Erki Pehk nemcsak világhírű karmester, de hazájának, Észtországnak egyik legnagyobb hatású LMBTQ-figurája is. Most spontán vállalt el egy koncertet Budapesten, ahol a CAFe Budapest Arvo Pärtnek dedikált estjén fogja irányítani az Óbudai Danubia Zenekart. A karmesterrel szakmájáról, a klasszikus zenei piacról, LMBTQ-szerepvállalásáról és Észtországról beszélgettünk, de megtudtuk az is, hogy mivel sokkolta először országa társadalmát.
Nagyon spontán állt össze az előadás. Hogy történt?
A CAFe Budapest tervezett egy koncertet a híres észt zeneszerzőnek, Arvo Pärtnek dedikálva, ahol a Tallinni Kamarazenekar és az Észt Filharmónia Kórusa játszott volna, de sajnos lemondták az eseményt. A szervezők viszont úgy döntöttek, hogy így is megtartják ezt a koncertet, mert nagy volt az érdeklődés. A közönséget érdekli Arvo Pärt, ő a legtöbbet játszott élő kortárs zenész. Ráadásul most ünnepli a 80. születésnapját, ezért jó okuk volt rá, hogy beépítsék a programba. Végül úgy döntöttek, hogy a helyi zenekar, az Óbudai Danubia Zenekar fog fellépni, a karmester pedig én leszek. Már játszottam korábban ezeket a darabokat, így könnyű volt beugrani.
Ilyenkor van egyfajta kihívás, hogy legyen más a hangzás vagy egy koncert?
Mindenképpen máshogy fog hangzani. Mindig máshogy hangzik minden mű, ez a klasszikus zene előnye. Ha nem rögzíted, akkor minden előadás más lesz, még ugyanazzal a zenekarral is. Vezényeltem már Észtországban és Ukrajnában is, és el sem tudod képzelni, hogy a zenei kultúra, a zenekar minősége mind-mind mekkora hatással vannak az előadásra. Roppant örülök, hogy az Óbudai Danubia Zenekar mennyire jó. Nagyon szép teljes hangot tudnak adni, ami számomra még több lehetőséget ad arra, hogy még több dolgot és ötletet kipróbáljak.
Mennyi időd van most arra, hogy összerakd a darabot? Máskor több szokott lenni?
Szerencsére a lemondás elég korán jött, nem az utolsó pillanatban, így van elég időnk a próbákra. Egy ilyen programhoz 3-4 teljes próba kell, ami most bele is fért, holott gyakran megtörténik, hogy maximum 1-2 próba lehet egy ilyen projektnél.
„Amikor a karmester megismeri a közönséget és a színpadon áll, az mindig az utolsó pillanata a munkának.”
Mennyi idő alatt kellett eldöntened, hogy vállalod-e a koncertet?
Egy napom. Manapság a klasszikus zenei élet a kapcsolatokon múlik. Rengeteg karmester érdekelt ugyanabban a műfajban, de az én ügynököm volt az első, akit megkerestek a koncert miatt. Persze, hogy igent mondtam, hiszen szeretem Pärt zenéjét, igazi kihívást jelent. Egy híres zeneszerző művét játszani, aki ráadásul a saját hazád szülötte, igazi büszkeség.
Nagyon különleges és távoli ez a világ az átlagember számára. Sokszor történik ilyen dolog?
Elég sokszor, de alapvetően sokszor meglehetősen eltervezettek a dolgok. A nagy operaházaknak akár öt évre előre fel van építve a programja. Ez azt jelenti, hogy néha már öt évvel korábban tudom, hogy koncertem lesz az USA-ban vagy Németországban. Persze bármi megtörténhet, akár meghalhatok egy autóbalesetben. De minden profi szereti, ha tisztán, megtervezetten látja a jövőt. Könnyebbé teszi az életet. A zenekar életét is. Sosem jó, ha nem tudod, hogy mi a következő lépés. A művészek a piacon produktumok, amik eladásra várnak. Legalábbis a karmesterek biztosan. Csak néhány karmester játszik operaházban és van állandó állása. A legtöbb konduktor, ha nemzetközi karriert akar, szabadúszónak kell lennie.
Ez még mindig egy nagyon misztikus szakma. Sokan például könnyűnek tartják. Mik a legnagyobb félreértések a konduktorokkal kapcsolatban?
Sokszor megkérdezik tőlem, hogy most komolyan, amúgy én mi a fenét is csinálok. (nevet) Van erre egy viccem: tudod, egy zenekar egy nagy dolog, nem mindenki kaphat virágot, így kell egy ember, aki átveszi a csokrot. (nevet)
Komolyra véve a szót, amikor a karmester megismeri a közönséget és a színpadon áll, az mindig az utolsó pillanata a munkának. Minden, amit a közönség nem lát, a programozás, mind a karmester munkája. Nem csak irányítom a zenekart játék közben. De legtöbbször azt sem értik, hogy mások hogy érthetik, mit mutogathatok. A zenészeknek megvan a maga nyelve.
Minden zenekarnak más hangja van, és mindig vannak új ötletek. Kell egy ember, aki dönt ezekről, és arról, hogy mikor kellene gyorsabban vagy lassabban játszani, vagy megmondani, hogy ki játsszon kevesebbet, vagy ki legyen karakteresebb.
„…Összeomlott a Szovjetunió, Észtország felszabadult és elkezdett fejlődni a társadalom. Ez számomra is egyfajta felszabadulást jelentett.”
Hogy lesz valaki karmester?
