Šin Olivér pimasz polihisztor, akinek erről papírja is van. Kortárs képzőművész, működését nívós díjak és kiállítások sora kíséri világszerte, miközben – mintegy szociológiai kísérletként – hétvégente melegbulik partifotósaként elmerül a pesti éjszakában. Feltűnt zenecsatornákon pop-rockbandában gitározva és szervezett már a fél országot lóvá tevő művészeti médiahacket, pedig a tudományos élet legnagyobb nemzetközi szaktekintélyeivel alkot közösen. Személyében rácáfol arra a távolságtartó attitűdre, amit sokan tévesen a magaskultúra művelőihez kötnek.
A művészetnek élsz, meglepően sok műfajban alkotsz. Melyik a fő profilod?
Nem szeretek dolgozni, ezért foglalkozom művészettel. (nevet) Komolyra fordítva, természetesen nekem is volt „rendes” állásom, egy magánklinikán dolgoztam IT-szakemberként. Három hónapig. Aztán rájöttem, hogy nem bírom, ha van főnököm. Hogy mivel foglalkozom, az folyton változik, néha festek, néha fotózok vagy zenélek. Nincs fő profil. Ahhoz van képességem, hogy eladjam a művészetet. Nem terveztem, hogy művész leszek, valahogy rám ragadt.
Pontosan hogyan ragad az emberre a kortárs képzőművészet?
Olyan 12-13 éves lehettem, amikor elkezdtem kísérletezni. Volt egy hatalmas kertünk és szinte soha nem volt otthon senki. Festettem egy papírképet csupa olyasmivel, ami rendelkezésre állt: ételmaradékokkal. Az így készült képet kiraktam egy hangyaboly közelébe, és az alkotási folyamatot ők fejezték be. Úgy lett kész, ahogy a hangyák megették. Nem sok minden maradt belőle. De volt olyan munkám, amit elástam, miután elkészült. Soha nem látta senki rajtam kívül.
Több országban kiállítottál már. Milyen volt az első?
Még tizenéves kamaszként a zebegényi művésztelepen töltöttem két hetet, amit a Munkácsy-díjas Kopasz Tamás vezetett. Amikor véget ért, édesapám eljött megnézni, hogy miket festettem és csak ennyit mondott: Szép-szép, de hol vannak a képek?
Az mennyire tudatos, hogy járod a világot az alkotásaiddal?
Ezt részben a kényszer szülte. Aki itthon nem a Képzőművészeti Egyetemen végez, az nem igazán piacképes. Senkinek sem éri meg egy olyan fiatal művésszel foglalkozni, akihez nem tudnak egy neves mestert társítani. Mivel nem a Képzőn végeztem, a rajztanári diplomámmal máshogyan kellett betörnöm. Elkezdtem külföldi pályázatokon próbálkozni, de ehhez rengeteg kitartás kell.
Egyszer azt írták rólad, hogy a tudományos élet rocksztárja vagy. Képeid visszatérő elemei a matematikai és kémiai képletek. Hogy kerül egy képzőművész a tudomány közelébe?
A helyes megfogalmazás, hogy a tudományos élet rocksztárjaival festek. Gyerekként arról álmodoztam, hogy nagy matekos leszek. Végül nem így alakult, de a tudomány közelében maradtam. A képeim ugyanis nem egyedül készülnek, megkeresek egy-egy tudóst, akivel aztán közösen dolgozunk. Például a Librium című képemen a képleteket krétával vittem fel a vászonra, mert ezek a művek úgy működnek, mintha maguk a kutatók dolgoznának valamin. Épp a Magyar Tudományos Akadémia szegedi székházában volt kiállításom, és a megnyitón dr. Fülöp Ferenc akadémikus, a kémiai tudományok doktora észrevette, hogy hibás a vegyület képlete. Én ugyanis egy régi publikációból dolgoztam, amit azóta már továbbfejlesztettek. Belejavított a festményembe, kijavított egy kötést, így végül ő fejezte be a képet.
Az egyes tudományterületek szaktekintélyeivel való kooperáció az egyedüli lehetőség arra, hogy autentikusan foglalkozzak hard science témákkal. Egyes esetekben én veszem fel a kapcsolatot egy kutatóval vagy egy intézettel, máskor ők keresnek meg engem. Az Imperial College Londonnál először megdöbbentek, hogy úristen, ki ez a fickó, mit akar, ez valami vicc? Aztán persze lenyomoztak, így született 13 munka és létrejött egy közös kiállítás az ottani kutatókkal. Az egyik művem be is került az egyetem gyűjteményébe.
