Filmajánló – Holdfény

A Holdfény úgy érinti a faji kérdést, a szexualitást, és az elszigeteltséget, ahogyan azt csak ritkán ábrázolják a mozifilmek. A független dráma egyszerre nyílt és szinte fojtogatóan bensőséges, miközben erőteljes társadalmi látlelet az amerikai valóságról. Olyan kőkemény valóság ez, amire időnként emlékeztetni kell az amerikai társadalmat. Barry Jenkins rendező ezt szívet tépő egyszerűséggel megteszi. 

Még csak február van, mégis nyugodtan kijelenthetjük, hogy érkezik az év egyik legfontosabb filmje. Itthon február 16-án mutatják be Barry Jenkins rendező mesterművét, a Holdfény című drámát, amit az Oscar egyik nagy esélyesének tartanak. A tavalyi évben a hazai mozikba három nagy költségvetésű, LMBT főhősökről szóló film is került. A húszas évek Európája (A dán lány), a harmincas évek Koreája (A szobalány), és az ötvenes évek Amerikája után (Carol) most azonban végre kortárs történetet kapunk. Félreértés ne essék, mindegyik filmet imádtunk, de ahogy A szobalány kapcsán is írtuk, nem lehet nem észrevenni, milyen biztonsági játékot űznek a nagy stúdiók. A bevételek biztosítása érdekében mintha csak úgy mernék bevállalni az LMBTQ főszereplőket, ha a történet napjainktól biztos távolban játszódik. Jenkins filmje azonban független produkció. Bár a Holdfény azokról a nehézségekről szól, amivel főhősének meg kell küzdenie, hogy el tudja fogadni szexuális orientációját egy olyan környezetben, ami megveti azt, története mégis univerzális.

Little, Chiron és Black – három név, melyek ugyanazon ember három különböző életszakaszát jelölik, végigkísérve jellem- és személyiségfejlődésének legfontosabb állomásait. A kisgyerek Little egyedülálló, drogfüggő anyjával Miami leszakadó részén él. Itt ismerkedik meg a drogdíler Juannal: a saját korosztályából kitaszított fiú barátságot köt a felnőtt férfival. A tinédzser Chiron a nemi érés szakaszába lépve keresi identitását. Végül a felnőtt, kigyúrt, harmincas Blackkel zárul a történet, aki képes szembenézni múltbeli énjével és korábbi traumáival.

Második filmjével Jenkins már most több, mint 100 díjat nyert, köztük a legjobb filmnek járó Golden Globe-ot a dráma kategóriában. Számos filmfesztiválon bezsebelte a kritikusok díját, egyben az idei Oscar egyik legnagyobb esélyese. Pedig egy hajszálon múlt, hogy a Holdfény végül elkészülhetett. A producerek nem láttak benne fantáziát és senki sem akart rá igazán pénzt adni, pedig a rendező korábbi filmje is visszahozta költségvetésének csaknem tízszeresét. A helyzet akkor változott meg, amikor Jenkins megismerkedett a 12 év rabszolgaság producereivel, akik között ott volt Brad Pitt is, ők pedig a forgatókönyvet látva beszálltak a finanszírozásba. (Érdekesség: Brad Pitt eddigi egyetlen Oscar-díját éppen a 12 év rabszolgaság producereként nyerte.)

A fájdalmasan romantikus Holdfény a 2016-os év meglepetésfilmjének indult, azonban gyorsan kiderült, hogy jóval több ennél: igazi mérföldkő az amerikai mozi történetében. Jenkins nevét hirtelen a legnagyobbakéval emlegetik együtt, pedig ő már itt van egy ideje. Az általa írt és rendezett film elsöprő kritikai sikert aratott, a szakma az év felfedezettjeként, egyben az afroamerikai filmgyártás megújítójaként ünnepli. Ez azonban nem újdonság számára: csaknem egy évtizeddel ezelőtt elmondták már róla ugyanezt első játékfilmje, a 2008-as Orvosság búbánatra kapcsán.

A Holdfény egyik titka, hogy a hasonló történetek hiányoznak az amerikai filmgyártásból. Nagyon ritkán készül olyan darab, ami a szegénynegyedekben élő, afroamerikai kamaszok felnőtté válásáról szólna. De hiába nem gyárt Hollywood ilyen „coming of age” filmeket, nem szabad elfelejteni: a Holdfény karakterei léteznek, hús-vér emberek, és ők is az amerikai társadalom részei.

Melyek is azok az események, amik a legnagyobb hatással vannak életünkre? Kik befolyásolják leginkább a jellemünket? Ezekre a mindenki számára létfontosságú kérdésekre próbál választ találni Jenkins lírai filmje, és időtlen történetében a színészek mellett az emberi kapcsolatok és önmagunk megismerése játsszák az igazi főszerepet.