Március 7-én, a Budapest Arénában ad koncertet a leszbikus ikon, LP, aki új albumát, a Love Linest hozza el Magyarországra. Az énekesnő figyelmeztetett minket az interjú reggelén, hogy harapós kedvében van, de végeredményben inkább elképesztően laza és vicces volt, temérdek elgondolkodtató gondolattal. Ami nem is csoda: a szerelemről kérdeztük megannyi aspektusban, amiről egész albumokat szokott írni. Szabadszájú gondolatok, szikrák, poliamor kísérletezés, a jófiúság receptje, emberek ,akik csak f********-ok tudnak lenni az életben és a turnézás csodája.
Ezt az interjút Valentin-napon vesszük fel és arra gondoltam, hogy beszélhetnénk egyszerűen a szerelemről.
Oh… Oké!
Az első egy nagyon egyszerű kérdés: számodra mit jelent a szeretet?
A szerelem azt jelenti, hogy soha semmiért nem kell bocsánatot kérned. De… Csak viccelek.
De jól hangzik!
Ha belegondolsz, amúgy ez igaz. Számomra a szerelem olyan, mintha egy belső nyugalom töltene el és ha a másik körülöttem van, akkor úgy érzem, önmagam legjobb verziója lehetek és a lehető legnagyobb nyugalmat érezhetem.
Sokfajta szeretetet éreztem már, de azt hiszem az a kérdés valójában, hogy mit keresek, ha szerelmet keresek. Ahhoz pedig kell az a bizonyos szikra. De néha ezt a szikrát összekeverjük valamivel. Vagy félreértjük.
Az a bizonyos szikra lehet jó, de néha tud fárasztó is lenni. Néha kiszívja a lelkedet. És muszáj érezned a kettő közti különbséget.
És azt is, hogy melyik kapcsolat lehet valóban tartós. Habár én hajlamos vagyok túl sokáig kitartani a szikra mellett. Talán ilyenkor azt érzem, hogy kapok egyfajta teret. Teret arra, hogy azt érezzem – amivel vicceltem – hogy „szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy soha nem kell bocsánatot kérned.”
Mondok erre egy példát. Van, hogy valakinek valami rosszat mondasz vagy valamit rosszul fogalmazol meg. Randiztam olyan nőkkel, akiknek nem az angol az anyanyelve, így ez velem gyakran előfordul. Ilyenkor előfordulhat, hogy félreértek valamit, vagy ők értenek félre engem. És egy egész hét eltelhet ezzel a félreértéssel. Majd egy kis vizsgálódás után – ez attól függ, milyen emberről beszélünk – világossá válik, hogy ez a félreértés rossz érzéseket szül, és bár eltelt egy egész hét, mégsem érzik azt, hogy egy szörnyeteg lennék. Majd mikor tisztázzuk a dolgokat, csodálkoznak, hogy „Istenem, én azt hittem máshogy értetted, amit mondtál.” Én meg úgy vagyok vele, hogy „Egy egész héten keresztül gondoltad ezt, és mégsem voltál rossz hozzám? Én nem tudom, mit tennék!”
Tehát erről beszélek, mikor azt mondom: valaki teret ad. Mikor valaki egyszerűen felteszi a kérdést, hogy nem félreértésről van-e szó. Vagy arra gondol, hogy éppen nehéz időszakot élsz át, vagy az egész érzés egy előző kapcsolatodból gyökerezik. Tudom, hogy ez az egész picit bonyolultan hangzik, de hát ezt kurvára te kezdted. A szerelemről akartál beszélni. Hát tessék.
A szerelem valóban bonyolult. Nagyon örülök, hogy említetted ezt a szikrát. Amikor a szerelmet keressük, persze, hogy szükségünk van erre a szikrára, vagy arra a bizonyos rózsaszín felhőre. És azt hiszem sokan fel is adják az egészet, mikor ez a rózsaszín felhő felszáll. De talán az igazi szerelem pont akkor kezdődik, mikor ez a felhő felszáll, vagy mikor ez a szikra elalszik…
Azt hiszem a lényeg itt az, hogy miként alakítod át ezt a tüzet… Mindannyian ismerünk párokat, akik már rengeteg ideje együtt vannak. Sokak szülei ilyenek. Náluk láthatod, hogy a szerelemnek milyen megtestesülési lehetnek, hogy hogyan alakítják át a szerelmet. Sokan, amikor szülővé válnak, a szerelem számukra a gyerekük iránti szeretet lesz. Ez lesz az alap szeretet. Ilyenkor persze az emberek továbbra is szeretik egymást, csak a szeretetük más formát ölt.
