A múlt héten kísérleti nyuszi voltam a vetítőteremben. Nem kell megijedni, nem holmi szörnyű emberkísérlet áldozataként, ellenkezőleg, önként és dalolva (ez utóbbira még visszatérek) vállalt feladat volt ez, és felettébb szórakoztató.
Kellett valaki, aki az elkészült magyar feliratos kópiákkal megnézi az összes filmet, amit a ma induló Humen Film Festival keretében vetítünk. Képzelhető, mennyit kérettem magam, a lehetőséget kihasználva indultam is mozizni.
Legutóbb idén januárban, az éves Pride Filmfesztivál idején néztem ilyen töménységben LMBTQI-darabokat, viszont közel sem tudtam minden vetítésre elmenni, és végül csak négyre jutottam el. Akkor a filmeken túli járulékos haszonként a Yossi után beleszerettem az izraeli Keren Ann zenéjébe, vagy A szürke vonzásában című chilei filmet nézve Santiago városába és Carla Morrison hangjába. Egy egész filmhét programját végignézni nagyobb falat, de hasonló élményeket reméltem most is. Szerencsére esélyem sem volt csalódni.
Az 54 rendezői változata alatt végig az járt a fejemben, hogy valószínűleg tanítani fogják a Miramax egykori balfácánkodását filmelmélet és filmtörténet szakokon a „Hogyan szúrjunk el teljesen egy tökéletes filmet?” témakörben. Amikor 1998-ban a rendező Mark Christopher leforgatta az 54-et, a Miramax fejesei túlzott óvatosságukban szó szerint kiherélték a diszkókorszakot megidéző drámát. Olyan alapos munkát végeztek, hogy még Arany Málnára is jelölték végül.
Csaknem két évtizeddel később elégtételt jelenthet Christophernek, hogy a régi kópiákat felkutatva és felújítva hivatalosan is kiadták eredeti vízióját, ami azóta kötelező darabja a világ LMBTQI filmfesztiváljainak. Nem véletlenül, ugyanis mintha egy egészen másik filmet látnánk. Az 54 rendezői változata sokkal komolyabb és összetettebb, mint az 1998-ban bemutatott, és a kétdimenziós karakterek végre megkapták a harmadik dimenziót is, ezzel pedig tökéletes nyitófilmje a Humen Film Festivalnak.
A Valaminek történnie kell című svéd dráma a világtól menekülő, szuicid hajlamú transz főhősével befészkelte magát a bőröm alá. A film alapját a transzgender-aktivista, Eli Levéns 2010-ben írt fiktív önéletrajzi regénye képezi. A szintén transzgender rendező, Ester Martin Bergsmark munkáit mindig a szex-pozitív feminizmus inspirálja, és korábban művészi pornográf filmekkel is kísérletezett. Provokatív céllal most is beemel ilyen jeleneteket, még ha csak jelzésértékűen is.
Külön pluszpont, hogy a transz főhőst valóban transz színész alakítja, és Saga Becker filmbéli átalakulását csak tátott szájjal lehet nézni. Az előnytelen külsejű, bizonytalan, androgün gyári munkásból előtörni készül a benne lakó femme fatale, és amikor Ellie néha megmutatkozik, Becker gyönyörű és határozott nővé alakul pillanatok alatt. A szerelem kereséséről szóló, életszagú történethez tökéletesen passzoló skandináv filmzenére pedig egyből rákattantam.
A fesztivál programjának meglepetésfilmje egyértelműen az indiai Barátság volt. Magyar moziforgalmazásba még konkrétan soha nem került bollywoodi film, pedig ezek a többnyire romantikus vígjátékok pillanatok alatt leveszik a nézőt a lábáról. Könnyed szórakozás kategóriájában abszolút nyerő a film, jelen esetben több helyen vinnyogva röhögtem, igazi guilty pleasure volt bollywoodi darabot nézni.
Kritikánkban alaposan kiveséztük a filmet, aminek bemutatása mérföldkő volt az indiai LMBTQ közösség életében. Nagy költségvetésű, látványos, táncos-rongyrázós, igazi kasszasiker a legnagyobb sztárokkal, ami megmutatja, lehet egy tabutémát úgy feldolgozni érzékeny közegben, hogy nem tolnak semmit a néző arcába, nem erőltetnek rá semmit. A világ nem fehér és fekete, az ezerarcú és ezerszínű Indiára pedig mindez hatványozottan igaz. Ha kuriózumra és egzotikumra vágytok, ha unjátok Hollywoodot, erre mindenképp üljetek be! Utána pedig társaságban már lehet is felvágni azzal, hogy ti már láttatok bollywoodi filmet.
Apropó, a dalolás, amit a bevezetőben említettem. Borotválkozás közben pedig SOHA ne énekeljétek a film betétdalait, és közben ne táncoljatok a zenéjére! Én szóltam…
A maximumra járatott érzelmek után a német Ragyogó tenger nyújtott némi lehetőséget lenyugodni. A melankolikus dráma a modern teherhajózás díszletei közé és az Atlanti-óceán hullámaira kalauzol. A film kedvéért a rendező Stefan Butzmühlen maga is egy évig teherhajón dolgozott, hogy a forgatáshoz megtapasztalja a mai matrózok életét. Hogy mást is tapasztalt-e, azt nem tudni, matrózai viszont meglepően sokat dugn@k. Természetesen ez szubjektív vélemény, mindenesetre a fülledt, helyenként öncélú meztelenkedések és a lassú folyású, mélabús jelenetek szokatlan párosításnak tűntek nekem, de ezt betudtam saját prűdségemnek.
A program másik titkos favoritja az Amszterdam királynője, amit hollywoodi filmként tutira utáltam volna, a hollandok azonban annyi bájjal csomagolták a habkönnyű sztorit, hogy nem lehet ellenállni neki. Szeretnivaló, hétköznapi karakterei közül külön kiemelném a múzeumban dolgozó Rachidot, aki sikeresen beleszeret heteró kollégájába. Az őt alakító Achmed Akkabi mimikája és esetlenkedése szinte önmagában elviszi a hátán a filmet, ahogy a pocakos transzvesztita, Bertie is, aki betörés közben Tom Cruise-t megszégyenítő kötélmutatványokra is hajlandó, csak hogy megmentse kedvenc fellépőhelyét.
A fesztivál zárófilmje az amerikai Négyből egy című vígjáték lesz, ami a szerdai sajtóvetítésen is osztatlan sikert aratott. Legalábbis nehéz máshogy értelmezni a nézőtéren felcsattanó nevetést a komikus jeleneteknél, és őszintén kívánom, hogy sok hasonló filmet gyártsanak még. Mert miközben a közösség számára roppant fontosak a komoly témákat feldolgozó, érzékeny darabok, mintha LMBTQI témában a filmesek elfelejtették volna a nevetést.
Pedig szükség van arra, hogy néha legalább egy mozifilm idejére elvonuljunk a hétköznapok elől egy álomvilágba az önfeledt pillanatokért.
