Különös online laphoz különös címlapsztori dukál. Úgy döntöttünk, hogy most nem mást meséltetünk az életéről és az élményeiről, hanem mi mesélünk el nektek, sokan, közösen, egy számunkra igen fontos történetet. Hogy hogyan született meg a Humen Magazin és hogy miként is éltük meg ezt a néha rögös, de csodálatos kilenc évet.
Emlékszem az első Humen meetingemre, amikor egy napsütötte napon – még éppen tombolt az indián nyár –, egy budai irodában mesélt Váradi Sándor arról, hogy milyen magazint is akar elindítani. Akkor már nem volt újdonság a hír számomra, előtte néhány nappal telefonon kifejtette, hogy lenne egy új magazin, írhatnék bele néhány cikket, például zenéről, meg amúgy is elkélne a segítség, végül is én értek valamennyit az újságíráshoz. Akkor még nem igazán tudtam, hogy ez valóban így van-e, azt pedig végképp nem, hogy a legtöbbet bizony a Humentől fogom megtanulni.
Sándornak nagy tervei voltak, címlap is volt már, igaz, tartalom nem sok, az asztalnál ülőkben pedig vegyes érzések keringtek. Elbír-e ez az ország egy LMBTQ lapot? Valóban van-e rá igény? És persze elég jók vagyunk-e ahhoz, hogy ez a lap ne csak megszülessen, hanem túl is élje a piacot. Ami nem nekünk kedvezett. Semmilyen szempontból sem.
A meeting után, ahol megszületett a Humen, az egyik asztalnál ülő felajánlotta, hogy ne másszak le a hegyről, egy ideig el tud vinni autóval. Amikor beültünk az autóba, a gyújtás előtt megszólalt: „Meglátod, nem lesz ebből semmi.” Én pedig hallgattam. Bíztam benne, hogy lesz. Mindennek már lassan kilenc éve. Az illető tévedett.
Az első borító mögött rejlő tartalom szép lassan, de biztosan feltöltődött, majd jöttek a következő számok. Nem volt könnyű dolgunk, de kitartottunk. És közben mindannyian egy varázslatos időszakot éltünk át. Váradi Sándor vezetése alatt nemcsak egy szerkesztőség alakult ki, de egy baráti társaság is, akik vért izzadva, közben mégis nagyon jól szórakozva írtak médiatörténelmet anélkül, hogy tudtak volna róla. A Humen élt és virult, még ha sok nehézség árán is. Én közben olvasószerkesztő, aztán főszerkesztő-helyettes lettem, a Humen pedig a szívszerelmemmé, vagy talán kicsit a gyermekemmé vált. És ezt máig így is érzem. És akkoriban rengetegen éreztük így.
Az egyik első ember, akit a Humennél megismerhettem, Tóth Marci volt: „2012-ben csatlakoztam, Váradi Sanyi invitálására, miután a Coronita parkolóban kritizáltam neki valamilyen tech cikket, amiben, azt hiszem, az Apple-t fényezték. Felajánlottam, hogy írok érdekesebbet. Úgy lett. Onnantól kezdve nagyjából egy évig a Nek-tech rovatba írogattam okosságokat, hogy lássák az emberek, nem csak ájfon létezik”– meséli. Marci kiemelkedő munkatárs volt, amit egy fontos emléke is jól bizonyít: „Elküldtem majdnem időre a cikkeket.”
A Humen születésének másik fontos arca Szincsák Gergő volt, aki akkoriban Váradi Sanyival lakott egy albérletben – ő így került közel az újsághoz, ami nagyjából elkerülhetetlen is volt, tekintve, hogy ebben az időszakban a szerkesztőség is a lakásukban működött: „Kezdetben a különféle mozgásformákat bemutató Sportcipő szerzője voltam, később a Betűtészta rovatba írtam könyvkritikákat, a Szamizdatban pedig közéleti publicisztikákat.” Gergő szerint a magazin már a kezdetektől igazi pezsgő szellemi műhely volt: „A semmiből felépíteni egy piaci alapon is működőképes kiadványt igazán emlékezetes periódusa marad a fiatal éveimnek. Az amatőr lelkesedést egyre inkább a tudatos professzionalizmus váltotta fel, és a végeredmény büszkeséggel tölt el. A mai napig örömteli rápillantani a magyarországi havi magazinok egyik legtartalmasabb és legigényesebben kivitelezett kiadványára, ami ráadásul ingyenes terjesztése miatt olyan célközönséghez is eljut, ami nem feltétlenül érintett LMBTQ témákban.”