És ezért vannak sokan, akik kiábrándulnak a szerelemből, ha annak vége, vagy ha megcsalják őket. De néha mindez csak az élet természetes menete.
Mindannyian hinni szeretnénk abban a szövetségben, amit több millió éve állítottunk fel, mert úgy lehetett túlélni, ha volt körülötted egy csoport, ami gondoskodott rólad, és amivel közösen lehetett elintézni dolgokat. És néhány ilyen csoportot családnak hívtak.
És itt kezdődik a játék. Senki nem akar a rosszfiú lenni, aki szétcseszi ezt a családot. Ezért titokban kalandoznak el, hogy más dolgokat tegyenek. De a szerelemnek valamilyen szinten észszerűnek kell lenni. Fairnek. A szerelemnek úgy kell működni, hogy „Rendben, értem, hogy mások iránt is érzel valamit. És mit szeretnél kezdeni ezzel az egész? Maradnál? Elhagynál? Nyitott kapcsolatot akarsz? Harcolni akarsz kettőnkért?” Az egész egy állandó optimalizálás. Mert érezhetjük, hogy kurva boldogok vagyunk valakivel, mégis valamiért néha máshoz fordulunk, mert egy új, nagyszerű emberrel mindig azt érzed, hogy megbecsülnek. És ez egy jó érzés.
A szerelem jó érzés és bár közel van hozzánk, mégis rengeteg embernek hiányzik az életéből. És mindannyiunknak hiányzik a szeretet a világból, mert ahogy haladunk előre az időben, úgy van belőle egyre kevesebb és kevesebb.
Igen, de amikor látunk egy katasztrófát, látjuk azt is, hogy az emberek szimplán segítenek egymáson. Néha úgy érzem, bárcsak állandóan katasztrófa módban lehetnénk. Mert tudod mit? A világ sok szempontból egy kibaszott katasztrófa. Mindenki számára vannak katasztrofális dolgok benne.
De ha az utcán látnál egy férfit és egy gyereket rettegve menekülni, mit tennél? Remélem, hogy az emberek száz százalékának megakadna rajtuk a szeme és megállítaná őket, hogy megkérdezze, hogyan segíthet. És sokan vannak, akik ezt teszik. És vannak olyanok is, akik kihasználják az ilyen helyzeteket. Így működik a világ. De én próbálok a jófiúk oldalán lenni, és nem valami tökéletes seggfejként működni, aki lenéz mindenkit.
Bármilyen rossz is a világ, nem adhatod fel. Nem mondhatod, hogy oké, ha a világ rossz, akkor én is rossz leszek.
Szóval így kell jófiúnak lenni? Csak szeretni kell?
Igen. És végig kurvára fájni fog. Ezért szeretek annyit beszélni arról a részéről, mikor fáj. Bármilyen érzésről van szó, érezni akarok. Néha rosszul érzem magam. Néha baromira dühös vagyok. De nem hiszem, hogy ez rossz. Én így dolgozom fel a dolgokat. Gyászolok, mérges vagyok, mindent megélek.
Bár azt mondod, hogy szeretsz arról beszélni, mikor fáj, de a Love Lines azért egy meglehetősen boldog album. Egyfajta ünneplése a szerelemnek, nem?
Igen, az. Mikor készült az album, hat nővel randiztam, és mindig újra és újra felfedeztem valamit. Szerelembe estem valakivel, vagy éppen kiszerettem valakiből. Ez vezet a Love Lines címhez. Alapvetően a poliamor felfedezése a szerelemnek.
