Hűsöljünk a moziteremben! – Filmajánlók augusztusra

A fesztiválszezon és a vízpart mellett nagy kánikula idején a hűvös mozitermek foteleibe érdemes elvonulni. Három, a maga nemében különleges filmet ajánlunk augusztusra.

Vita & Virginia – Szerelmünk története

A rajongók soraiban az életrajzi filmek közül mindig nagy érdeklődésre tartanak számot azok, melyek egy konkrét művészeti alkotás létrejöttének körülményeit, az alkotói folyamatot mesélik el. Ott lenni a sokszor olvasott vagy megcsodált mű megszületésénél mindig különleges érzés. Virginia Woolf a huszadik századi modern regényírás egyik legnagyobb alakja, nagyapja regényíró, apja a viktoriánus kor neves kritikusa volt. Az írónő 1931-ben adta ki Orlando című regényét (férjével nyomdát üzemeltettek), melyben (végleg) szakít az angol irodalom hagyományaival. Főhőse, a férfiból nővé változó Orlando élete majdnem 400 év alatt játszódik és minden kort a maga jellegzetességeivel, sajátos légkörével ábrázol.

A művet Victoria Mary Sackville-West, avagy Lady Nicolson (1892-1962) barátsága ihlette, aki korának ünnepelt költőnője és regényírója volt, de naplóbejegyzései, levelezései és az általa tervezett kertek révén is sokan ismerték. Az ilyen filmek akkor tudnak igazán jól működni, ha az adott kort és benne a művészt hűen megidézve mutatják be azokat a „dolgokat”, melyek inspirálóan hatottak és meghatározták a kész művet: a közgondolkodás, a politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok, változások, az alkotó személyisége, élményei, vágyai, félelmei stb. Bár azt látjuk, hogy a nők nadrágot hordanak és autót vezetnek, egyedül járnak-kelnek, intézik a dolgaikat és élik az életük, azért ebben a korban a nemek közötti egyenlőség egyáltalán nem volt egyértelmű, két nő szerelme pedig egyenesen elfogadhatatlannak számított. A művészvilág, mint mindig, ezúttal is szembe ment a közfelfogással.

A visszahúzódó és bizalmatlan, neurotikus Woolfot (Elizabeth Debicki) a férje messzemenőkig támogatja, a filmben el is hangzik, mekkora felelőtlenség lenne az ilyen tehetséges nőket elhallgattatni pusztán azért, mert nők. West (Gemma Arterton) helyzete némileg bonyolultabb, a szabadon szárnyaló, impulzív teremtés gyakorlatilag kamuházasságban él egy meleg diplomatával, ahol az anyagiakban dúskáló anyós szava határoz meg mindent. A család (és úgy általában az arisztokrácia) félig-meddig szemet huny a nő kicsapongásai felett, de korántsem olyan hosszú ez a póráz, mint hinnénk. Mindettől függetlenül West és férje szerelmesek egymásba (még gyermekeik is voltak), de ez nem egy szokványos kapcsolat. A közel kétórás játékidő bőven elég lenne a két nő személyiségének és kapcsolatuknak komplexebb bemutatására, de helyette folyton ugyanazokat a köröket futják meg, így a látottakból nem következik egyenesen az, amit Orlandoként ismerünk. Ettől az embernek olyan érzése támad, mintha az alkotók a korba lennének szerelmesek (melyhez egyébként meglepő módon elektronikus zenét választottak) és ehhez Vita és Virginia románca csak ürügy.

A rengeteg naplóbejegyzés és levélváltás természetesen tőlük, belőlük jön, róluk szól, de a hiányérzet mégis megmarad. A szereplők (nem csak a két írónő) a hétköznapi beszéd során sem képesek elengedni a fennkölt stílust, ami azért nem túl életszerű, ugyanakkor áthatja az egész filmet. A végeredmény: erős színészi alakítások, menő klubzene, hiteles korrajz és egy még mindig titokzatos Orlando.

Ugye boldog vagy?

Adott egy fiatal, csinos írónő (Marie Rathscheck), aki képtelen folytatni megkezdett könyvét. Bundát hord, cigarettázik. Mindig. Mivel nincs hol aludnia, az estéket mindig máshol, másnál tölti, ahol őszintén vall érzéseiről. Egyszerre művész ő és generációjának tipikus képviselője. Sokszor minimál díszletek között zajlik a cselekmény, ami leginkább egy dialógusnak álcázott monológ. A lány beszél az álmairól, a vágyairól és a félelmeiről. A célokról, a hangulatáról, arról, hogy mit gondol az életről, a politikáról, a szexről, a szerelemről. Arról, hogy mit jelent számára XXI. századi fiatal nőnek (feleségnek, szeretőnek, anyának, szinglinek stb.) lenni, ami egyszerre univerzális és német. A film 15 – egészen érdekes – jelenetben meséli ezt el nekünk.

Minden nézőpont kérdése. Irigylem a problémád – szoktuk mondani, amikor úgy véljük, valaki olyan dologgal fáraszt minket, ami számunkra vagy azért nem probléma, mert egy pillanat alatt megoldjuk, vagy pedig azért, mert nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egyáltalán felmerüljön. Közben lehet, hogy neki ez tényleg fontos, de nem rendelkezik olyan tudással, tapasztalattal, szakértelemmel, önbizalommal, anyagi és egyéb erőforrásokkal, hogy megbirkózzon vele. Persze, valahol meg kell húzni a határt a nem leszek senki lelki szemetesládája és a keblemre ölelem az egész világot között. Élem a saját életem, kérés esetén megpróbálok segíteni másokén, de ha úgy alakul, hogy nekem van szükségem segítségre, én is bizalommal fordulhatok másokhoz. Így lenne egészséges.

