Lassan két éve formálja az életünket egy járvány, ami alaposan megváltoztatta az emberek mindennapjait. Mikor arra gondolunk, hogy mikor volt legutóbb ilyen az emberiség történelmében, a spanyolnátha, a pestis vagy a kolera jut eszünkbe. Holott nem kell ennyire messze menni a történelemben.
A HIV az 1980-as évek eleje óta szintén sorra szedi áldozatait és bizonyos körökben – így az LMBTQ közösségben – az első években, sőt első évtizedben ugyanolyan pánikot keltett, mint ma a Covid.
Persze különbségek vannak. A HIV kapcsán akkor és ma sem számolt be senki a halottakról olyan lelkiismeretesen. Nem adott hírt az első 100.000 áldozatról egy újság sem a címlapon, nagy betűkkel, megható gesztusokkal. Nem szólaltak fel orvosok és vették védelembe a betegeket. Nem szólaltak fel politikusok, hogy támogatásukat fejezzék ki a bajba jutottak vagy a halottak hozzátartozói iránt. Nem szorgalmazta az egész világ a gyógymód megtalálását. Nem lett másfél év alatt vakcina. Nem lettek hónapok alatt gyógyszerek, amik több esélyt adtak azoknak, akik közel került a halálhoz.
És persze a HIV egyet jelentett a halállal. Főleg az utolsó, AIDS stádiumban, amikor a HIV+ személyek szervezete már elkezdte végleg feladni a küzdelmet és az immunrendszer teljesen leépült. Akkor legtöbben már ebben a stádiumban jöttek rá, hogy baj van. Csak ekkor tudtak rájönni.
Már az első években ezrével haltak meg az emberek. Valaki lánya, valaki fia, valaki szerelme. Sokszor egyedül, megalázó körülmények között. Mert nem mertek hozzájuk érni, a szüleik rég nem beszéltek velük, a barátaik pedig lehet, már meghaltak. Ugyanabban, ugyanúgy.
Nincs mit szépíteni. A kezdetekkor a HIV vírussal senki sem törődött komolyan, mivel a melegek rákjaként lett híres és leginkább azokat az embereket érintette, akik a társadalom kitaszítottjai voltak: homoszexuálisok, biszexuálisok, transzneműek, ráadásul némely országban leginkább közülük is a színesbőrűek.
Megannyi félrenézés. Megannyi félreértés. Megannyi kegyetlen gondolat. „Aki a szex miatt lesz beteg, az megérdemli a sorsát.” „Ez az életstílus ezzel jár” „Csak egy gumi kellett volna, az ő hibája” Ezek a mondatok máig velünk élnek. Az emberek sok esetben olyan emberekként tekintenek a HIV-vel élőkre, akik megérdemlik a sorsukat. Akik valami rosszat tettek és most veri őket az Isten.
És a HIV sokak szemében máig a melegek átka. A melegek pedig miért nem heterók, nem?
És ezért nem mennek el ma sokan szűrésre. És ezért van a társadalomban máig megannyi ember, aki nem tudja magáról, hogy hordozza a vírust, sőt terjeszti is azt. És máig ezért nem látnak el kórházakban HIV-vel élő embereket. Máig ezek miatt az ideák miatt szenved ma megannyi ember, aki élhetne teljes, boldog életet, titkok, szégyen és diszkrimináció nélkül.
Mert a HIV ma egy kezelhető, kordában tartható vírus, ami a megfelelő gyógyszerek segítségével nem adható át és nincs hatással a várható élettartamra sem.
Vagyis… Ha ma minden HIV-vel élő kezelve lenne, a vírus eltűnne a Földről. Ehhez persze mindenkinek figyelnie kellene a védekezésre. És mindenkinek szűrésre kellene járnia, aki szexuálisan aktív. Tudatosság és felelősségvállalás.
Vagyis… Azok, akik HIV-vel élnek, nem halálraítélt áldozatok. Nem szörnyetegek. Nem különleges lények. És nem rossz emberek. Hanem egyszerűen emberek, akik köztünk élnek és a társadalmunk részei. Akiket nem szabad kirekesztenünk. Akiktől nem kapjuk el egy kézfogástól. Akiknek ugyanolyan orvosi eljárás jár, hiszen egy orvosnak vagy nővérnek ugyanúgy nem szabad érintkeznie a vérrel az ő esetükben, mint bárki esetében. Akik lehet nem is tudják a státuszukat, hogy pozitívok, mert félnek a társadalom megítéléstől és emiatt nem mennek el szűrésre, mert mi van, ha kiderül és… És aztán átadják másnak is.
Minden stigma, minden tévhit és minden tabu a kirekesztéshez vezet. Ha pedig kirekesztünk valakit, sose leszünk együtt igazán erősek.
Ma, aki HIV+, tisztában van a státuszával és részt vesz a terápián, rengeteget tesz azért, hogy ez egy biztonságosabb világ legyen. Hiszen ő elment szűrésre. És most tesz azért, hogy más ne kapja el a vírust. Tiszteletet érdemel.
Az AIDS elleni világnapon emlékezzünk arra, hogy van ma egy vírus, amire még mindig nincs gyógymód. Fontos, hogy tanuljunk és a tudással többek legyünk. Emlékezzünk az áldozatokra és legyünk nyitottak azokra, akik már nem halnak meg a vírus miatt, mégis rettegniük kell, hogy a társadalom halottnak tekinti őket és veszélyesnek. Holott ami igazán veszélyes, az a tudatlanság.
