Dallos Ádám nemzetközileg elismert festő, akinek képein nemcsak a pávák és bikák az állandó szereplők, de a homoerotika is. A fiatal művésszel – néha pironkodva – a festők életéről, festményeiről, szexuális energiákról, a melegek prűdségéről, és politikáról beszélgettünk, de megkérdeztük tőle azt is, hogy milyen ma szerinte a képzőművészeti piac.
Talán senki nem örült még annyira annak, hogy a címlapon lehet, mint te. Néha furcsa lehet a festőknek, hogy nem az arcukat ismerik, hanem a képeiket…
A képzőművészet nem olyan, mint a színészet vagy a zene. Azt vettem észre, hogy a képzőművészek sokkal introvertáltabbak, mint a színészek vagy a zenészek, akik kifelé adnak, az előtérben vannak, a személyük az érdekes. Mi inkább sok szempontból magunkba zárkózunk.
Veled ez sokszor megtörténik?
Változó, hogy mennyire vagyok introvertált. De ha nagyobb munkán dolgozom, teljesen bezárkózom. Olyankor egyedül vagyok és csak azzal foglalkozom. Ilyenkor nem is igénylem, hogy társaságom legyen. Felszállok a buszra reggel, és amikor végzek, hazamegyek. Ennyi.
Hogyan kell elképzelni nálad egy napot vagy egy hetet? Nyilván nem a hétköznapi ember életét éled, nem kezdődik el a munkanap kilenckor és nem fejeződik be ötkor.
Ez összefolyik. Nálam inkább időszakok vannak, hullámzó az életem: egy-két hónapig nagy erőbedobással dolgozom egy sorozaton, utána pedig semmi kedvem festeni. Ezután pihenőidőszak jön, vagy ha kiállítást rendezek, akkor az köt le.
De általában a festés időszaka a legjobb, ilyenkor zárhatom ki a dolgokat. Az, hogy vasárnap van vagy kedd, mindegy. Éjszaka viszont nem szoktam festeni, nem olyan a bioritmusom és fizikailag is jól kell bírnom. A festés energiákat igényel, nagyban dolgozom, nagyon energikusan. Gyorsan festek, egy nagy képet általában egy nap alatt szeretek megcsinálni, egy indulattal. Olyankor nagyon arra kell koncentrálom az energiáimat.
Hogyan születik meg a fejedben egy sorozat?
Egyrészt építkezem abból, amit az életem során magamba szívok, amilyen hatások érnek. Ahogy az életem folyik, úgy változnak a képeim is. Másrészt építkezem a korábbi munkáimból is. A rózsaszín fiúkat 2010-ben festettem, később a fiúk visszatértek. 2013-ban mutattam be A hentes ékköveit, a mostani, 2020-as A bika csókja-sorozatom pedig ehhez kapcsolódik. A kompozíciókat például gyakran úszás közben találom ki.
Milyenek voltak a bika csókjai?
A legutóbbi sorozatomat télen kezdtem el, januárban. Ezért is lettek ilyen hidegek a kékek. De alapvetően a vörössel és a kékkel akartam dolgozni. Fontos szereplői a pávák, amiket régebben is festettem. A képeken izomfigurák láthatók, akik pávákkal szeretkeznek… vagy több pávával. A csoportos szex vízióját ábrázolják.
Ez igazából egyfajta autobiográf hozzáállás; tehát vagy a saját élményeimből építkezem, vagy a festés során elképzelek dolgokat és azzal helyettesítem a szexuális aktust.
Tehát szexuális energiákat is feldolgozol alkotás közben?
Úgy érzem, hogy nagyon sok szexuális energia kell ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat és érzéseket előcsaljam és kifejezzem őket. Néha olyan energiákat használok fel, amit máshol nem. De erről sok tanulmány szól. Írókat is kutattak, hogy a szexuális energiákat hogyan tudják felhasználni az íráshoz.
