Fogj egy értelmes, mindenre fogékony, tüneményes kilencéves kislányt, tedd be egy csomó gyerek közé, ismertesd a játékszabályokat, és figyeld az eredményt. A gyerekek imádják feszegetni a határokat, miközben hol szándékosan, hol nem szándékosan kegyetlenkednek azokkal, akik nem átlagosak.
Benni egy korábbi trauma folytán nem képes elviselni, ha valaki az arcához nyúl, így szinte adja magát, hogy társai bepróbálkoznak nála. Ő azonban erre nem sírással felel, hanem felnőtt férfiakat megszégyenítő erővel és agresszióval. Nem mérlegel, nem érdekli, hogy valaki esetleg véletlenül, vagy a dologról nem tudva teszi ezt. Nem csoda, hogy egy idő után egyetlen intézmény sem akarja fogadni, márpedig 12 éves koráig nem lehet zárt intézményben elhelyezni. A szakemberek – akiket Benni szenvtelenül nem nevez a nevükön – keresik a megoldást, de a jogszabályok és előírások útvesztőjében még a legtapasztaltabbak is nehezen boldogulnak.
Pedig Benni semmi mást nem szeretne, csak az édesanyját, aki azonban lemondott róla, egészen pontosan fél hazavinni két testvére mellé, nehogy azok őt kövessék a viselkedésükben. Benni a jó pillanataiban is ijesztően őszinte, mindent kimond, amit gondol. Emlékezzünk csak vissza, mi az, amit elsőként megtanítanak nekünk: mit illik és mit nem. Nem illik pl. másokat megbántani a valósággal, az igazsággal. A társas érintkezés részben a kompromisszumokról szól, Benni azonban nem hajlandó, nem kényszeríthető erre. Az őt szerető és féltő szakemberek az égvilágon mindennel megpróbálkoznak, tulajdonképpen az ő küzdelmükről szól ez a film. Az ön- és közveszélyes kislány pedig alaposan feladja a leckét mindenkinek.
Ahogy az ember próbálja minél jobban megfejteni magát, úgy megy egyre vissza az időben, keresve az okokat, miért is lett olyan, amilyen. Válaszokat keres a kudarcokra, a rossz döntésekre, a problémákra és minden olyan negatív dologra, ami alapjaiban határozza meg a másokhoz való viszonyát: az érdeklődését, a viselkedését, a tulajdonságait, a kapcsolatait. Emlékeket idéz fel a múltból, amelyek talán választ adnak a kérdésekre. Ahogy az a régi reklámban volt, van, amit azért csinálunk, mert otthon ezt láttuk és van, amit azért, mert otthon nem ezt láttuk. Létezésünk nem a mi döntésünk és egyáltalán nem mindegy, hova születünk.
Életünk első éveiben nem nagyon van más választásunk – ha csak ki nem emelnek minket a családunkból –, alávetjük magunkat a szülői akaratnak, úgy élünk, ahogyan ők. Sokan persze már ekkor megfogadjuk, hogy mi majd mindent másként (jobban) csinálunk, jobb szülők, jobb emberek leszünk. Aztán amikor eljutunk oda, hogy – önállóan – felelős döntéseket hozzunk, azt vesszük észre magunkon, hogy minden igyekezetünk ellenére sem tudunk teljesen elszakadni a gyökerektől, ugyanakkor ezzel együtt megértjük, miért is van körülöttünk ennyi zavart, frusztrált ember.
Mert mind nagyon komplex, érző, gondolkodó lények vagyunk, a működésünket pedig számtalan tényező határozza meg, és nem lehet egy egyszerű képlettel vagy egy párszavas magyarázattal leírni, meghatározni. Amióta saját gyerekem van, azóta sokkal kevésbé érdekel a másé, leginkább akkor, amikor valamilyen hatással van az enyémre: barátkozik, bántja, csúfolja, tetszik neki stb. Közösségbe kerülve elkerülhetetlen az interakció és amikor már nem vagyok ott vele, legfeljebb tanácsokat, útmutatást tudok adni.
A Kontroll nélkül kapcsán rengeteg gondolat megfogalmazódott bennem, ezek egyik része tapasztalatból, másik része emlékekből fakad. Szülőként most már tudom, mennyire nem volt könnyű az én szüleimnek, mint ahogyan azt is, mennyire tartható az a fogadalom, hogy én majd mindent másként fogok csinálni. Van itt még egy dolog, az pedig az iskolaváltás. Néhány évvel ezelőtt megléptük, ekkor szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy a közoktatás nem más, mint a készségek és képességek (és a családi háttér) vizsgálata nélküli uniformizálás. Ha egy osztályba bekerül csak egy olyan gyerek, akivel a rendszer nem tud mit kezdeni, akkor ott a tanulásnak annyi. Márpedig mindenhol vannak ilyen gyerekek. Mindenkinek meg van kötve a keze, mindenki a másikra mutogat, mindenki megértést és türelmet kér. A gyerekek meg szenvednek. A radiátorhoz bilincselés persze ugyanúgy nem megoldás.
Benni története nagyon szélsőséges esetet mutat be, de rengeteg hozzá hasonló gyerek van, akiket csak ideig-óráig lehet rejtegetni. A felnőtteknek egyébként is nehezükre esik beismerni, hogy a legtöbb elcseszett gyerek mögött elcseszett felnőtt(ek) áll(nak). A Kontroll nélkül keservesen őszinte alkotás, fontos, erős és elgondolkodtató.
Nora Fingscheidt eddig főként dokumentum- és rövidfilmeket forgatott, ami itt is visszaköszön, mindemellett hihetetlen jó érzékkel képes megjeleníteni a dühöt, az agressziót a vásznon (amit „ideges” zene kísér). A főszereplőt alakító Helena Zengel jelenleg Tom Hanksszel forgat és minden kétséget kizáróan színészetre született. Elképesztően hiteles alakítása tovább fokozza a tehetetlenség érzését a nézőben. Ez az érzés már csak azért is erős, mert a jelenetek mintha mindig ugyanoda futnának ki, Benni kap egy újabb esélyt, amit eljátszik, holott a dolog ennél sokkal bonyolultabb.
A film számtalan díjat és jelölést kapott már eddig is (pl. Berlinben vagy a miskolci CineFesten), egyben Németország Oscar-nevezettje a legjobb idegen nyelvű film kategóriában.
Horváth Ádám
Kontroll nélkül (Systemsprenger)
német dráma, 118 perc, 2019
16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Rendező: Nora Fingscheidt
Szereplők: Helena Zengel, Albrecht Schuch, Lisa Hagmeister
Zene: John Gürtler
Operatőr: Yunus Roy Immer
Forgalmazó: Mozinet
Bemutató: 2019. november 7.