Szóval itt van ez a lány, aki nem tud magával mit kezdeni és lesz olyan, aki azt mondja majd, menj a szalag mellé dolgozni három műszakban és akkor majd nem marad időd ilyen hülyeségeken gondolkodni. De lesz olyan is, aki szerint mi van, ha ő csak azt nem tudja, mit akar, viszont azt pontosan, hogy mit nem. Máris árnyaltabb a helyzet. Ha nem érezzük át a „mai fiatalok” problémáit, könnyen találhatjuk ezt az egészet öncélúnak és üresnek, ami nem csak a filmhez való hozzáállásunkat fejezi ki. Úgy hisszük, határozott elképzelésünk van az életről, a politikáról, a szerelemről, a családról, a munkáról, a párkapcsolatokról, tudjuk, hova és kihez forduljunk tancsért, kire hallgassunk, döntéseinkhez honnan szerezzük be az információt. Nehezen változtatunk, nem könnyen adjuk fel a bejáratott csatornákat, ugyanakkor könnyen ítélkezünk mások felett. Ha valaki unatkozik, az a baj, ha a telefonját nyomkodja, akkor meg az. Ha nem akar gyereket, az a baj, ha van neki öt, akkor meg az. Ha valaki fűvel-fával lefekszik, az a baj, ha senkivel, akkor meg az. Ha valaki beéri a kevéssel, az a baj, ha többet akar, akkor meg az. Ezer ilyet tudnék még.

A kiüresedés nem jelent automatikusan céltalanságot, a melankólia nem jelenti azt, hogy valaki nem keresi a boldogságot, csak mindenki máshogy próbál túlélni. Rengeteg dologban egyezünk, de a különbségek tesznek minket egyéniséggé. Sorsközösséget vállalunk a generációnkkal, együtt sírunk, együtt nevetünk, de azért úton-útfélen hangot adunk annak, hogy mi nem vagyunk a szürke tömeg. Olykor bundában, cigivel a kezünkben.

Volt egyszer egy… Hollywood

Egészen addig tudok rajongani valakiért vagy valamiért, amíg ez a rajongás a megítélésemet egyáltalán nem, vagy csak igen csekély mértékben befolyásolja. Kezdetben Tarantino és én nagyon jóban voltunk, de egy idő után azt kezdtem érezni, hogy ebbe a kapcsolatba mindenki bele akar szólni, így bár maradtunk barátok, már nem zavart, ha nem láttam az elsők között a filmjeit (sokat azóta sem pótoltam) és nem tudtam gratulálni hozzájuk. A Volt egyszer egy… Hollywood aztán olyan szinten „be lett harangozva”, hogy képtelen voltam kihagyni.

Közel két és háromnegyed óra, Tarantino kilencedik filmje, ha hinni lehet neki, az utolsó előtti. A cselekmény 1969-ben játszódik, főszereplője a szebb napokat látott színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt). Az ’50-es években Dalton igazi sztárnak számított, ma leginkább sorozatokban alakítja a rosszfiút egy-egy feltörekvő újonc mellett. Booth nem csak dublőr, hanem afféle asszisztens és jóbarát is egyben. Kettejük barátságán keresztül nyerünk bepillantást az álomgyár működésébe. Napközben felvétel, este parti a Playboy villában, a szomszédok Polanskiék, az elhagyott forgatási helyeken hippik vertek tanyát. Színészek és színésznők, rendezők, producerek, ügynökök, kellékesek, sminkesek, itt van mindenki, aki ezt a gépezetet működteti. Milliós ingatlanok, olcsó motelek, gyorséttermek, filmszínházak, pálmafák, neonreklámok, végtelen utak és rengeteg autó. Dalton kétségbeesetten próbál a felszínen maradni és nem veti meg az alkoholt, Booth esetében sem beszélhetünk méltóságról, de látszólagos megnyugvással viseli a sorsát. A két férfi máshogy élig meg a történéseket, máshogy szemléli ugyanazt a világot. A világot, amit egyesek irigyelnek, mások lesajnálnak, a világot, ami hol felemel, hol pedig a mélybe taszít. A filmet emberek csinálják, akik mind részei ennek a nagy egésznek, de közben mindnek saját története van.

Ezek a történetek sokszor érdekesebbek, mint maga a film, olykor pedig ezekből a történetekből készül a film. Furcsa, különleges kapocs ez. Amiért Tarantinót a mai napig szeretem, az a témaválasztás, illetve annak feldolgozása, ahogy gyakorlatilag kifordítja a mozit és ha nem is megy szembe a filmkészítés szabályaival, minden esetre meglehetősen szabadon értelmezi azokat, miközben a lehető legtöbbet hozza ki a színészeiből. Elidőzik ott, ahol más még csak nem is lassít, megmutat dolgokat, amit mások inkább elfednek, olyan szavakat ad a szereplők szájába, ami másnak valószínűleg eszébe sem jutna. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy nem azt kapjuk, amire számítunk. A Volt egyszer egy…Hollywood is ilyen, rengeteg autózással és dohányzással megspékelve. Hollywood most is létezik, és köszöni, jól van, de már soha nem lesz olyan, mint ’69-ben. Tarantino úgy volt vele, ha már nem akkor alkotott, hát csinál egy filmet arról, hogy mi lett volna, ha mégis.

Persze nem ő lenne, ha nem állítaná a feje tetejére az akkori történéseket. De mint azt fentebb már leírtam, vele kapcsolatban az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy nem azt kapjuk, amire számítunk. Azt hiszem, egy kicsit most megint elkezdtem rajongani.

Horváth Ádám