Filmajánló – 120 dobbanás percenként

A film rendezője az 1962-es születésű, marokkói származású Robin Campillo, akinek nevéhez több nagysikerű produkció is köthető, például a Keleti fiúk című alkotás. Nagyon szeret társadalmi problémákat a vászonra vinni, megfogalmazása visszafogott, mégis iszonyatosan hatásos és mély nyomot hagy a közönségben. Néhol persze teljesen szürreális, de ez teszi nagyon izgalmassá ezt a egyedi nyelvet. Kicsit mintha Almodovár múzsája lehelne Campillo rendezéseire is, ami rosszat természetesen nem jelenthet. A rendező továbbá cannes-i nagydíjas forgatókönyvíró és elismert vágó is egyben, a filmipar minden területén kimagaslik tudásával és szemléletével, ám rendezőként vált világhírűvé.

A Keleti fiúk egy homoszexuális, vagy legalábbis részben homoszexuálisokból álló, a társadalmi perifériára szoruló fiatal fiúk közösségét mutatja be. A jelenség nagyon fontos napjainkban, ám igen keveset foglalkoznak vele, magyar alkotás például még nem dolgozta fel, milyen a keleti fiúk élete Budapesten. Ennek oka mondjuk, hogy kisebb ország, kisebb nagyváros lévén, nem is olyan jelentős ez a probléma, mint Párizs gettóiban. Az illegális bevándorlók főként a keleti blokból érkeznek Párizs egyik zsúfolt negyedébe, ahol munkát nem találnak, kénytelenek illegálisan tevékenykedni, lopni, drogokat árulni, és végső megoldásként a testükből próbálnak megélni. A film egy ilyen fiú és egy idősebb francia üzletember szerelmét dolgozza fel. Nagyszerűen megfogalmazott társadalmi probléma, amit kiváló szemszögből mutat be a rendező, mély gondolatokat ébresztve a befogadóban.

Robin Campillo idei rendezése sem okoz csalódást, a díjakat méltán érdemli ki. A november 16-án bemutatásra kerülő remekművet bátran ajánlom mindenkinek, hiszen egy nagyon fontos időszakot mesél el. A szív átlagosan 120 dobbanást végez percenként, ez a dobbanás-motívum kíséri végig a filmet, rendkívüli hatást és összhangot teremtve a történettel. A szív és a vér, a vér és a HIV-vírus viszonya remek keretet ad a rendezőnek, aki él is mindezzel: a szív az érzelmek központja, ahol az indulatok kikristályosodnak. A sztori a kilencvenes évek elején játszódik, amikor világszerte egyre jobban terjed a vírus, a HIV és az AIDS ezrével szedi az áldozatait ekkoriban. Aktivisták egy csoportja elhatározza, hogy végre felhívja a közvélemény figyelmét erre az égető problémára, és leküzdi a társadalmi közönyt a betegséggel szemben. Ezek az aktivisták többnyire fiatal és bohó egyetemisták, így a feszültség különbözőségükből is fakad, nehezen bírnak dűlőre jutni, ám a céljuk azonos: megállítani, de legalábbis lassítani az AIDS terjedését. A filmben remek feszültséget okoz a radikális aktivizmus és a mértékletes gondolkozás szembeállítása, amely napjainkban is megnehezíti a különböző csoportok együttműködését. Ez a film a reményt és az összefogást hirdeti, valamit az élet erejét, amely erősebb a halálnál.

A film premierje a világ legrangosabb európai filmfesztiválján, Cannes-ban volt, ahol rendkívüli érdeklődés övezte. Végül Robin Campillo filmje lett a fesztivál legnagyobb szenzációja, négy díjjal is elismerték. A zsűri nagydíja és a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díja mellett a filmnek ítélték a Queer Pálmát és a François Chalais-díjat. Talán túlzás ezt mondani, de a film valóban van annyira jó, hogy mindezen díjak is kevesek, hogy elismerjék a rendező zsenialitását. Ha ez nem lenne elég, ez a film lett Franciaország nevezettje az idegen nyelvű Oscar-díjra. A kritikusok ódákat zengenek róla, így nem csoda, hogy a kategória nemcsak egyik legesélyesebb alkotása, hanem a mezőny legkedveltebbje is.

Ez a film a közös európai történelmünk egyik legfontosabb momentumát idézi meg, ami mindmáig kihat életünkre, hiszen például a szexuális edukáció napjainkban nyíltan foglalkozik a nemi betegségekkel. A nézők megrázó őszinteségre és mélységes emberiességre számíthatnak. Nem érdemes kihagyni!

Bernhardt Dániel