A vásznon kívül a gitár a másik kedvenc alkotói felületed. A gitárfestés hogyan kapcsolódik a tudományhoz?
Egy gitárcéggel együttműködve minden évben készítünk egy gitárt, egy signature modellt, amit később a kaliforniai NAMM Show-n állítunk ki. Készül hozzá egy festmény is, és általában egy neves magyar származású tudós az ihletője.
Megmondom őszintén, a fentiek ismeretében meglepett, hogy eközben a pesti éjszakában melegbulikban partifotósként is jelen vagy. Nem szokták kérdezni, hogy mit keresel te ott?
Dehogynem! (nevet) Többször megkaptam, hogy mégis mit keresek én ott, miért fotózok? Hiszem, ha az ember meg akar tanulni valamit jól csinálni – és én meg akarok tanulni jól fotózni –, akkor rengeteget kell gyakorolnia. Egy ilyen buli hatalmas lehetőség, mert fotós szempontból brutál érdekes arcokat látni. Sok olyan ismerősöm van, aki fotósként a MOME-n tanult, de nem vállal el akármilyen fotózást, mert az neki nem fér bele, vagy neki nem elég magas presztízsű. Márpedig szerintem heti egy fotózással nem lehet rendesen megtanulni a szakmát. Az csak úgy megy, ha az ember sokat gyakorol, és nem csak azon agyal, hogy mit és hogyan csináljon.
Mi az, amit nem vállalnál el, ami neked nem fér bele?
Nemrég megkerestek, hogy operatőrként olyan felnőttfilmeket vegyek fel, amiben állatjelmezes ázsiai lányok szerepelnek. Erre nemet mondtam. Persze a barátnőm is kategorikusan eltiltott tőle.
A művészeket sokan öntörvényűeknek képzelik. Festőként maximális alkotói szabadsággal bírsz, de az üzleti alapú fotózás és filmkészítés esetében megjelenik a megrendelő kívánsága is. Ezt hogyan tudod kezelni?
Legyen szó festészetről vagy fotózásról, ihletre várni vagy a megrendelővel veszekedni, ez a két legamatőrebb dolog, amit el tudok képzelni. Annyit szeretnék, hogy az ügyfél a lehető legboldogabb legyen. De azt nem engedem, hogy hülyeséget csináljon.
Van olyasmi, amiben szeretnél jobban elmélyedni?
Bár most is forgatok videoklipeket és színházi, kulturális témájú videókat, de a filmezéssel szeretnék komolyabban, hosszabban foglalkozni. De az már nem egyéni, hanem nagy csapatmunka.
Kortárs festészet, gitárok, fotózás, filmkészítés, és emellett zenélsz is. Mindegyik másfajta tehetséget kíván. Hogyan működik egy polihisztor, mennyire könnyű váltani az egyes művészeti ágak között?
Hogy mitől lesz valami szép vagy érdekes, az mind a zenében, mind a vizuális művészetekben vagy akár az irodalomban is ugyanaz. Az összes művészeti ágnak ugyanaz a gyökere. Ahogy a zenében is tartani kell a ritmust, a dinamikát, úgy a képzőművészeti ágakban ugyanezekkel az eszközökkel kell dolgozni. Ezért aki fest, annak érdemes jó könyveket olvasnia, jó zenéket hallgatnia.
Adja magát a kérdés: Milyen jó zenéket hallgatsz, milyen jó könyveket olvasol?
Régen mindig kerestem az új impulzusokat, az új zenéket, új könyveket. Mostanában azt vettem észre magamon, hogy a régi dolgokat próbálom újraértelmezni. Ahogy öregszem, úgy érzem, egyre „butább” vagyok és sokkal érdekesebb újraolvasni dolgokat, újrahallgatni zenéket. Ma már máshogy értelmezem őket, ezért újra előveszem, és ezeket ízlelgetem.
Melyik alkotásod áll hozzád a legközelebb?
