Kuba egykori vezetője, Fidel Castro idén november 25-én hunyt el 90 éves korában. Hatalomban töltött évtizedei során nyilvántartották, üldözték, és meg is ölték az LMBT embereket.
Kubában Fidel hatalomra kerülése után a homoszexualitást a forradalom eszméivel ellentétesnek minősítették, és a rezsim hivatalosan is „a forradalommal össze nem egyeztethető elhajlásnak” tekintette. Az LMBT embereket, főleg a meleg férfiakat az állam rendszeresen bebörtönözte bármiféle vádemelés vagy tárgyalás nélkül.
1965-ben a rendszer munkatáborokat hozott létre, ahová a melegeket, vallási szekták tagjait, és mindazokat a „nem kívánatos elemeket” zárták erővel, akik kilógtak a kommunisták által elvárt társadalomból. Sokan hamis táviratot kaptak, amiben katonai szolgálatra behívták őket. A felszólítás szerint meg kellett jelenniük egy megadott helyen, ahol aztán felrakták őket minimális vízzel és élelemmel valamilyen járműre, és útnak indították őket a munkatáborok felé. A korszakból származó több visszaemlékezés szerint a rendőrök az utcáról is begyűjtötték azokat a férfiakat, akiket nőiesnek vagy hippinek ítéltek. A táborokban aztán a melegeket (és a feltételezett melegeket) a többi fogolytól elkülönítve tartották.
A táborokat megjártak megrázó viszonyokról számoltak be. Mindennapos volt a verés, a kivégzéssel való fenyegetés. A kegyetlenkedések során sárral tömték be a rabok száját, nyakig elásták őket; vagy a szabad ég alatt szögesdróttal összekötözték a meztelenre vetkőztetett rabot, majd víz és ennivaló nélkül kint hagyták, amíg el nem ájult.
A hivatalos állami napilap 1966-os jelentése szerint a munkatáborok ötlete magától Fidel Castrótól származott, miután látta ezeket a gyakorlatban a Szovjetunióban. A táborok felállítását végül a jelenlegi kubai elnök, Fidel öccse, Raul Castro rendelte el. Az HBO egyik témával foglalkozó dokumentumfilmje megszólaltatott egy transz nőt, akinek bebörtönzése idején savat öntöttek az arcába, ami szétroncsolta a szemét.
A táborok 1968-as felszámolásáig összesen kétszáz tábor működhetett az országban. A melegeket ért elnyomás ezután sem enyhült, továbbra is börtön járt a homoszexuális cselekedetekért, kirúgás a munkahelyről, és kizárás a kommunista pártból. Katonai kiképzőtábornak álcázva sok korábbi munkatábor folytatta az üzemelést. Ezekbe továbbra is bezárták dolgozni a meleg férfiakat, akik havi fizetésként olyan keveset kaptak, ami az egyetlen napi élelmet sem fedezte. Akiket melegségük miatt munkatáborba küldtek, azok személyi igazolványukba olyan pecsétet kaptak, amivel később egyetlen oktatási intézmény vagy munkahely sem vette fel őket.
A Castro börtöneit megjárt, elismert kubai író, a saját neméhez vonzódó Reinaldo Arenas leírta, milyen körülmények várták a bebörtönzött melegeket.
„Fullasztó cellák voltak mosdó nélkül. A melegeket nem kezelték emberi lényként, állatokként bántak velük. Utolsóként mehettek enni, és a legapróbb indok elég volt arra, hogy az őrök könyörtelenül megverjék őket.”
Fidel Castro évtizedeken át következetesen a „buzik” és „férgek” szavakat használta nyilvánosan, ha meleg férfiakról beszélt. Kezdetben sok művész és író támogatta Castrót és forradalmát. Üdvözölték az egyenlő társadalom eszményét, de nem sokkal Castro hatalomra kerülése után az LMBT embereket elkezdték kirúgni az állásaikból. Művészek és értelmiségiek sorra vesztették el az munkájukat, publikálásaikat pedig ellehetetlenítették. Az LMBT diákokat kicsapták az egyetemekről, és a melegeket egyébként is eltiltották, hogy kapcsolatba kerüljenek gyerekekkel és fiatalokkal. A hetvenes években a lányos viselkedésűnek ítélt fiatal fiúkat átnevelő terápiára kötelezték, hogy megváltozzon a viselkedésük.
1979-ben dekriminalizálták a homoszexualitást Kubában, de ez nem hozott érezhető változást két évtizedes előítélet és az állam irányította elnyomás után. A nyolcvanas években LMBT kubaiak nagy számban menekültek el a szigetországból, a többi menekülthöz hasonlóan főleg Miamiban telepedtek le. Nem egy esetben nem önkéntes volt a menekülésük. Sokakat munkatáborral fenyegettek, ha nem hagyják el az országot. Ez nem is meglepő annak fényében, hogy Fidel Castro egyenesen bátorította a nem kívánt elemek távozását. Szervezetten raktak hajókra bűnözőket és elmebetegeket, és indították őket útnak Miami felé.
1993-ig a HIV fertőzött kubaiakat egyszerűen karanténba zárták, a WHO hivatalos tiltakozását is kiváltva, mondván, ez a gyakorlat nem más, mint a betegek fogva tartása.
Emberi jogi jelentések szerint a kilencvenes években a kubai kormány fokozta a melegek elleni elnyomást. 1997-ben számos olyan szórakozóhelyen razziáztak, aminek meleg törzsközönsége volt, és állítólag megverték a vendégeket. A kilencvenes évek végéig kifejezetten veszélyesnek számított LMBT rendezvényt vagy találkozóhelyet felkeresni. Aki megtette, annak számolnia kellett a következményekkel: letartóztatás, pénzbüntetés, börtönnel való fenyegetés; de akár a rendőrök is megverhették. Ez az állapot egészen az ezredfordulóig tartott.
A kormányzati hozzáállás az elmúlt években jelentősen megváltozott. Az egészségügy ingyenesen biztosítja a nemi helyreállító műtéteket, és megfelelően gondoskodnak a HIV-vel élőkről. Egy 2006-os interjúban Castro magára vállalta az LMBT személyek üldözését:
„Ha valaki felelős érte, akkor az én vagyok.”
Castro szerint nem szentelt elég figyelmet a homofóbiának. „Akkoriban folyamatos szabotázs-akciók folytak, fegyveres támadásokat indítottak ellenünk, túl sok problémánk volt ezen kívül is.”
A jelenlegi elnök lánya, Fidel Castro unokahúga az LMBT-jogok határozott támogatója. Mariela Castro a kubai parlamentben – emberemlékezet óta először a képviselők közül elsőként – egy törvényjavaslat ellen szavazott, mert a diszkrimináció-ellenes javaslat nem terjedt ki eléggé a szexuális orientáció miatti megkülönböztetésre. Mariela Castro vezeti hagyományosan a havannai Pride felvonulásokat is már évek óta, és szerinte hazája már készen áll a házassági egyenlőségre.
Fidel Castro halálakor sokan ünnepeltek Miamiban. Herb Sosa, a város egyik LMBT-szervezetének kubai származású vezetője erről a Washington Blade-nek nyilatkozott:
„Soha nem örülnék senki halálának. Senkiének. Castro régóta várt halála ugyanakkor sokak számára egyfajta lezárása lehet annak a közel hat évtizedes elnyomásnak, fájdalomnak és halálnak, amit meg kellett tapasztalniuk”
(PinkNews)