Szinte a kezdőcsapat része volt a Humen Magazin egyik legnagyobb veteránja, Waliduda Dániel is. Dani 2011 novemberében csatlakozott az akkor második számára készülő laphoz. A magazinba azóta is ír, a Humen Online-nak pedig 2014 nyara óta szerkesztője – egy év kihagyással. Igazi öregfiú. „A magazin indulása engem pont egy olyan időszakban ért, amikor több időt töltöttem más európai nagyvárosokban – Minszkben, Szkopjéban, Brüsszelben. Az akkori főszerkesztő, Váradi Sándor keresett meg azzal a lehetőséggel, hogy írjak az utazásaim során szerzett benyomásaimról. Ezek a cikkek még nem voltak rovatba szervezve. Illetve ugyanekkor kapcsolt élesbe a EuroGames 2012 Budapest szervezése is, amely a régió első nemzetközi LMBTQ sportrendezvénye volt, és ahol protokollfőnökként dolgoztam 2012 júniusáig – ekkor zajlott le az esemény –, és lehetőségem volt erről is írni hónapról hónapra” – meséli Dani, aki úgy tartja, hogy a Humennél eltöltött nyolc és fél év nem másról, mint a tanulásról szólt. Rengeteget kapott a rovatok révén: „A CsakADanitÉrdekli-ben olyan történelmi személyiségeket mutathattam be, akikről egyáltalán nem tudunk, pedig elképesztő életük volt – például Benyovszky Móricz, Madagaszkár magyar királya, vagy Lomb Kató, a 16 nyelven beszélő, világutazó szinkrontolmács –, vagy mindenki hallott már róluk, de mégsem ismerjük őket igazán. A Bárka rovatban külföldi LMBTQ emberek meséltek arról, milyen volt a hazájukban felnőni, legyen szó Ugandáról, Mianmarról, Japánról, vagy éppen Hollandiáról, Romániáról. Nagyon sokat ad az aktuális két rovatom is. A Herstory, ami a drag történelme és híres nemzetközi drag queenek után most az itthoni drag queenekkel foglalkozik, valamint a Pozitív Szemmel, amelyben egy HIV-vel élőknek szóló rendszeres közösségi esemény tagjai mesélnek magukról. Bízom benne, hogy azt, hogy megnyíltak felém és megosztották történeteiket, kellőképp meg tudom szolgálni azzal, hogy méltó módon továbbadom olvasóinknak.”
Aztán lezárult egy éra. 2012-ben Váradi Sándor Németországba költözött, a magazin vezetését pedig átvette Erdei Zsolt. Akkor már ő is régóta a lap életének fontos része volt: „Emlékszem, hogy az exbarátom mutatta meg a Humen Facebook-oldalát, valamikor 2011 szeptemberében. Akkor még teljesen üres volt az oldal, csak a bemutatkozó szövegből lehetett sejteni, hogy milyen típusú magazin készül. Korábban már én is gondolkodtam azon, hogy indítani kellene egy LMBTQ magazint, de miután 20 évesen belebuktam már egy program- és trend magazinba a szülővárosomban, Debrecenben, féltem belevágni. Amikor tudomást szereztem a Humen indulásáról és kezembe került az első lapszám, rögtön beszéltem Váradi Sanyikával, az akkori főszerkesztővel, hogy nagyon szívesen segítek, hiszen tapasztalatom is van benne. Így kezdtem el írni a mozi és a gasztro rovatba különböző cikkeket és kritikákat.”
