Fontos pillanatok tanúi lehettek az Amerikai Egyesül Államok filmrajongói 1993 decemberében. Ekkor mutatták be a mozik a Philadelphia – Az érinthetetlen című filmet (december 14-én Kaliforniában, 16-án New Yorkban), amellyel először mertek széles tömegekhez szólni hollywoodi alkotók a homoszexualitásról, az AIDS-ről, az ezekkel összefüggő kirekesztettségről és a korra nagyon jellemző tabukról.
A történet főszereplője egy meleg ügyvéd, Andrew Beckett (Tom Hanks Oscar-díjas alakításában), aki titkolja orientációját és gyógyíthatatlan betegségét a munkaadói előtt. Amikor azonban már egyértelművé válik főnökei számára, hogy AIDS-beteg, kirúgják a fiatal (egyébként tehetséges és sikeres) ügyvédet. Andrew a sérelem és igazságtalanság miatt bírósághoz fordul elégtételért, de ehhez nem talál ügyvédet. Végül egy afroamerikai kollégája, Joe Miller (Denzel Washington a megformálója) vállalja, hogy segíti őt küzdelmében.
Egy tárgyalótermi dráma bontakozik ki a nézők előtt, amely epizódjai között egyre többet tudhatunk meg a szereplők (magán)életéről és arról a korról, amelyben az elfogadás még egyáltalán nem volt természetes – az élet semelyik dimenziójában sem. Jonathan Demme, az 1991-ben bemutatott A bárányok hallgatnak című, ugyancsak merész darab Oscar-díjas rendezőjének filmje ügyesen és okosan játszik az érzelmekkel, igyekszik feszültséget teremteni.
A Philadelphia forgatókönyvének részben egy megtörtént eset volt a forrása. Az Andrew Beckettéhez hasonló események elszenvedője volt Geoffrey Francis Bowers (1953–1987) amerikai ügyvéd is. Ő volt a felperese az első olyan AIDS-szel összefüggő diszkriminációs ügynek, amelynek tárgyalása a nyilvánosság előtt zajlott. Bowers egy nemzetközi ügyvédi iroda jogászaként dolgozott 1984-től, de két év munkaviszony után elbocsátották. Bowers ezt diszkriminációnak vélte, ezért panasszal élt New York állam emberi jogokkal foglalkozó szervezeténél. Az alperes cég teljesítményproblémákkal indokolta a meleg ügyvéd elküldését. Az ügy tárgyalása 1987. július 14-én kezdődött, és több mint hat évig (1993 decemberéig) tartott. Bowers néhány hónappal az első tárgyalás után meghalt, partnere (Alex Londres író) pedig egy évvel később. Mindketten az AIDS áldozatai voltak. Végül a bíróság félmillió dollárt (ez akkor rekord volt) ítélt meg Bowers családjának kártérítésként, és azt az összeget is megkapták a rokonok, amit az ügyvéd akkor keresett volna, ha a cégnél maradhat.
A Philadelphia bemutatása után az alkotók és Bowers családja között pereskedés kezdődött. A rokonok ugyanis úgy vélték, hogy a film gyakorlatilag a fiatal ügyvéd esetét, tragédiáját dolgozza fel, de ehhez az ő hozzájárulásokat senki sem kérte. Ráadásul 1988-ban az egyik producer beszélt is a családdal, így jól ismerhette az ügyet. A stúdió 1996-ban elismerte, hogy a filmet részben Bowers története ihlette, de annak elkészítéséhez csak bárki számára elérhető, nyilvános forrásokat használtak.
Mindezek az epizódok a film értékéből, a zseniális színészi teljesítményekből semmit nem vesznek el. Egyébként Andrew Beckett szerepére William Baldwin, Daniel Day-Lewis, Andy Garcia, Michael Keaton és Tim Robbins is esélyes volt. Végül Tom Hankset választották, ez pedig nagyon jó döntésnek bizonyult. A Maria Callas által előadott, az Andrea Chénier című operából (szerzője Umberto Giordano) származó ária alatt elmondott monológja szívbemarkoló, megrázó. (Innen származik az alcímben olvasható idézet.) Hanks mellett Bruce Springsteen is kapott Oscar-díjat, őt a Streets of Philadelphia című daláért jutalmazták.
Tom Hanks köszönőbeszédében megemlített két meleg férfit, akik nagy hatással voltak rá: az egyik volt osztálytársa, John Gilkerson, a másik a középiskolai drámatanára, Rawley Farnsworth. A díjkiosztó gála előtt az akkor 69 éves nyugdíjas tanártól engedélyt kért a színész, hogy ezt elmondhassa. (Ez a jelenet az 1997-es A boldogító nem című filmben köszön vissza.) Majdnem húsz év után beszéltek újra, és a tanár már érzett kellő bátorságot arra, hogy felvállalja az orientációját. Úgy gondolta, nem lehet vesztenivalója, később a melegek jogainak képviselője és az LMBTQ közösséghez tartozó tanárokat tömörítő szervezet munkatársa lett.
Bár a kényes téma miatt a filmben érezhető az alkotók óvatossága, ugyanakkor arra is ráveszik a nézőt, hogy ne maradjon semleges a kérdésben. Furcsa, de nem volt ez nyilvánvaló az 1990-es évek Amerikájában. (És egyre inkább úgy tűnik, napjainkban sem.)
Ezzel együtt bátran mondhatjuk, hogy a Philadelphia sokak számára meghatározó (film)élmény. Harminc év után is az.
Molnár Zoltán