Egy ideig egyszerűen csak élveztem az életet, de mindezt azért, hogy valami más legyen, valami változzon. Csak azt éreztem, ami a szívemből jött. Vagy éppen nagyon kiábrándultam valakiből a viselkedése miatt. Madártávlatból néztem a szerelmet. És nagyon élveztem, hogy írhatok róla. És nagyon élveztem elénekelni, amit írtam.
És persze, ott van csomó boldog dolog, amiről írhattam. Próbálok visszatérni egy olyan helyre, ahol szeretem magam, mert volt pár kapcsolatom, ahol az emberek szégyentelenül megkérdőjelezték és lebecsülték a karakteremet és azokat a tulajdonságaimat, amelyekről tudom, hogy jók és erősek. De ők rendszerszerűen lerombolták a hitemet magammal szemben. És eljutottam arra a pontra, hogy azt mondjam: „Ki a franc vagy te, hogy idejössz és ítélkezel felettem? Csak azért, mert a személyiségem nem változik olyanná, amilyenné akarod? Mert irányítani akarod, hogy ki vagyok vagy hogy kik vagyunk? Ez simán nem megy. Tudod mit? Ha szeretnél mellettem maradni, akkor tegyél azért, hogy számomra megérje.”
Tudok nagyon elkötelezett lenni a másik irányába. De néha simán úgy vagyok vele, hogy nem érzem ennek az egésznek a szükségességét és elkanyarodok egy baromira más irányba és azt csinálok, amihez kedvem van.
Ha akarom, ki tudom beszélni magamból a szerelemhez kötődő dühöt. Állandóan ezt csinálom. A szikráról beszélünk? Én magam is szikra vagyok. És nincs szükségem más emberre, hogy szikra legyek. Bármelyik pillanatban lángra lobbanhatok. És most égek.
A szikra mindig akkor válik érdekessé, ha kihuny. Amikor még ott az a szikra, és egy kapcsolat elején vagyunk, máshogy látjuk a másikat. Majd ha a felszáll a rózsaszín köd, látjuk a másik igazi énjét. És akkor ott van a nagy kérdés: úgy is szeretlek, amilyen valójában vagy? Szikrák, tűz nélkül?
Rózsaszín felhő nélkül… Igen, értem, amit mondasz. Távolítsuk el egy pillanatra a romantikát az egyenletből, és gondoljunk csak egy legjobb barátra, akit nagyon szeretünk, aki mindig ott van számodra, ha történik valami. Az a barát, akiről azt mondod, hogy „wow, milyen szerencsés vagyok, hogy van ilyen személy az életemben” – mert szereted, ahogy lát egy helyzetet, ahogy tanácsot ad, ahogy néz rád, amikor a legrosszabb helyzetben vagy. Olvastam a minap erről egy idézetet Instagramon: hogy minden barátság csak egyszer történik meg az életben, egy egyszeri kombinációja neked és a másiknak, és ebben a kapcsolatban te ugyanúgy létezel, mint az, akit szeretsz. Ez csodálatos. Ezért fordulnak az emberek mindig vissza a barátaikhoz, mert egy barátság kevésbé bonyolult rendszer.
És ha szeretnéd gyakorolni, hogy milyen új dolgokat szerethet egy ember, akkor csak nézz egy régi barátodra és gondolj bele, hogy mennyire szereted őt. Lehet, hogy egy távoli barát, akivel már nyolc hónapja nem beszéltetek, de mikor felhívjátok egymást, ott folytatjátok, ahol régen abbahagytátok. Nincs semmi olyan reakció, hogy „Na, köszi, hogy felhívtál…” Erre én csak azt mondanám, hogy „Oké, lehet utoljára hívtalak.” De ez csak elmélet, én nem csinálok ilyet – baráttal nem. De úgy vagyok vele, hogy ha már megszorongatod a golyóimat, akkor kötődj is hozzájuk.
Aztán ahogy az ember idősebbé válik, már azt mondja, hogy nincs többé ideje ezekre a körökre. Mert már annyiszor megtette őket. És néha ez történik a szerelemben is. Vannak emberek, akik inkább megállapodnak, mert egyszerűen belefáradtak a csatákba. Nem rajongok ezért az irányt. Nekem nem kell ez a szar. Inkább leszek egyedül, vagy egy olyan személlyel, aki tényleg megérdemli.
