Kabán Eszter Annával, az Élet és Irodalom munkatársával péntek este ültünk le beszélgetni, és még akkor is arról intézkedett, hogy jusson el egy óriási adag ostya az éhező gyerekekhez. Eszternél ez természetes. Valamiről mindig gondoskodik, legyen az család, menekült vagy a Szociális Krízis Kommandó által felfedezett bajba jutott anyuka. Igazi hétköznapi hős.
Honnan a késztetés?
Ez alapvetően hozott. Anyám volt az a szociálisan végtelenül érzékeny ember, aki ezt belém is átültette. De ahhoz, hogy az ember őszintén adni tudjon, nagyon felnőttnek kell lennie. Amikor már nem azért ad, mert valaki elvárja tőle, hogy adjon, hanem őszinte késztetést érez. Nálam ez 5 évvel ezelőtt jött el, amikor jöttek ezek a roppant embertelen törvények. Az első komolyabb tiltakozás, amin kint voltam, a családon belüli erőszak törvénymódosításáról szólt. Majd jöttek a hajléktalanokkal kapcsolatos intézkedések, amikor nejlonzacskókon feküdtünk a Parlament előtt. Akkor éreztem először azt, hogy nem lehet nem segíteni. Hogy nem lehet nem csinálni valamit. Én nem leszek annak a masszának a része, aki nem jelez vissza, aki nem mondja, hogy ezt így nem lehet, ez nagyon embertelen.
A másik ok, hogy érezhetően növekszik az a tömeg, amelyik totálisan elutasít mindenféle másságot. A másság nem mindenképpen a melegekre vonatkozik, hanem hajléktalanokra, egyedülálló nőkre vagy a gyereküket egyedül nevelőkről és a többi. És egyszerűen nem értem, hogy mikor lett veszélyes a másság. Mitől veszélyes, ha valaki más?
Az emberek általában félnek attól, amit nem ismernek. Mint egy horrorfilmben. Abban a pillanatban, hogy látod a szörnyet, már nem tudod továbbhúzni a filmet, ki kell nyírni. De amíg nem látod, addig nagyon félsz. És ez még nem lenne veszélyes. Az a veszélyes, hogy emellé tudatlanság társul. Nem akarják tudni, hogy a hajléktalan nem azért hajléktalan, mert hippi és baromira szereti, hogy nem kell rezsit fizetni, vagy hogy a menekült nem azért jön, mert jó kedve volt és elindult kirándulni. A tájékozatlanságtól dühös lettem és szomorú. Amikor az ember segít, a szomorúság része elmúlik. A düh nem.
Hogy találkoztál először a meleg közösséggel?
Tizenhat éves koromban egy barátomnak volt egy meleg ügyvéd haverja, velük mindenféle társaságokban találkoztunk. De azt már akkor sem értettem a homofóbokban – bár akkor azt hiszem ez nem volt annyira jellemző, mint ma –, hogy miért kell turkálni a másik hálószobájában. Nem mindegy, hogy ki kit szeret? Én emberekkel vagyok kapcsolatban, nem nemi identitásokkal, hajszínekkel, bőrszínekkel, hanem energiákkal, szeretetekkel. Úgy nem lehet, hogy márpedig a piros nekem nem tetszik. Van olyan barátnőm, aki azt mondja, hogy ő nem nemeket, hanem személyeket szeret. Ha éppen Zoli jön, őt szereti, ha Juli, akkor őt. Ezt nagyon szimpatikusnak találom, szeretem ezt a hozzáállást, hogy nincs különbség. Bár magam nem tudom gyakorolni.
Hogyan kezdtél el mozogni a meleg körökben? Pride-okon például rendszeresen ott vagy.
Nem lehet nem ott lenni. Azt hiszem, hogy az ellenségességtől lesz az ember aktív szimpatizáns. Míg nem jártam Pride-ra is azt gondoltam, hogy ezzel semmi baj sincs. De pont azért megyek ki, mert meg akarom mondani az összes embernek, hogy ezzel semmi baj nincs. A szeretet a lényeg, nem az, hogy kinek milyen nemi szerve van.
Említetted, hogy régebben a homofóbia annyira nem volt előtérben. Mi változott?
Szerintem ez nagyon összetett társadalmi probléma. Összetett, hogy mitől lett minden ember ennyire dühös. És ez nem csak a homofóbia, hanem mindenféle dühök és sértettségek az emberekben. De meggyőződésem, hogy ezen lehet fordítani.
Mennyire mozogsz melegek körében?
Mondhatom úgy, hogy napi rendszerességgel. De igazából nem foglalkozom vele, mert ha elkezdeném jegyzetelni, hogy mennyi időt töltök a melegekkel és többet-e mint régebben, akkor tulajdonképpen csak kiderülne, hogy valahol én is homofób vagyok. „Ma találkoztam két meleggel, wow, milyen jó arc vagyok!” Így nem.
Ez nagyon belemászott a mindennapjaidba. Most is péntek este egy ostyaszállítmányról gondoskodsz, hogyan kerüljön egy iskolába.
Én ezekre büszke vagyok. És ezek nem nagy dolgok. Mindenkinek van ennyi szabad energiája és ideje, hogy tegyen. És még csak nem is anyagiakról van szó. Kizárólag időről és energiáról. A mindennapjaimba ez pont a menekültválság kezdetekor került be, amikor olyan embertelen körülmények kezdtek uralkodni a fővárosban, a Nyugati környékén, vagyis közvetlen környezetemben, amit nem bírtam nézni. Ez azt jelentette, hogy minden nap munka után tranzit, segítés, hajnali 2-3-ig, utána levezető sör, másnap munka, utána tranzit… És ez így ment hetekig.