Bár Zsoltitól nem lehet elvárni, hogy a legjobb élményekkel szolgáljon, annyi lehet neki, de egyet mégis felidézett a kezdeti időszakból. „Érdekes volt úgy egy szerkesztőségnek a tagja lenni, hogy fogalmam se volt azokról az emberekről, akik írnak a lapba. Mert nem találkoztam velük és ez hónapokig így is maradt. Majd 2012 januárjában jött egy Messenger-üzenet, hogy szerkesztőségi fotózás lesz. Elég izgatottan mentem el rá, hiszen Sanyikát leszámítva tényleg nem tudtam, hogy ki kicsoda, de végül szinte mindenkit megismertem aznap” – meséli. – „Az a fotózás számomra egy annyira kellemes emlék lett, hogy utána több barátság is szövődött belőle, hiszen így ismertem meg hazafelé, a buszon Molnár Viktort, aki azóta is nagyon jó barátom és kollégám. Waliduda Danival is aznap találkoztam először, aki azóta is töretlenül a Humennél van, és a munkakapcsolatból szintén barátság szövődött. Végül, de nem utolsósorban nem hagyhatom ki azt az embert, akire nem tudok megharagudni, Kanicsár Ádámot. Mert azon estén, bár nem beszéltünk, de mégis nagyon jó barátok lettünk, és annak ellenére, hogy ő az az ember a Humen Magazin életében, akitől a legtöbbször váltunk el, mégis itt van, és barátként, kollégaként támogat mindenben. Úgy ahogy a többi kollégám is, akik közül több embert is közel engedtem magamhoz és többször tartották bennem a lelket, amikor abba akartam hagyni a Humen Magazint, és akkor is, amikor egy pasi törte épp össze a szívemet.”
Biztos vagyok benne, hogy ez a váltás nemcsak a Humen Magazin számára, hanem a magyar LMBTQ életben is egy fontos mérföldkő volt. Zsolti ugyanis nemcsak továbbvitte a Humen Magazint – ami az ő irányítása alatt kapta meg a Magazin szót is a címébe –, hanem tovább is fejlesztette azt. És olyan szintre emelte, amiről sose álmodtunk volna ott, azon a meleg őszi napon, Budán. A Humen Magazin – majd később Humen Media – az ő irányítása alatt kapott weboldalt, majd az évek alatt jöttek az újabb és újabb célok, újabb és újabb eredményekkel, és persze sikerekkel. Létrejött a Pink Budapest guide a külföldieknek, majd hamarosan megszületett a magyaroknak szóló Humen Travel; megtartottuk az első Pink Brunch-ot, amely a magyar marketingéletnek mutatta be az LMBTQ közösségben rejlő piaci potenciált; sikerrel zárult az első Humen Filmfesztivál, ami aztán a következő években Humen Fesztiválként folytatta sikersorozatát, sokszor telt házas filmvetítésekkel, de töltöttünk fel színháztermeket is, sőt, még önálló kiállításunk is volt. Óriási lépés volt a magyar turizmus életében a Pink Budapest kampány, ami a külföldi LMBTQ emberek számára próbálja vonzó desztinációvá tenni Budapestet, egyedülálló módon. Egy idő óta pedig a Sziget Fesztivál és az LMBT Történeti Hónap különkiadványait is a Humen Media szerkeszti. És ez tényleg csak néhány példa. Zsolti kezei alatt a lap egy óriási gépezetté vált, ami új korszakot hozott a magyar marketingvilágnak és turizmusnak is, aminek lassan, de igencsak határozottan szereplői lettek az LMBTQ emberek is.
