Albert szereti az életét. Boldog párkapcsolatban él HIV negatív barátjával és sok csata után tette rendbe életét, hogy megmutassa: a HIV után is van élet. Folytatjuk sorozatunkat, melyben HIV pozitív embereket mutatunk be.
Albert 20 éves korában másfél évig járt HIV pozitív párjával, akinek még nem volt szüksége gyógyszeres kezelésre. Vagyis még fertőző volt. De védekeztek és nagyon vigyáztak. Albertet sokan nem értették. Ő pedig még nem mérte fel a kockázatot: „Utólag visszagondolva lehet, hogy felelőtlenül viselkedtem, de egyszerűen nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy milyen következményei lehetnek a fertőzésnek.”
Eleinte napi szinten beszélgettek a vírusról, később már ritkábban. Beállt egy rutin: háromhavonta szűrés, háromhavonta feszültség. „Mindig volt bennem egy kis félelem, hogy lehet, hogy most… hogy most biztosan történt olyan dolog az elmúlt időszakban, amikor megfertőződtem.”
De nem történt. Albert lehetőséget kapott, hogy külföldön tanuljon. Szakítottak, Albert pedig negatívként távozott a kapcsolatból.
A külföldön töltött idő a buli és pasizás körül forgott, de a védekezés továbbra is fontos maradt. A baj mégis megtörtént. Albert elkapta a vírust – máig nem tudja, hogyan és kitől: „Annyit tudok, hogy abban az időszakban anális közösülésnél mindig használtam gumit.”
A betegség nem jel nélkül jött, habár a HIV-nek sok esetben nincs tünete. Albert a HIV mellett szifilisszel és tripperrel is megfertőződött: „Volt olyan, hogy alig bírtam kimászni a fürdőszobába, mert rettenetesen gyenge voltam és magas lázam volt. Azt az időszakot, amíg bekerültem a kórházba, senkinek sem kívánom”. Albertet a rossz hír is a kórházban érte.
A fertőzöttség tudata letaglózta, főleg, hogy elmondása szerint – miután előző kapcsolata alatt nem kapta el a vírust –, biztos volt benne, hogy nem fog megfertőződni. Szembe kellett néznie betegségével: „Kiborultam, sírtam, szégyelltem magam anyukám előtt, aki akkor már fentről figyelt engem. Tudtam, hogy az én hibám, mert nagyon sok fiúval volt kapcsolatom. Védekezni csak anális közösülés során védekeztem.”
Albert legyengült és depressziós lett. Élni sem volt kedve. A segítség végül egy másik HIV pozitív fiútól érkezett, akinek – bár bántó dolgokat vágott a fejéhez –, végül sikerült kihúznia az elkeseredettségből és az önsajnálatból: „Azóta már teljesen elfogadtam, feldolgoztam, és ugyanúgy élem az életem, mint előtte. Annyi a különbség, hogy napi szinten gyógyszert szedek, és háromhavonta ellátogatok a Szent László Kórházba ellenőrzésre.”
A harcok viszont nem értek véget. Albert új párja nehezen birkózott meg a tudattal, hogy párja fertőzött. Többször szakítottak, mely újabb depresszióhoz vezetett: „Nagyon nehezen viseltem az elválást, hogy a fiú, akit szeretek talán, sosem lehet az enyém. Ismét depressziós lettem, és a tudat, hogy talán sosem lesz rendes párkapcsolatom az állapotom miatt, eléggé meggyötört.”
Albert viszont úgy döntött, rendezi az életét. Elkezdte a gyógyszeres kezelést és rövid idő alatt lelkileg és fizikailag is rendbejött. Hamarosan a fiú is visszatért hozzá, két és fél éve együtt vannak. Azóta folyamatos kezelésre jár, a pszichológus szerepét pedig egy szintén meleg és pozitív barátja látja el az életében. Szerelemben éli mindennapjait, és bár a gyógyszerek biztosítják, hogy a vírusszámot határérték alatt tartva ne legyen fertőző, az ágyban vigyáznak és a partnere is félévente jár szűrésre.
A fiatalok felvilágosítását hiányolja Magyarországról – ahogy mással is van problémája: „Jobban kellene foglalkozni a felvilágosítással és az utókezeléssel. Szerintem a fiatalok nem kapnak elég tájékoztatást ebben a témakörben, ahogyan én sem kaptam. Sajnálom, hogy ma nem működik egy olyan szervezet sem, ami komplexen foglalkozna a HIV pozitív emberek helyzetével.”
Albert rengeteg harcon van túl a HIV miatt. Volt, hogy ő félt és volt, hogy neki kellett féltenie partnerét. Átélte a fizikai és lelki szenvedést is. Ám mindenen túlverekedte magát. A kérdésre pedig, hogy szereti-e az életét rövid, de velős választ adott: „Igen.”
Kárász Samu