Az egész tevékenységgel azt tapasztalta meg a legtöbbünk, hogy nagyon jó dolog adni. Főleg ezeknek a kétségbeesett embereknek, akik amikor beléptek az országba, gyűlölve lettek. Jó volt nekik azt mutatni, hogy nem mindenki ilyen, nem csak azok a magyarok, hanem mi is azok vagyunk. Aztán a menekültek eltűntek, és azt éreztük, hogy ez a kedv és ez az energia megmaradt. És ezt kell csinálni.
Lett egy nagyon erős baráti kör – nem túl nagy, 10-12 fő – ebből a több tíz emberből, akik itt dolgoztak a Nyugati Tranzitban. Kitaláltuk, hogy mi ezt nem hagyjuk annyiban. Akkor hoztuk létre a Szociális Krízis Kommandó nevű csoportot, amely a menekültek segítségén kívül mélyszegénységben élő rászoruló családoknak, pároknak és egyéneknek nyújt kizárólag tárgyi adománysegítséget. Tehát pénzzel nem foglalkozunk. Maradt is adomány, amit a menekülteknek nem lehetett odaadni, például színházi kistáska, tűsarkú cipő, vagy mondjuk sertésmáj-konzerv, amit a vallásuk miatt nem fogyasztanak. Ezeket az adományokat felhasználva és újabb tárgyi adományokat gyűjtve el kell jutni rászorulókhoz. Aki ma este jön az ostyáért például egy várpalotai iskolába viszi az adományt. Ruhákat, élelmiszert, oda, ahova vászoncipőben, átázva, éhezve érkeznek a gyerekek. Amennyit lehet. Nyilván nem lehet megfordítani az életüket, de lélegzetvételnyi segítség lehet.
Mennyire tudsz ismerősi körödben bármilyen változást hozni azzal, hogy példát állítasz a viselkedéseddel és tevékenységeddel?
Nem célom megváltoztatni a környezetemet. A környezetem, hogyha valahol tud morálisan, elviekben csatlakozni ehhez, akkor bármikor észreveszem, és szívesen fogadom. De nem gondolom azt, hogy nekem kell megmondani másoknak, hogyan kell morálisan hozzáállni. Azt erőszaknak gondolom. De az is tény, hogy elég jól válogatott baráti köröm van ahhoz, hogy bizonyos elvekben nagyon egyek tudunk lenni és a barátaim zöméről nagyon hamar kiderül, hogy pont ennyire szeretnének segíteni, csak például nem akarnak jelen lenni a tranzitban, mert a munkahelyük miatt cikinek tartják, vagy nincs ennyi idejük rá. De azért hoznak egy zacskó akármit, ha el tudjuk juttatni a rászorulóknak. De nem fogok senkit utálni azért, mert nem ért egyet vagy nem segít.
Megváltoztatható amúgy szerinted az ember?
Igen. Csak szeretettel, erőszakkal semmiképp.
Van egy fiad. Őt milyen szellemben neveled? Mennyire volt fontos ez valaha is, hogy ő is így gondolkozzon?
Nagyon sok minden miatt az egyetlen dolog, ami miatt nekem elsőre fontos volt az ő nevelésében, mikor már tudtam, hogy lesz nekem gyerekem, hogy soha nem érezheti azt, hogy nem szeretem. Soha. Nem fogom megvonni tőle a szeretet, mert valamiben éppen nem úgy viselkedik, vagy nem úgy tesz, ahogy nekem az tetsző. Most súlyosan a kamaszkor közepén vagyunk. Ez nagyon-nagyon nehéz időszak. De amikor elvonatkoztatok attól, hogy sokszor pánikolok, hogy mi lesz ebből a gyerekből és helyette csak arra figyelek, hogy mit érzek vele kapcsolatban, halálosam biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon jó gyerek. Nagyon jó alapokat kapott, mikor még nem dúlt benne a kamaszkor, nagyon jó, szeretet és elfogadás központú gondolkodást. Egyszer túl leszünk ezen a viharon, tudom, hogy rendben lesz. Azt gondolom, sok dolgom már nincs vele.
Segített neked valamiben ezekben az ügyekben?
Az első, amiben a fiam segített, Karcsi volt, egy mozgáskorlátozott szegedi fiú, aki Budapesten él. Tavasszal másoddiplomázott színházelméletből. Egy református kollégiumban lakik. A családja Szegeden maradt, de az ő élete itt van. Képtelen egyedül fürdeni vagy enni. Lassan két éve, hogy elkezdtem hozzá járni önkéntes segítőként. Nagyon-nagyon profin, saját magának szervezi ezt a kört. Dani eljött velem párszor segíteni őt, sőt volt, hogy Karcsival elmentünk kocsmázni és Dani is eljött velem és nagyon-nagyon megszerette. Tavaly nyáron azt mondtam neki, hogy mi lenne, ha megpróbálná, hogy ő is eljár hozzá. Majd Dani lejárt olykor a Tranzitba is segíteni. Alapvetően mindenkit véd, aki kicsi és bántva van. Főleg, aki bántva van. Ilyen érzékeny nagyfiú lett. Vagy férfi.
Mit tudsz üzenni a meleg embereknek Magyarországon?
Csak legyenek. Nem kell az embereket megerőszakolni a gondolkodásukban. Csak legyenek. Ne tántorítsa el őket semmi attól, hogy büszkék legyenek arra, hogy vannak. Mindenki legyen büszke arra, hogy van.
Kanicsár Ádám András
Fotó: Sáfár Krisztián