De ez évek alatt történt. Menjünk vissza 2012-be. Zsolti számomra is új időszakot jelentett. Főszerkesztő lettem, csupán 23 évesen, és egészen naiv boldogsággal vállaltam a pozíciót. Akkor, abban a pillanatban a Kazán nevű hely kicsi pincéjében ülve kemény munkával töltött órák után életem egyik legnagyobb melóját vállaltam el, aminek néhány különösen kedves emléket is köszönhetek. Megannyi hosszú, korrektúrázással töltött éjszaka Abonyi Zoltánnal, mindenki Zolikájával, aki hajnali négykor is csak csendben haragudott rám, ha képes voltam azzal vegzálni, hogy két pixellel arrébb rakjon egy feliratot. Az egyik legszebb emlékem pedig az új éra első bulija – emlékszem, augusztus 20-án tartottuk és az volt a címe, hogy We Build The Nation –, amire fogalmunk sem volt, hogy hányan lesznek kíváncsiak, hiszen azt sem tudtuk, hogy valójában mennyien szeretik vagy ismerik a Humen Magazint. Sose fogom elfelejteni, hogy igazi tömeg alakult ki a bulin, ahol mindenki a magazint olvasta, a Humen koktélt itta, a Humen burger nem fogyott – át kellett volna gondolni az elnevezését –, a DJ pedig elektrót játszott. A szettet előtte lévő nap beszéltük meg vele a lakásán, hiszen akkoriban mindent, de mindent mi szerveztünk le. Erről jut eszembe egy másik emlék: amikor Zsoltival hajnalig ültünk a konyhájában, néhány pohár borral, nagyokat álmodtunk a magazin jövőjéről, és közben szép lassan becsomagoltunk apró humenes dobozba kétezer óvszert, hogy másnap szétszórjuk egy újonnan nyitó melegbárban. Volt, hogy két vizsga között, egy lapzárta alatt délután energiaitallal a kezemben aludtam el a nappaliban, de máig úgy érzem, hogy borzasztó üres lenne az életem, ha mindezt nem éltem volna meg.
Aztán új korszak kezdődött. Én leköszöntem, a helyemre pedig Balogh Máté került, akivel akkor már én is együtt dolgoztam a magazinon és aki nagyszerű értékekkel – na meg hirdetésekkel – töltötte fel a lapot. Azóta Máté is egy saját birodalmat épített fel. „Erdei Zsolti barátomnak vetettem fel abban az időszakban, amely nem volt egyszerű a magazin életében, hogy szívesen beállok és segítek. Őszintén szerettem volna Zsoltinak támasza lenni, máskülönben pedig lehetőséget láttam abban, hogy a magazin fejlődjön és magabiztosabban mehessen előre” – meséli Máté. – „A főszerkesztőként való regnálásom időszakát kimondottan élveztem. Mivel én inkább kreatív és stratégiai szemléletű vagyok, inkább a működés, a témák összeillesztése kötötte le a figyelmemet. Izgalmas volt a kollégákat figyelni, hogy gondolkodnak adott témákról. Volt, hogy a saját határaimat is feszegettem, hisz sokszor mondtam ellent akár Zsoltinak, akár az újságíróknak, de a végén mindig megoldottuk. És talán ez tetszett a leginkább az egészben, a vége, hogy átjutottunk mindig a nehezén, és szuper volt látni, ahogy a lap a nyomdából megérkezett a rendeltetési helyére.”
Máté után újabb mérföldkő érkezett: női főszerkesztő egy meleg magazin élén. Filákovity Radojka még 2013-ban csatlakozott újságíróként a csapathoz, majd három év alatt végigjárta a szamárlétrát: „Szó szerint szinte mindenben kipróbálhattam magam: dolgoztam újságíróként, szerkesztőként, rovatvezetőként és főszerkesztő-helyettesként, de én voltam a lap első női főszerkesztője is. Jelenleg, ha időm engedi, néha besegítek egy-egy anyag szerkesztésébe.” Radojka Balogh Mátén keresztül került a laphoz: „Zsoltival ők voltak az elsők, akik pályakezdőként felkaroltak, és lehetőséget adtak nekem, hogy azzal foglalkozhassak, amivel mindig is szerettem volna: újságírással. Azóta is rengetegszer támaszkodhattam rájuk szakmailag és magánemberként is, amiért nem tudok eléggé hálás lenni” – meséli. – „A Humen Magazinnál töltött idő nekem a fejlődést és a teljes alkotói szabadságot jelentette, amit ma már egyre kevesebb helyen tapasztalhat meg az ember. Emellett a pályám során kevés helyen éreztem azt is, hogy társadalmi szempontból fontos dolgot csinálok. Az LMBTQ közösségnek, illetve az LMBTQ közösségről írni viszont nagyon is fajsúlyos feladat. A Humen Magazin többek közt emiatt is marad mindig a szívem csücske.”