A szexualitás pedig adott nálad. Rengeteg motívummal dolgozol: pávák, bikák, férfitestek, a péniszek vagy a herezacskók is elég központi szerepet játszanak a festményeiden. Utóbbiak mikor kerültek képbe?
Az egyetem első osztályában nagy fekete nyilakkal helyettesítettem a péniszeket. Másodikban már voltak naturális péniszek is. Akkor a saját testemet fotóztam le és arra firkáltam. Azokon más szájához vagy szívéhez, vagy a sajátoméhoz kötöttem hozzá a péniszem egy vörös vonallal. Majd jöttek a rózsaszín fiúalakok.
Engem egyszerűen ez érdekel. De nem tartom magam erotománnak. Persze lehet, hogy az vagyok.
Nagyon furcsa, hogy a festményeiden ennyire nagy szerepet kap az erotika, de mikor erről beszélsz, irulsz-pirulsz. Könnyebb a szexről a festményekkel kommunikálni?
Én mindenről jobban kommunikálok a képeimmel. Nehezen beszélek, sokkal inkább ki tudom fejezni magamat vizuálisan, mint verbálisan. Írásban is könnyebben megy, ott is kicsit nyugodtabb a helyzet. Ha a szám nem mondja el, elmondja a kezem. Már gyerekkoromban is így volt. Ha álmodsz valamit, akkor is vizuálisan dolgozza fel az agyad a traumáidat.
De a szexről nem szoktam beszélni. Szemérmes ember vagyok, de a képeimen ennek az ellenkezője jön át. Amikor festek, olyan szabadságot kapok, ami máshol nincs. Már húszévesen is azt éreztem, hogy a képeimben szabadabb vagyok, mint az életemben általában.
Mik a kötöttségek? Mit engedhet meg magának a festő Ádám és mit az az Ádám, aki lemegy a boltba és vesz egy liter tejet?
Ezek a személyek azért összefolynak. De persze vannak társadalmi határok. Van egy elvárás, amibe nem hiszem, hogy beleilleszkedem, vagy nem is érdekel, hogy beleilleszkedem-e. De nem megyek szembe az autópályán biciklivel, mert épp olyanom van. Ilyesmire gondolok.
Úgy érzed, hogy a szexről nem lehet beszélni a társadalomban? Lefesteni könnyebb?
Én nem is akarok beszélni annyira róla. Szoktam persze néha, de a képeimben is ezzel foglalkozom, tehát nem hiányzik, hogy szóban is ezzel foglalkozzak. Én nagyon őszinte ember vagyok – amit nem szabad kimondani, azt a képeimen kimondom. De utána nem magyarázom meg.
De néha még a melegeknek is sok az, amit vizuálisan ábrázolok. Már A rózsaszín fiúknál is hallottam meleg fiúktól, hogy ez náluk is kiveri a biztosítékot.
Mi volt a problémája a srácoknak a srácokkal?
Nem szokták meg, amit csinálok. Nekem teljesen természetes, hogy két fiút álló pénisszel ábrázolok. Nekem ez az életem. Másnak is jelen van ez a hálószobájában, de az, hogy látják lefestve, egy nagy vásznon és oda kell nézniük… az már kényelmetlen.
Ez nem olyan, mint az irodalom. Ha olvasol egy könyvet és ott találkozol egy szexuális részlettel, akkor abban elmélyedsz, az egy intim élmény, és talán nem szül annyi indulatot. De ha a szexet a vásznon nézed és közben ott áll melletted valaki, aki láthatja a festményen a te életedet is, azt kezelned kell. Mert lehet, hogy egy nyilvános élmény.
Mit szólnak a prűdebb emberek a nehezebben megfejthető képekhez, ahol már állatok is bejönnek a képbe? Mint A bika csókja darabjai.
Ezeken a képeken már szimbólumok vannak és sokkal jobban átírtak a szereplők. Kicsit gondolkoznod kell, hogy mit látsz, hogy mit jelentenek a jelenetek. De A rózsaszín fiúk esetében emberi testeket láttak, amiket könnyen lehetett azonosítani és az jobban megrázta a közönséget. Holott az újabb festmények agresszívebbek, konkrétabb formák vannak rajtuk.
