Mindenki szeretné elfogadtatni önmagát azzal a közösséggel, amelyben él. Olyanok is akadnak, akik az életüket szentelik bizonyos csoportok elfogadtatásának. Számukra a megismertetni kívánt ügy már evidencia, ha pedig valóban sokat foglalkoznak vele, megkérdőjelezhetetlen tézissé válik. Ezen a ponton egy olyan veszély üti fel a fejét, amely ártalmasabb annál is, minthogy senki nem törekedne a változásra. Ez a veszély a kontraproduktív flashback.
A kontraproduktivitás az LMBTQ emberek elfogadtatása kapcsán úgy jelenik meg, mint a térítő egyházak esetében is. (Most kivételesen nem a buzilobbiról beszélünk, tegyük félre a televízióban hallott kifejezéseket.) Kopogtat hozzánk a térítő, nagyon biztos abban, hogy a könyv a kezében a megkérdőjelezhetetlen igazságot foglalja magába, szemében elszántság tükröződik. Amikor érdektelenséget mutatunk, őszintén meghökken, és nem érti, miért akarjuk pokolra küldeni tulajdon lelkünket.
Így van ez időnként az LMBTQ aktivizmus esetében is. Valamiért mindenáron ajtóstól rontanánk a házba, holott még a kaput sem nyitották ki nekünk. Miért várnánk el bárkitől, hogy azonnal elfogadja, vagy legalább(!) megértse azokat az embereket, akik férfiként női ruhában járnak, mégis a nőket szeretik? Vagy mondjuk a queerek milyenségét? De talán a legnagyobb baj, hogy néhány vidéki, jól működő meleg közösséget leszámítva minden, ami LMBTQ ügy, Budapestre koncentrálódik. Abba a metropoliszba, ahol a muszlim kínai transznemű nő adja a tofu-gyrost a vegán büféből. A fővárosban leginkább a „nem foglalkozom vele” mentalitást érzik magukénak a lakók, de ez a melegeknek pont, hogy imponáló lehet, hiszen nem arról susmorog a szomszédság, hogy Jánossal Károly lakik-e együtt vagy Anna.
Vidéken azonban ez nincs így. Már az iskola falai között kialakul egy tabukkal teli légkör, ahol a melegségére ráismerő kamasz inkább csendben marad, minthogy előbújjon, hiszen nem látott erről mintát, nem tudja a következményeket. Noha az internet sokat segít abban, hogy a fiatalok már 12-14 éves korban is megbeszéljék egymással a szexuális orientációjukat érintő kérdéseket. Számos csoport létezik Facebookon, ahol ezek a srácok és lányok találkozhatnak egymással, sztorizhatnak a másiknak.
Ha viszont példának okáért Kiskunfélegyházára ellátogat egy LMBTQ szervezet, hogy oda kitelepülve kvízt töltessen ki a különféle genderelméletekről olyanokkal, akik most először láttak szivárványt arrafelé, nem biztos, hogy az a legjobb indítás. A félegyházai frissmeleg iskolások első gondolata nem az lesz, hogy „na, most aztán érzem az elfogadást a levegőben”, mivel a körülötte lévők, látva a szervezet akcióját, arról beszélnek, hogy „mégis kik ezek a buzik, és mit akarnak itt tőlünk?”
A belvárosi értelmiség körében, aki nem szellemült át a kutyás kávézók és kézműves sörözők adta pátoszban, és nem sajátította el magának a teljes elfogadást, az a szemükben rasszista, homofób, pont. Mi a helyzet a „körúton kívül?” Mi történik, ha mondjuk egy, eddig Újlipótvárosban élő meleg pár leköltözik valamelyik faluba? Ha nem az ottani szocializációs viszonyokat veszik figyelembe, minden bizonnyal elutasítottsággal találják szembe magukat, ami mégsem mindig a falusiak hibája, és ez nem egy áldozathibáztató szemszög. Azok az emberek, akik vaskalapos hagyományok mentén nőttek fel, élték az életüket és ezek vonalát követve alakult ki értékrendjük, hogyan máshogyan reagálnának az ismeretlenre, ha nem távolságtartással? Amikor Dezső bácsi meglát a szülőfalujában egy smároló meleg párt, az olyan lehet, mintha Budapesten kombájnok szántanák fel a Nagykörutat, majd állatokat legeltetnének a helyén: furcsa.
Ha viszont ugyanez a meleg pár csak odaköltözik, jó viszonyt ápol a szomszédokkal, esténként lenéz a kocsmába, eljár a kultúrházba is, a boltba is, mindenkivel illedelmes, akkor lassan elkezdődik az ismeretlen közelebb engedése, vagyis a valódi elfogadás folyamata. Ettől a ponttól kezdve a párnak nyert ügye van, hiszen a szóbeszéd, miszerint együtt vannak, elkerülhetetlen, de a jószándék ezeket idővel le fogja csillapítani, és később már az sem zavar majd senkit a helységben, ha megfogják egymás kezét, vagy ha adnak egy csókot a másiknak. Nem kell sokat várni, míg egy konzervatív hagyományokat ápoló, de felvilágosult gondolkodású településsé válik a hely. Utópiának tűnik, mégis működhet – miért is ne?
A legfontosabb, hogy mindig előbb kopogjunk, s csak aztán nyissunk ki minden ajtót…
Jabronka Richárd