Radi mellett rendkívül számos másik fantasztikus nő is gazdagabbá tette a csapatot. Fontos megemlékeznünk egykori olvasószerkesztőnkről, Vedres Vandáról, akinek a hiánya máig óriási fájdalom számunkra.
Radi főszerkesztősége után Erdei Zsolt vette át a magazin főszerkesztői pozícióját, én pedig valamikor ekkor tértem vissza újra a csapatba. Cikkeket írtam, majd projektmenedzser lettem, de kipróbáltam magam a sales-ben is. Nem egyszer tértem vissza a Humen Magazinhoz kilenc év alatt, valahogy van köztünk egy mágnes, ami mindig odavonz.
Bár most mindenkinek megnevezzük a pozícióját, fontos tudni, hogy valójában senkiét nem lehet pontosan meghatározni – mert mindenki csinál mindent. Projektmenedzserként én is terveztem címlapfotózást, mentem ügyfelekkel tárgyalni, vagy javítottam egy-egy cikk helyesírását, igaz, utóbbit fogalmam sincs milyen jogon. Ahogy Szincsák Gergő is mondta, a Humen Magazin valóban egy szellemi műhely, ahol mindenki segít mindenben, amiben csak tud, minden energiáját, kreativitását és tudását beleadva a közösbe. Mindez a közreműködés és csapatmunka pedig olyan energiákat szül… Hogy igazából nem is tudom, néha miért állunk meg és csodálkozunk, hogyan létezünk már lassan kilenc éve. Hiszen egy egész atomerőmű működik alattunk.
Mikor sokadjára visszatértem a szerkesztőségbe, ismét új főszerkesztő fogadott, Kocsis G. János, aki nagyon gyorsan egyéni kis hősömmé is vált, mert elképesztő módon képes bírni és támogatni Zsolti minden túlburjánzó tervét és az ezekből született… mondjuk úgy, hogy felfokozott állapotokat. Ezt ő is érzi: „A legszebb élmény megtapasztalni azt, hogy nincs lehetetlen, és csupán bíznunk kell magunkban. Megtenni az első lépést, ami mindig a legnehezebb. Ez bizonyára a hazai mentalitásból is fakad, a kishitűségből. Néha azt gondoljuk a Humen Media ügyvezetőjéről, Erdei Zsoltiról, hogy fél lábbal a föld felett jár, hogy született idealista. Hogy álomvilágban él, hogy víziói vannak. Tucatnyi olyan élményem van, amikor egy megbeszélés során bedobott egy ötletet, amire egy emberként mondtuk, hogy azt képtelenség megcsinálni. Hogy azt nem lehet. Az nem fog menni. Itthon nem tudunk forrást szerezni hozzá. Nem vagyunk hozzá elegek. Nem vagyunk hozzá elegen. Nem hiszünk benne. Az ilyen esetekben rendszerint magára maradt, mi pedig mint az ijedős kotlósok rikácsoltuk, hogy Magyarországon ezt nem lehet megszervezni. Egyszer sem hagyta magát, és egyre csak annyit kért, hogy kezdjük el csinálni. A tíz év után megrendezett Mr. Gay Hungary versenyről a teljes magyar mainstream média beszámolt. A Hungexpo éves turisztikai vásárán, az Utazás kiállításon a Pink Corner szivárványszínű standjainál az LMBTQ desztinációkkal találkozhatott az átlag magyar – a láthatósággal ismét csak megtapasztalva, hogy nem vagyunk mi marslakók. Ez a legszebb élményem, hogy Zsolti megmutatta: hiába nem hiszünk magunkban, képesek vagyunk rá. Erre az élményre pedig nagyon sok LMBTQ embernek szüksége lenne itthon.”