Honnan jön ez az agresszió?
Az indulatból.
De honnan jön az indulat?
Belőlem. Ha mérges vagyok, az nagyon jó motorja a festésnek.
Boldogan nehezebb festeni?
Nem mondom azt, hogy szenvedni akarnék egész életemben. De valahogy mindig jobban festek, ha kicsit „szenvedtetem magam” a fiúk által, vagy csak magamon rugózom.
Mennyire nehéz jelenleg a művészeti szférában az, hogy ennyi szexualitás van a képeken? Ez hátrányt jelent, vagy kisebb réteget érint, amiből nehezebb kitörni?
Néha hátrány, de néha előny is. De a képzőművészeti színtér elég szűk. Politizálhatok?
Kérlek.
Én élem az életemet és próbálok optimista lenni. Néha nehezebben megy. Tíz éve, amikor csináltam A rózsaszín fiúkat, valahogy szabadabb érzés volt bennem. Szabadabban éltem meg a szexualitásomat, nyilvánosan volt barátom és nem féltem. Most egy kicsit bennem van a félelem. Tíz éve nem gondoltam volna, hogy zárni fog az ország, hanem azt hittem, nyitottabb lesz.
És ez milyen hatással van a művészeti szférára? Nehezebb most kiállítani ezeket a képeket?
Képzeld el, hogy Lengyelországban, Európa legkatolikusabb országában rendeztek egy kiállítást, ami a homoerotikus szexualitást tematizálja és a homoerotikát a művészetben. Bár akkor is be akarták tiltani, de 2010-ben még is megvalósult ez a kiállítás a varsói Nemzeti Múzeumban, a legfontosabb lengyel múzeumban, Ars Homo Erotica címmel. Én voltam a katalógus címlapján, nagyon komoly sajtója volt, a Washington Postban is volt a képem.
Nézzük meg, hogy milyen állapotok vannak ma Lengyelországban. Akkor fel se merült volna, hogy ilyen irányba tarthat a társadalom. Most ez a kiállítás biztos nem születne meg sem Lengyelországban, sem Magyarországon.
Máshol is hallhattuk azt, hogy magánkézben lévő galériák is azt mondják, hogy „ezt inkább nem vállalom be”.
Persze. Az intézményekkel nehéz együttműködni. Magángalériákban vannak minden évben kiállításaim, de talán kicsit jobban oda kell figyelni, hogy hol lehet kiállítani. Nehezebb. Már megszoktam a cenzúrát. Néha magamat is cenzúrázom, de próbálom ezt kevésbé csinálni.
Mi ez az öncenzúra?
Inkább arról szól, hogy valamit nem akarok megmutatni önmagamból.
Mert bajba keverednél?
Nem, hanem mert már nagyon meztelennek érzem magam. A legutóbbi megnyitón is, amikor beszéltek mellettem, azon gondolkodtam, hogy merre szaladjak ki a teremből.
Te is leleplezve érzed magad ilyenkor?
Lehet. Ezek a legmélyebb vízióim és furcsa őket kitenni a falra és megmutatni másoknak. De mit tegyek? Ez van bennem.
Azért festőként számíthattál erre, hogy a képeket bizony meg kell mutatni a közönségnek. Ha már itt tartunk… Hogyan lettél festő?
Ez nem volt választás. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne legyek festő. Így alakult gyerekkorom óta. Sokat rajzoltam, akkor voltam a legboldogabb, amikor festettem a páváimat a nagyapámmal, így állandóan ezt csináltam. Majd Pestre költöztem a középiskola miatt és az egyetemen a festő szakon ragadtam.
Mikor kezdődött el a homoerotikus irány?
