A fiúcsapatok aranykora a kilencvenes évek derekára tehető, egymást érték a tinilányok és a tinifiúk sikítozását kiváltó formációk. A hálószobák falán poszterek hada (Take That, Backstreet Boys, ‘N Sync, Boyzone, Westlife, Blue), a globális láz pedig akkora volt, hogy a helyi viszonyokra fazonírozva szinte minden országban létrehozták a helyi fiúcsapatokat. (Lásd itthon Hip Hop Boyz, ShyGuys, és társaik.) Bármekkora sztároknak is számítottak azonban, az ezredforduló első éveiben megkezdődött a fiúegyüttesek gyors kifutása, és a zenei-üzleti modell eltűnt a süllyesztőben.
(A jó tíz évvel később feltűnő One Direction nem a formáció feléledését jelezte, a tagok egy tehetségkutató során kényszerből álltak össze, ami utólag bizonyult fantasztikus húzásnak.)
Amikor a fiúcsapatok épp a csúcson voltak Nyugaton, a bolygó másik oldalán egy kis országban elhatározták, elébe mennek annak, hogy az amerikai szórakoztatóipar letarolja őket. A két globális óriás, Kína és Japán közé ékelődött, Magyarország-méterű Dél-Koreában rájöttek, hogy a kultúra gazdaságilag ugyanolyan jövedelmező lehet, mint a félvezetők vagy az autók gyártása. Nem védővámokkal és protekcionista rendeletekkel tartották távol az amerikai zenét és filmeket (bár szerették volna), hanem az elvárásoknak megfelelő, színvonalas tartalommal és okos marketinggel nekifeküdtek saját szórakoztatóiparuk felhúzásának. A koreai hullám, azaz a hallyu néven elhíresült jelenségnek köszönhetően ma már nem csak Samsung és LG telefonokkal és kütyükkel látják el ők a fél világot, hanem filmekkel, tévésorozatokkal, és popzenével. Ezek farvizén pedig saját konyhájukra, nemzeti kultúrájukra is nagyobb figyelem jut, napjainkban Korea egyértelműen trendinek számít.
A kezdetektől fogva gyártanak fiúcsapatokat futószalagon, és ezt szó szerint kell érteni. Folyamatosan és elképesztő mennyiségben hozzák létre, és kőkeményen versenyeztetik őket, és a szülők sokszor már hétéves korukban beadják gyereküket bentlakásos sztárképzőkbe. Ahol ha szerencséjük van és igazán tehetségesnek bizonyulnak, közel tízéves, és nem feltétlenül emberbarát kiképzés után rövid életű sztárokká válhatnak.
Nem közismert a tény, hogy a hallyu egyik európai főhadiszállása épp Magyarországon van. Olyan népszerűek itthon a mozifilmjeik, hogy a budapesti éves koreai filmfesztivál ma már a harmadik legnagyobbnak számít Európában, csak a londoni és a párizsi előzi meg nézőszámban. Emellett rendszeresen forgognak nálunk koreai tévésorozatok is.
A koreai könnyűzene, vagyis röviden a k-pop itthon is óriási rajongóbázissal bír, amit az ázsiai ország menedzserei is kezdenek felismerni. Több k-pop fiúcsapat adott már koncertet Budapesten, és forogtak nálunk videoklipek is az évek során. Lásd a Teen Top csapatot, akik mindkettőt abszolválták a budapesti koncertjükkel és itt készült klipjükkel.
És hogy mi a titkuk? A tökélyre fejlesztett, összehangolt koreográfián és a zenén túl az, hogy szerintem a fiúcsapatok tagjait úgy tenyésztik külön valami titkos laboratóriumban, ahol csak kimcsit és cukiság-hormonnal génkezelt Hello Kitty-t kapnak reggelire. Más logikus tippem egyszerűen nincs, hogy hogyan nézhetnek ki ennyire jól.
Az egy dolog, hogy a műfaj jellegéből adódóan óriási hisztériát váltanak ki, de a gondosan válogatott és feltunningolt fiúk miatt mára megváltoztak a randizási szokások Ázsiában. Annyiban mindenképp, és ez részben saját tapasztalat, hogy a legutolsó vietnami faluból társat kereső fiú is úgy tölti ki az adatlapját, hogy az az első mondata, hogy „egynyolcad részben koreai vagyok”. Ázsiában ma a koreai pasik számítanak dögösnek, és mindenki hozzájuk akar hasonlítani.