János eredetileg az LMBTQ filmhét kapcsán került a Humen Magazin közelébe, amiről saját bevallása szerint azt se tudta, hogy létezik. „Másodállásban filmfesztiválok, filmhetek, filmklubok szervezésével és filmes műfordítással foglalkoztam akkor már pár éve, és amolyan „szakértőként” kerültem a képbe, hogy tető alá hozzuk ezt a filmhetet. 2015 decemberében, karácsony előtt két nappal ültünk le először hivatalosan is tárgyalni a dologról, aztán több hónapnyi szervezés után 2016 szeptemberében elstartolt az első Humen Fesztivál. Ez azóta is amolyan szerelemgyerek, és ha a csillagok és a koronavírus is úgy akarja, akkor idén már ötödik alkalommal futhat majd a Művész moziban.” A hónapok alatt János és Zsolti jól összeszoktak a közös munkában, hamarosan János már a Humen Online-ra is elkezdett cikkeket írni. Majd történt, ami talán picit mindig történik nálunk: János egyre több feladatot vállalva lett kulcsfontosságú szereplő. „Lassan egyre több feladatot vállaltam, vagy épp kaptam, apránként folytam bele egyre jobban a Humenbe, a postázástól kezdve a fotózásokon a derítő tartásáig. Ennek az lett a vége, hogy 2017-től kezdve a főszerkesztői pozícióban találtam magamat. Ehhez a feladathoz azért fel kellett nőnöm.”
János felnőtt hozzá, és azóta is tökéletesen végzi a dolgát. Ezt már csak azért is tudom elmondani, mivel a közös évek alatt elég sokat tudtunk együtt dolgozni, többnyire békében, de mindenesetre mindig nagy békülésekkel, és évek után is él a titkos köszöntésünk egymásnak. Apró emberi gesztusok ezek, de talán ez is jól példázza azt, hogy a Humen Magazin nemcsak egy projekt számunkra, hanem barátok, példaképek és nagyszerű emberek közössége. A közös munkánk alatt a helyettese lettem, majd online főszerkesztő. Ezzel, mint egy kiscserkész, újabb pozíciókat gyűjtöttem össze – talán én próbáltam ki magam a legtöbb székben a magazinnál. Megjegyzem, mindegyik kényelmes volt. Az idők többségében. János azóta online főszerkesztő, én pedig (most maradjunk annyiban, hogy) munkatárs – Zsoltival eddig is kitaláltunk valamit rám, biztos így lesz ez most, és lesz tíz év múlva is, ő pedig ismét főszerkesztőként irányítja a hajót, ami veszélyesebb vizeken van, mint valaha.
Bár mindannyian meg vagyunk rémülve, egyikünk sem fél. Egyrészt a két kapitányunk, Sanyi és Zsolti már minden viharon keresztülvitt minket – és mindig mindenki visszamászott a hajóra, ha akart –, másrészt, ha valakik, hát mi, az összes cikkben felszólaló ember, a szerkesztőség tagjai és az egész LMBTQ közösség, hozzászoktunk már a harcokhoz. A Humen Magazin sosem volt könnyű helyzetben, de mindent túlélt, és túl fogja azt is élni, hogy ezt a számot most csak online tarthatjátok a kezetekben. Ez is egy emlék lesz.
A Humen már a történelem része. A Humen a mi történetünk. A Humen a ti történetetek.
Folytassuk együtt, egy közösségként.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Miért fontos számodra a Humen Magazin?
„Szakmailag azért tartom fontosnak, mert hidat képez az LMBTQ emberek és a többségi társadalom között, így elősegítve az elfogadást és a sztereotípiák eloszlatását – ma még nagyobb szükség van a létezésére, mint előtte bármikor. Emberileg viszont azért fontos számomra, mert a Humen Médiának köszönhetem, hogy megismertem az egyik legjobb barátomat, Erdei Zsoltot. Rengeteg közös élményt őrzünk az elmúlt évekből – a nagy részük viszont sajnos (vagy inkább szerencsétekre) szigorúan titkos.”