Amikor én is kezdtem felfedezni a szexualitásomat, 18-19 évesen. Aztán így maradt. De ez egy kényszeres dolog. Érdekes, hogy a képeimen előbb dolgoztam fel a szexualitásomat, mint az agyamban. És mikor a kiállításon láttam őket, mikor ott álltam velük szemben, éreztem, hogy itt az idő, hogy ezt a kérdést magammal is tisztázzam.
A saját képeid döbbentettek rá a szexuális orientációidra? Más nem szólt ennek kapcsán a képeidet nézve?
A barátnőm célzott rá, hogy mennyire nőiesek a testek a festményeimen. És akkor én is láttam, hogy valóban azok. Mintha ki lennének rúzsozva a szájak.
Azóta aztán elég sok különböző sorozatod volt, de rengeteg dolog nem változott.
Az nem változott, hogy vagy én vagyok a képeken, vagy hozzám hasonló fiúk. Én úgy fogtam fel a festészetet, mint egy vadászatot. Hogy a festés által levadászom ezeket a fiúkat. De az nem érdekel, hogy odajön egy fiú a műterembe, hogy lefessem, vagy az, hogy öncélúan magamat fessem le meztelenül. Inkább egyfajta konceptuális hozzáállás van a fejemben. Beleképzeltem magamat az idegen, ismeretlen, másokat elcsábító fiúk szerepébe.
Mik a terveid festőként Magyarországon, most, hogy nem egy baráti klíma vesz minket körül?
Én nagyon jól érzem magam ebben a városban. De sokszor nem tudom, maradjak-e vagy sem. Egyik percben nagyon akarok, máskor nem. De most úgyse nagyon lehet sehova se menni. Éltem Berlinben hosszabb ideig, Párizsban is, de oda nem hiszem, hogy visszamennék.
Emellett jó érzés, hogy itt a helyi közegnek dolgozhatok, nekik csinálhatom a munkáimat. Jó érzés, hogy a helyi fiúk jönnek a kiállításaimra. Jó érzés, hogy adhatok valamit idegeneknek, idegen fiúknak. Akár azt, hogy egy kicsit jobban elfogadják magukat a képeim miatt.
Van ilyen indíttatás is benned?
Ha festek, nincs bennem tervszerűen ilyen indíttatás, de ha ez a vége, jól esik. Néha írnak nekem, hogy mennyire jó, hogy vannak ilyen festmények, hogy a homoerotika vizuálisan is látszik. Hiszek benne, hogy a művészettel könnyebb elérni az elfogadást.
Milyen a piaca az ilyen agresszív vagy éppen homoerotikus képeknek ma? Azt érzi az ember, hogy van benned egy óriási szabadságvágy, de közben azért el is kell adni a képeket, hogy megélj belőle. Mennyire bonyolult ez ma Magyarországon? Mennyire változó a piac?
A piacot nem figyelem, nem érdekel, mi a kereslet. Ettől próbálom teljesen függetleníteni magamat. Inkább próbálok másból megélni, mert sok pénzt fektetek bele a munkáimba. Terembérlés, vászon, festék…
És nem is szeretem ezt a szituációt. Számomra nagyon furcsa, hogy bejönnek a stúdióba és alkudoznom kell a képeimre. Mikor galériában voltak a képeim, ezt elintézte más, de most nincs erre lehetőség és furcsa dolog, hogy valamit el kell adnom.
De nehezebb eladni ezeket a képeket?
Ezeket az újakat nehéz. Annyira intenzívek, hogy nem vagyok benne biztos, hogy sokan akarnák nézni ezeket minden nap. Az én lakásomban például minden fehér. Mert ha a műtermemben végzek, azt bezárom és örülök, hogy otthagyom ezeket a képeket és otthon kicsit… el tudok menekülni tőlük. Néha nekem is túl agresszívek ezek a képek.
A rózsaszín fiúkra korábban nagy volt a kereslet, de azok elfogytak. Mikor éreztem, hogy azokat nagyon akarják, és mindenki ezt keresi, megutáltam az egészet, és akkor már nem is festettem ilyeneket. Csak megölte volna a szabadságomat. És a szabadságért csinálom az egészet.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
