Az itáliai reneszánsz meghatározó képzőművészének, az 1475. március 6-án született Michelangelo Buonarrotinak alkotásai (szobrok, festmények, épületek) szinte mindenki számára ismertek, mindenkit lenyűgöznek. A reneszánsz, a humanizmus az antikvitásból, az ókori görög-római kultúrából merített, így érthető, hogy Michelangelo műveiben is fontos szereppel bír a férfiszépség.
Ez persze azért sem meglepő, mert az itáliai művész a saját neméhez vonzódott (ahogy Leonardo és valószínűleg Donatello is), számára a meztelen férfitest az isteni szépség megnyilvánulását jelentette. Alfred Leslie Rowse (1903–1997) angol író és történész fogalmazott úgy a Homoszexuálisok a történelemben (Homosexuals in History, 1977) című könyvében, hogy Michelangelónak leginkább Dávid alakja tetszett, ugyanis a fiatal férfi testének szinte minden porcikája szexuális vonzerővel bírt. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy Michelangelo szobrainak, festményeinek férfimodelljei gyakran római törökfürdők és bordélyok prostituáltjai voltak.
Michelangelo több fiatal férfi iránt érzett vonzalmat, szerelmet, amelyek leginkább beteljesületlenek maradtak. (Talán ezért is hiányzott műveiből olyan gyakran a reneszánsz életöröm.) Viszont több olyan verse is fennmaradt, amelyeket Michelangelo ezekhez a fiatalokhoz írt, akikből ő inspirációt meríthetett.
Gherardo Perini
Gherardo Perini az 1520-as években állt modellt Michelangelónak, akihez a művész nagyon ragaszkodott. Egy anekdota szerint egyszer Michelangelo egy vázába pisilő puttót rajzolt bánatában (vagy mérgében), amikor a fiatal modell nem jelent meg nála a műtermében. Michelangelónak több verse szól Perinihez.
Cecchino dei Bracci
Cecchino dei Bracci (1528–1544) egy firenzei gazdag bankár szépségéről és jó modoráról ismert fia volt. Michelangelóval akkor találkozott, amikor nagybátyjával Rómában járt. Cecchino itt halt meg nagyon fiatalon. Michelangelót arra kérte a család, hogy márványból készítse el a fiú síremlékét, és írjon sírfeliratot is. A művész elkészítette ezeket, sőt, több mint negyven négysoros epigrammát is írt.
Tommaso dei Cavalieri
Michelangelo nagy szerelme a fiatal arisztokrata, Tommaso dei Cavalieri volt, aki 1512 és 1519 között születhetett és 1587-ben halt meg. Cavalieri intelligens, művelt és kifejezetten szép férfi volt, akit Michelangelo a század fényeként, az egész világ példaképeként jellemzett. A férfi több hivatalt is betöltött, és a családok közötti hagyományt ápolva, 1544-ben Rómában feleségül vette Lavinia della Valle-t, akivel két gyermekük született. Michelangelóval 1532-ben ismerkedett meg Rómában, több épület restaurálásán, elkészítésén dolgoztak együtt, és a két férfi közötti vonzalom Michelangelo haláláig meg is maradt. A fiatal fiú alakja, lénye, szellemisége négy (a görög mitológiához köthető) rajz elkészítésére és körülbelül harminc szerelmes vers megírására inspirálta Michelangelót. Így Cavalieri gyakorlatilag Michelangelo múzsája lett.
Így szól a Tomasso dei Cavalierinek ajánlott 14. szonett (Rónay György fordításában):
Tudod, hogy tudom, uram, hogy tudod,
mily gyönyör nekem hozzád közelednem,
s tudod, hogy tudom, hogy tudod: a lelkem
a régi, tőlem hát ne vonakodj.
Ha a remény, mit jóságod adott,
s a nagy kívánkozás se csal szívemben,
kettőnk között a fal dőljön le menten,
mert duplán fájnak a titkolt bajok.
Hogy benned, uram, csak azt szeretem,
mit te magadban: – ne is haragudj, ha
szellem szellemért gyúl szerelmi lángra.
Szép arcodon mi oly kedves nekem,
emberi ész fölfogni úgyse tudja;
meg kell előbb halnia, hogy belássa.
Michelangelo a halála előtti időszakban több hozzá közel álló személyt veszített el (rokonokat, barátokat, még hű szolgáját is), így életének utolsó periódusa szomorú volt. A művészet sem tudott neki mindig örömet okozni, bár szinte haláláig dolgozott. 1564. február 18-án halt meg, Firenzében temették el.
Művészetéről, életéről, humanizmusáról Faludy György a Michelangelo utolsó imája című versében emlékezett meg.
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
Molnár Zoltán