Filákovity Radojka
Fotó: Bielik István
„Számomra azért fontos, mert a magyar LMBTQ közösséghez és a szélesebb társadalomhoz egyaránt eljut, egyrészt a közel száz budapesti terjesztési pontnak, másrészt az online tartalomnak köszönhetően. A kulturális, életmód és utazás tartalmú cikkek mellett a különböző interjúk, portrék mentén olyan embereket és történeteket mutatunk be a kollégákkal, amik máshol idehaza nem olvashatóak, pedig tanulságosak és rengeteget segítenek abban, hogy szélesítsük látókörünket és megértsük, milyen sokféle a közösségünk.”
Waliduda Dániel
Fotó: Donáth Krisztina
„A Humen Magazin kilenc éve az életem része, megszámlálhatatlan emlék fűz hozzá. Szakmailag azért tartom fontosnak, mert elképesztően sokat tanultam az itt töltött évek alatt az újságírásról, és kipróbálhattam azt, hogy milyen, amikor az ember szerelmes abba, amit csinál – legyen az egy cikk, egy éjszakai korrektúrázás, vagy ruhák válogatása egy fotózáshoz. Emellett rengeteg értékes és lenyűgöző embert ismerhettem meg a közös munka közben, de kiemelném azt is, hogy mennyi értékes emberrel beszélgethettem a munka miatt. Nemcsak én építettem a Hument, de a Humen is felépített engem. Nem is tudom elképzelni, mennyivel szegényebb és unalmasabb lenne az életem, ha nincs benne ez a magazin. Nem is tudom felfogni, mennyi mindent köszönhetek neki, mennyire segített abban, hogy szakmailag is olyan mérföldköveket tudjam a hátam mögött, amikben talán sosem lett volna részem. Nem tudok eléggé hálás lenni és elég köszönetet mondani. A Humen Magazinnal találtam meg a magam útját. És vele lettem Drámakirály.
És persze nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a Humen Magazin mennyire fontos az LMBTQ közösség számára. Tájékoztat, szórakoztat, támogat, összeköt és reményt ad. Becsüljük meg.”
Kanicsár Ádám András
Fotó: Csercsevics Balázs
„Ebben az országban sokan szívesen visszaforgatnák 100 évvel az idő kerekét, és ez határozottan igaz az LMBTQ jogok terén. Ez ellen a láthatósággal is lehet küzdeni, főleg akkor, ha sikerül megnyerni hozzá a gazdasági élet szereplőit is. Adja magát ehhez a Coca-Cola tavalyi kampánya, amelynek hiába voltak hangos ellenzői, elfelejtjük közben, hogy ők kevesebben vannak annál, mint amennyit a hangerejükből feltételeznénk. Az a kampány egy jó példa volt arra, hogy megmutassa a magyaroknak, az LMBTQ emberek a társadalom egyenrangú tagjai. A Humen Magazin ehhez a láthatósághoz tesz hozzá a kiadványaival és a rendezvényeivel. Amiért igazán fontos számomra, az egy olyan aspektus, amibe talán kevesen gondolnak bele. Bizonyára könnyebb lenne pályázati pénzekből kiadni egy LMBTQ magazint, de akkor a szűkös pályázati forrásokat a többi LMBTQ szervezettől venné el a kiadvány. És ilyen időkben minden fillért meg kell becsülni. Iszonyúan büszke vagyok arra, hogy a nehezebb utat járjuk, és azt vállaltuk, hogy piaci alapon, hirdetők segítségével tartjuk fent a lapot. Nehéz, mert minden egyes hónapban meg kell küzdeni azért, hogy megvalósíthassuk, amit szeretnénk. De közben ott a tudat, hogy ezzel a munkával nélkülözhetetlen összegeket spórolunk meg másoknak, akik szintén az LMBTQ közösségért dolgoznak. És egy kulturális és életmód-magazin működhet piaci alapon, de a jogvédelem nem. Az pedig járulékos haszon, hogy a munkánkkal a hazai vállalatok is belekóstolhatnak a pink marketingbe. Igen, tudom, Nyugaton mára divattá vált harcosan hirdetni, hogy a vállalatok ne használjanak szivárványos logót, és hogy tűnjenek el a Pride felvonulások közeléből is. Ebben sok igazság van, Magyarország azonban teljesen más helyzetben van minden szempontból: mi a politikával szemben egyedül magunkra és a gazdasági élet szereplőire számíthatunk.”