Szóval igazából a legfontosabb szeretet önmagunk szeretete?
Ez önmagában lehetőséget teremt arra, amiről beszélek: teret adni másoknak, hogy biztonságban és jól érezzék magukat veled. Ha állandóan gyűlölőd magadat és kételkedsz magadban, akkor persze, az adott személy segíthet abban, hogy eljuss egy jobb helyzetbe. De sokkal könnyebb egy egyensúlyi helyzetből kiindulni, amikor szereted magad. És ha nem szereted magad, találj módokat arra, hogy megszeresd…
Én sem mindig szeretem magamat. A jógában van egy fogalom: a kis én. Én nem szeretek a kis énemre gondolni, ami olyan szarságokkal foglalkozik, hogy ki korrekt velem szemben vagy ki mit mond a hátam mögött. Át kell ezeket gondolni és feltenni a kérdést: ki a francot érdekel? El kell engedni.
Mindenki a lehető legjobb képességei szerint éli az életét. Még azok is, akik faszkalapok. Ebben az életben az az ember csak faszkalap tud lenni. Engedd meg neki – te meg lépj tovább.
Meg kell ölelnünk néha a bennünk élő belső gyermeket. Én mindig ezt hallom a pszichológustól.
Igen, de ez baromi nehéz dolog. Könnyebb mondani, mint megtenni. Az emberi psziché nem tökéletes tudomány. Számtalan okból ingadozhat. Néha azon viccelődök, hogy az érzelmi állapotom olyan, mint azoknak a felfújt figuráknak, amik az autókereskedéseknél vannak az út mentén.
És ha már szeretet. Harmadszorra jössz Magyarországra. Mit szeretsz Magyarországban, a magyar közönségben?
Imádok énekelni azoknak az embereknek, akik élvezik hallgatni, ahogyan énekelek. Nincs annál jobb, mint elkezdeni egy dalt több ezer ember előtt, és hallani azt az ismerős sikolyt, hogy felismerték és imádják. Ez egy önkéntelen reakció, amit csak akkor érzel, ha kötődsz valamihez. Az emberek nem véletlenül mennek el egy koncertre. Ilyen érzés, mikor jó közönséged van.
Így ha felmerül a kérdés, hogy játsszunk-e hat vagy hétezer magyar ember előtt, akkor persze hogy az a válasz, hogy játsszunk. Mert csodálatos érzés. És azon vagyok, hogy ebből az érzésből annyit adjak vissza, amennyit csak tudok.
És ez csodálatosnak is hangzik. Bár furcsának is. Keresztülutazni Európát és közben minden érzést újra és újra átadni tömegeknek: szomorúságot, boldogságot…
Mindig nagyon érdekes visszatérni helyekre. Meglátogatni embereket, akik a lemezen dolgoztak, és újra és újra látni azokat a rajongóimat, akiket már hat vagy nyolc éve ismerek. Újra látni újságírókat.
Nemrég voltam Mexikóban. Nagyjából egy éve nem jártam már ott és végre alkalmam nyílt újra látni ottani barátokat és rajongókat, akik közül néhány minden alkalommal ott vár a reptéren. Ebben a világban élhetek. És ez az én mexikói élményem: csodálatos show-k, csodálatos közönségek és nem akarom, hogy ez az egész úgy hangozzon, mint egy szar nyálas iskolai fogalmazás, de mindez az életem szövetévé válik, így élem meg az életemet, ezen dolgoztam hosszú-hosszú éveken át. Imádom ezt és elképesztő megtiszteltetés, hogy itt vannak számomra ezek a világok, amikbe mindig beleugrohatok és hogy ezek a világok azért születtek meg, mert megírtam egy zenét. Ettől kurvára megáll az eszed. És azt mondod: „Wow. Szerencsés vagyok.”
LP Március 7-én, csütörtökön lép fel a Papp László Sportarénában. Jegyek még kaphatók, de jó lesz sietni! További információért és a jegykategóriákért kattints ide!