Történetesen az, amelyik elveszett. (nevet). Egy képzőművészeti pályázatra készült, a téma pedig a hungarikumok voltak. Festettem egy képet, melynek főszereplője Osváth Jenő volt. A kép dokumentációjában leírtam, hogy Osváth Jenő egy elfelejtett magyar tudós, aki feltalálta azt az eljárást, hogy hogyan lehet biztonságosan szappant készíteni. Forradalmasította vele a kozmetikai ipart. Úgy alakult, hogy a kép megjelent egy kanadai pszichológiai magazinban, majd több helyen is. Ezután bárkinek is meséltem Osváth Jenőről és megmutattam a festményt, mindenki helyeselt, hogy persze, ismerős a történet, hallott a tudósról. Beküldtem a képet a pályázatra, ahol szintén úgy fogadták, hogy milyen remek, hogy megemlékezünk Osváth Jenőről, büszkének kell lennünk az elfelejtett magyar tudósokra. Csakhogy Osváth Jenő nem létezik – mármint nagyon is létezik, az egyik gitártanítványom, akinek megtetszett a kissé archaikus neve. Médiahacknek szántam. A magyar egy büszke nép, és az él a köztudatban, hogy aki valami nagyot feltalált, az magyar származású. A kép erre reflektált – hogy olyanokra vagyunk büszkék, akiknek az itteni körülmények miatt végül mégis el kellett hagyniuk az országot. Gyártottam hát én is egy ilyen tudóst. Addig halogattam, hogy elmenjek a festményért, hogy addigra a galéria megszűnt és a képnek nyoma veszett.
Említettél olyat, hogy három van belőled. Ezt hogy kell érteni?
Bármilyen furcsa, de a világon három Sin Olivér nevű képzőművész is van. Rajtam kívül a másik két Oliver Sin távol-keleti származású, és folyamatosan összekevernek minket. Emiatt már ismerjük is egymást, mert keresztben kapunk felkérést interjúkra. Olyankor csak továbbítom a levelet azzal, hogy figyelj, szerintem ez neked jött.
Olvastam egy találó jellemzést rólad, miszerint ki-be járkálsz a popkultúra és a magaskultúra regisztereiben. Sokak számára furcsa lehet, hogy mindkét területen otthonosan mozogsz.
Meglehet. Az ismerőseim, akik csak felületesen ismernek, rendszerint csak az egyik énemről tudnak. Az a jellemző, hogy a másik oldalamat nem ismerik.
Papírod van arról, hogy pimasz vagy. Pontosabban, kedélyborzoló. Ezt mivel érdemelted ki?
Egy leszbikus egyesületnek volt egy pályázata, arra készítettem egy festményt egy japán zongoristanőről. Ő Hiromi Uehara, és azért érdekes, mert a komolyzenében a legmagasabb szintig sokkal több férfi jut el, mint nő. Kaptam azonban egy emailt, hogy kizárnak a pályázatból, mert az nőknek szól. Ezen alaposan meglepődtem, mert elolvastam a kiírást és ez sehol nem szerepelt benne. A válaszlevelemben leírtam, hogy nem gondoltam volna, hogy pont egy megkülönböztetés ellen küzdő szervezet fog diszkriminálni a nemem miatt. A nőket akartam támogatni ezzel a festménnyel. Ezután felhívtak szabadkozva, hogy nem vagyok-e véletlenül transzszexuális, mert akkor beleférnék. Nem volt mit tenni, nem vehettem részt a pályázaton.
Ez épp egybeesett a 2013-as ARC plakátkiállítással, és már csak pár óra volt az anyagok leadásáig. Készítettem egy plakátot a szivárványzászló színeivel és azzal a szöveggel, hogy „Más péniszével festettem.” A képet a kisujjammal festettem, de szándékosan olyan betűtípust használtam, mint pár évvel korábban az a festő, aki valóban a péniszével festett az ARC-ra. A plakátom kapta 2013-ban a BORZ-díjat, ami adott évben a leginkább kedélyborzoló alkotásnak jár. A díjátadó ünnepségen a díjat lovagiasan a leszbikus egyesületnek ajánlottam.
Sokat dolgozom az LMBTQ közösség tagjaival. Soha fel sem merül bennem, hogy milyen a másik orientációja. De még mindig meglepődök, amikor egy munkával kapcsolatban megkérdezik, hogy meleg vagyok-e vagy heteró.
Aki szeretne jobban megismerkedni Šin Olivér munkásságával, látogasson el bátran a hivatalos honlapjára.