Kocsis G. János
Fotó: Sin Olivér
„A magazinnak kezdetektől fogva célkitűzése volt, hogy hidat teremtsen a szubkultúra és a többségi társadalom között, megmutatva azt, hogy több dolog van, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. A közélet, a kultúra, a szabadidős tevékenységek mind-mind olyan kapcsok, amiket nemi identitásra és szexuális orientációra való tekintet nélkül közösen tud élvezni és művelni a társadalom bármely tagja. Olvasni pedig, talán úgy tűnik, hogy kihalófélben lévő műfaj, de a Humen hónapról hónapra bizonyítja, hogy érdemes mégis foglalkozni vele.”
Szincsák Gergő
Fotó: Bolya Árpád
„Egy frankó és előremutató magazinról beszélünk. Egyedi a saját piacán. Egy olyan szegmensben, amiben ki vannak éhezve a célcsoportok. Kiéhezettek a nekik szóló tartalmakra. Ezekre mind sok irányból lehet tekinteni, engem főleg az mozgatott, hogy Zsoltival nagyon hasonlóan gondolkodtunk – és azóta is tesszük – arról, hogy mire van szüksége az olvasóknak. Mivel én a legtöbb dolgot a kultúra irányából szemlélem, így fontos számomra ez a része. Minél szélesebb köröknek akartam megmutatni a magasművészet adta színességet, azt, ami a szép test látványán túlmutat. Többé-kevésbé sikerült is.”
Balogh Máté
Fotó: Mohai Balázs
„Ha egy szóval kellene megfogalmazni – de ezt nagyon nehéz –, akkor azt mondanám, hogy a Humen életem értelme. A Humen Magazinban találtam meg azt, amit igazán szeretek az életben, és itt jöttem rá arra, hogy az én feladatom az, hogy megváltoztassam és jobbá tegyem ezt a világot, amennyire csak tudom. Nem tartom magam hősnek és nem gondolom, hogy bármi nagy dolgot is letettem volna az asztalra, de azt tudom, hogy mindent tiszta szívemből és teljes erőmből tettem.
A Humen adta nekem a legjobb barátomat Balogh Máté személyében, aki sosem engedi, hogy feladjam az álmaimat és megroppanjak, és a másik nagyon fontos személyt is az életemben, Filákovity Radojkát, akire húgomként is tekintek.
Mind a kollégáimmal, mind pedig a Humen Media üzleti partnereinek jó részével nagyon jó kapcsolatom alakult ki, aminek szívből örülök. Szerintem nagyon kevés vállalkozás mondhatja el azt magáról, hogy olyan bensőséges viszony alakul ki a partnereivel, hogy egy egyórás üzleti találkozó inkább baráti beszélgetés, aminek a végén pár percben gyorsan megbeszéljük azt, amiért tulajdonképpen találkoztunk.
A rengeteg nehézség és többszöri feladás gondolata ellenére nagyon örülök annak, hogy most is sikerült a kollégáimmal eldönteni azt, hogy megjelenik az áprilisi Humen Magazin. És ez tényleg nem jöhetett volna létre anélkül, hogy ez a család, amit a Humen Media munkatársai alkotnak, ne tartanának össze és ne támogatnának engem. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ezekkel az emberekkel lehetek, ahogy például Kocsis G. Jánossal, aki az időnkénti és elkerülhetetlen nézeteltéréseink ellenére itt van és a munkájával építi ő is a Humen Magazint. A felsorolás természetesen itt nem ér véget, csak a megengedett karakterszám.
Azt mondhatom tehát, hogy miénk Magyarország egyik legnagyobb LMBTQ családja, a Humen.”
Erdei Zsolt
Fotó: Sin Olivér
