A világhírű spanyol író-rendező, Salvador Mallo (Antonio Banderas) visszavonultan él múzeumnak is beillő madridi otthonában. Bár hosszú évek óta nem tett le semmit az asztalra, még mindig rengeteg a rajongója és valahányszor emberek közé megy, az első kérdés az, min dolgozik jelenleg.
Salva (ahogy barátai és ismerősei nevezik) fizikai fájdalmaktól gyötörve éli remete életét, gyógyszerekkel és alkohollal enyhítve a kínt. Mikor legismertebb filmjét 32 év után digitálisan felújítják, felkérik rá, hogy egy közönségtalálkozó keretében beszédet mondjon a főszereplővel együtt. A drogos Alberto Crespo (Asier Etxeandia) és ő a film premierje óta nem beszéltek, melynek oka éppen a színész súlyos függősége. A kedvező fogadtatás ellenére Salvador, az író a mai napig úgy érzi, Alberto teljesen tönkrevágta az általa megálmodott karaktert azzal, hogy fittyet hányt a rendezői instrukciókra. A két ember kényszerű találkozása jó okot szolgáltat a múltidézésre és innentől kezdve azt látjuk, hogyan jutott el Salva abba a nagy légüres térbe, amiben most ott lebeg.
Amikor legelőször használtam a terápia szót interjú közben, kicsit féltem, hogy az alany mit fog szólni hozzá. Hamar kiderült, hogy a félelmem alaptalan, mert tényleg nincs jobb szó arra, amikor valaki kiírja magából azt, ami régóta foglalkoztatja. Az alkotó ember újra és újra beleszövi a saját álmait, vágyait, félelmeit a művébe, mint amikor a tériszonyos rászánja magát egy ejtőernyős tandemugrása. Hősünk pontosan tudja, hogy számára is ez lenne a megoldás, de éppen a terápiaként működő írás és filmkészítés nem megy, az alkotói válság a testét gyötrő fizikai fájdalomban csúcsosodik ki. Ahhoz, hogy ebből a csapdából kikerüljön, meg kell értenie, fel kell dolgoznia a múltat. Mert az elmulasztott lehetőségek, az elengedett szerelmek, a meg nem tartott ígéretek, a megvalósulatlan álmok, a szülőkkel, rokonokkal, ismerősökkel való rossz viszony gyötri az embert, ott van a tüske a köröm alatt. A hírnevet és dicsőséget meghozó film felújítása, egy régi szerető felbukkanása, vagy egy rajz felismerése egy galériában mind-mind emlékezésre sarkalnak.
Salva és szülei a hatvanas években egy kőbe vájt pincébe költöznek, amit az anya (Penélope Cruz) próbál meg otthonosabbá tenni a napi robot mellett, miközben az apa a kocsmában ül. A fiút papneveldébe küldik, mert csak így biztosított számára az ingyenes és színvonalas oktatás. Ez ugyanis abban az időben egyáltalán nem adatott meg mindenkinek, egy falubéli fiatalember például azzal fordul a kisfiúhoz, hogy írjon meg helyette egy levelet. Salva megtanítja őt írni és olvasni, az pedig cserébe kifest és csempéz. A nyolcvanas években Madridba költözik, ahol ír és filmez. Itt talál rá a szerelem, majd a szakítás megviseli, akárcsak évekkel később édesanyja halála, akivel maradt néhány lezáratlan ügye. A Banderas által narrált filmben visszatérő elem a fájdalom, a gyógyszerek, az alkohol és a drog, amit a képi megjelenítés és gondolatiság is megidéz. Az alkotó tevékenység során a munkát és a magánéletet lehetetlen szétválasztani, a cselekmény ezt a kérdéskört is alaposan körüljárja.
A forgatókönyvíró-rendező Pedro Almodóvar idén tölti be a 70-et, így egyfajta számvetésként is tekinthetünk filmjére. Az 59 éves Banderas által megformált Salvador Mallo neve nem véletlenül tartalmazza az Almodóvar betűit, mint ahogy a főszereplő foglalkozása és a kedvenc színészek szerepeltetése sem véletlen. Banderasszal nyolcadik, Cruzzal hatodik alkalommal dolgozik együtt, de feltűnik a filmben a Salvador időskori anyját alakító Julieta Serrano is, akivel utoljára 30 éve forgatott és öt filmjében szerepelt. További érdekesség, hogy Serrano az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (1988) és a Matador (1986) című filmekben is Banderas anyját alakította.
Almodóvar önmagához való visszatérése minden képkockában ott van, amire a fényképezés és a zene is ráerősít. Banderas alaposan visszavesz a sokszor látott latin temperamentumból (igaz, a széles gesztusokat inkább Hollywood kívánja meg tőle), magába fojtott fájdalmának eredménye az európai művészfilmekhez méltó alakítás. Az 1963-as 8 és ½ (Fellini) által inspirált Fájdalom és dicsőség ez év márciusában debütált Madridban (Cine Capitol), májusban az Arany Pálmáért versenyez Cannes-ban. A nemzetközi megmérettetés ugyan még hátravan, biztató előjel, hogy a szakma és a nézők részéről egyaránt kedvező fogadtatásban részesült hazájában. Bár a sajtóanyagban erre való utalás nem történik, a film megtekintése után kétségünk sem marad afelől, hogy az LMBTQ filmfesztiválokon is fel fog bukkanni.
Horváth Ádám
Fájdalom és dicsőség
(Dolor y Gloria)
spanyol dráma, 113 perc, 2019
korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Rendező: Pedro Almodóvar
Forgatókönyv: Pedro Almodóvar
Szereplők: Antonio Banderas, Penélope Cruz, Cecilia Roth
Zene: Alberto Iglesias
Forgalmazó: Cinetel Kft.
