Gyerekkoromban fel se tűnt ez a részlet, mert elvesztem abban a kalandban, amit az egész történet magába foglalt. Egyáltalán nem zavart, hogy nem az anyukája és az apukája neveli a kis Vukot.
Gyerekként nagyon örültem volna, ha Anya egy olyan könyvből is felolvashat, mint a Meseország mindenkié című könyv. Elmondhatatlanul boldog lettem volna, ha tudom, hogy nem vagyok egyedül olyan, aki fiú létére a fiúkhoz vonzódik. Sokkal könnyebben elmondtam volna otthon, nem hazudoztam volna, hogy hova megyek, kivel találkozom.
Számomra a Vuk azt jelenti, hogy a család nem annyiból áll, hogy az anya nő és az apa férfi, hanem arról, hogy a család egymást szerető és támogató emberek közössége. #mertacsaládazcsalád

Bálint

Gyerekkorom legmeghatározóbb könyve volt a Harry Potter-sorozat, mindig izgatottan vártam, hogy az éppen megjelenő kötetet a kezembe vegyem és elrepítsen egy varázslatos világba. Harry karakterével nagyon tudtam azonosulni, hiszen ő is kívülálló volt az emberek világában, de szerencsére rátalált a valódi helyére, ahol boldog lehetett. Én is sokszor éreztem kívülállónak magamat, bár akkor még nem tudtam, miért, és mindig vártam a levelemet a Roxfortból, hogy én is egy másik helyre kerülhessek és hős lehessek. Bár sose lettem varázsló, de azt hiszem, az ilyen kiállásokkal és önmagam felvállalásával én is hőse lehetek a saját és akár mások életének. Bár mindenki máshogyan éli meg a saját identitását, és az előbújás is sokszor nehéz, nagyon befolyásolják a körülmények is, én azért biztatok mindenkit arra, hogy egyszer bújjon elő a saját lépcső alatti gardróbjából, mert ez csodálatos érzés tud lenni!
Emellett nagyon fontosnak tartom a hasonló kezdeményezéseket, és örülök, hogy lehetőségem volt benne részt venni. Így tudjuk igazán megmutatni azt, hogy mennyire sokszínű is ez a közösség, és így tudunk változásokat elérni a társadalomban.

Franciska

A fotózásra a Micimackót hoztam, mivel úgy gondolom, ez is egy olyan mese, ami az elfogadásra tanít. Ez a történet megmutatja, hogy nem vagyunk egyformák már gyerekkorban sem. Vannak, akik mentális problémával küzdenek, mint a depresszió (Füles) vagy a szorongás (Malacka), de ugyanakkor Micimackót is elfogadják annak ellenére, hogy nem átlagos testalkatú. Nekem mint olyan gyermeknek, akit rendszeresen bántottak a kortársaim a testsúlyom miatt, jólesett olyan mesehőssel találkozni, akit annak ellenére is szeretnek a társai, hogy igencsak szereti a mézet. Füles személyében megtanulják a gyerekek azt is, hogy nem mindig van mindenkinek jókedve, hogy természetes, hogy van, amikor nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és lehetetlennek tűnik elhagyni a lakást, ennek ellenére szerethetőek vagyunk. Micimackó és Malacka rendszeresen látogatja őt, és megbizonyosodnak róla, hogy rendben van.
Számomra nagyon fontos, hogy a következő generációkat elfogadásra neveljük, mert a saját bőrömön tapasztaltam gyerekként a kiközösítést, a csúfolódást. Én szerencsés voltam, mert mögöttem állt egy olyan családi háttér, akik kiálltak értem és elfogadtak. Sajnos rengeteg gyereknek ez nem adatik meg, főleg, ha például intézetben nőnek fel.
Azt állítani, hogy egy olyan mesétől, aminek LMBTQ+ szereplői vannak, a gyerekek homoszexuálissá válnak, olyan, mintha az én generációmban mindenki depressziós vagy túlsúlyos lett volna a Micimackó olvasása után. Arról nem is beszélve, hogy mi csak heteró párokat bemutató meséket olvastunk és heteró párok gyermekeiként nőttünk fel, mégis vannak köztünk más szexuális irányultságúak.