Nálam ez elég korai dolog volt, már öt évesen eldöntöttem, hogy karmester leszek. Ez volt a sorsom. Az apám híres kórus karmesterként dolgozott, és a kis faluban, ahol felnőttem, egyfajta helyi hős volt. Volt egy nagyon jó férfikórusunk, velük dolgozott és én a kicsi fiaként mindig vele voltam. Számomra alapvetően mindig normális volt, hogy néhány ember simán rázza a kezét és kap érte virágot. (nevet) Van is egy fotó rólam kiskoromból, ahogy egy kanapén állok és vezényelek. Majd később elkezdtem zenét tanulni és nem is akartam már más lenni, tűzoltó vagy tengerész, mint más gyerekek.
Észtországban más fontos szereped is van, hiszen fontos LMBTQ-figura lettél. Mindig ilyen fontos volt a melegség az életedben?
Gyerekkoromban hivatalosan ez a dolog nem létezett. De tudod, a gyerekek nagyon okosak. Korán megértettem, hogy van, ami más, mint ami a társadalomban látok, és erről nem beszélhetek, ezt nem mondhatom ki, nem mesélhetek róla anyunak vagy apunak. Gyerekként nem tudtam ezekről a dolgokról, hiszen bűnnek számítottak. De közben azt is tudtam, hogy jobban tetszik Thomas, mint Anne. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, hogy más vagyok. Ez volt az én nagy titkom, a társadalom pedig nem buzdított arra, hogy coming outuljak. Amikor pedig idősebb és okosabb lettem, rájöttem, hogy mi is ez a másság. Hogy ez nem gyakori és a társadalom nem fog megérteni, így el kell rejtenem magamban. Aztán szerencsére összeomlott a Szovjetunió, Észtország felszabadult és elkezdett fejlődni a társadalom. Ez számomra is egyfajta felszabadulást jelentett.
Szerencsére a művészek és zenészek elég liberálisak a gondolkodásukban. Az emberek körülöttem eléggé intelligensek és nyitottak voltak. Mikor megismertem az első barátnőmet, megkérdezte, hogy „figyelj, te nem vagy talán… meleg?” Én pedig azt mondtam, hogy de. Nem volt bennem semmi kétség. Sose játszottam magam. És láttam, hogy ez benne is nagy, sőt, nagyobb megnyugvás volt, hogy én már rendben vagyok ezzel. Hiszen ez az én életem.
Az emberek körülöttem mindig választ kaptak a kérdéseikre, ha feltették őket. Sose játszottam magam. Akik megkérdezték, hogy éltem meg ezt az egész dolgot, mindig megkérdeztem tőlük, hogy szeretünk-e hazudni. Azt gondoljuk, hogy a hazugság egy jó dolog? Nem? Akkor minek kellene magunkról hazudnunk? Azóta folyamatosan bátorítom az embereket, hogy tegyék meg, máskülönben nyomorúságos életük lesz és túl sok kérdés gyűlik majd köréjük, túl sok csalódás éri majd őket.
„Azt gondoljuk, hogy a hazugság egy jó dolog? Nem? Akkor minek kellene magunkról hazudnunk?”
Veszélyes lépés volt ez Észtországban? Hogy ennyire nyíltan vállald másságod, például a nagy utcai plakátkampányon belül…
Nem vagyok híres személy, nem ismernek fel az utcán, de a nevemet ismerik. Volt egy fesztiválom, amit fiatal énekesek számára szerveztem, és amire roppant büszke voltam. Az egyik ilyen projektért megkaptuk a legjobb operaelőadásnak járó állami díjat. Nagyon büszke voltam. De közben tudtam, hogy az exbarátom is mennyit dolgozott ezen a projekten és mennyire nagy hatással volt rá. Ő csinált mindent. A szervezést, a reklámokat, mindent. Miatta volt a projekt olyan híres. Most már kimondhatom, hogy megérdemeltük azt a díjat.
Észtországban a nemzeti ünnepnapunkon az elnökünk meghív minden híres és fontos embert, hogy megköszönje nekik, amit Észtországért tettek. Én mint a díj nyertese is meghívást kaptam. Vihettem plusz egy főt. És a plusz egy főm ő volt, az exbarátom, hiszen megérdemelte. Közösen mentünk el és ez nagyon meglepő volt sokak számára, hiszen még mindig vannak kommunisták és bigott katolikusok közöttünk. Számukra ez óriási sokk volt: „Jézusom, egy meleg pár ment az elnökhöz, mi jön most majd, talán egy fekete ember?” (nevet)
De szerencsére a sajtó és Észtország nagy része nagyon támogató volt és nagyon sok meghívást kaptam, hogy bátorítsam a meleg embereket az előbújásra, önmaguk vállalására. Sok helyen jelentem meg és úgy voltam vele, hogy miért ne? Ha Észtország ad nekem valamit, akkor nekem nem kellene valamit tennem ezért az országért? Én pedig ezt akarom elérni, hogy az emberek gondolkodjanak, és fogják fel, hogy ez is egy normális dolog. Hiszen az, hogy mi a normális, az nézőpont kérdése. Sose voltam szégyenlős a szexualitásommal kapcsolatban. Erre is bárosítom az embereket. Ne legyenek szégyenlősek. Mert ez hazugság.
„Ha Észtország ad nekem valamit, akkor nekem nem kellene valamit tennem ezért az országért?”
Ez az első látogatásod Budapesten?
Már sokszor voltam Budapesten. Márciusban voltam itt utoljára, az Operaházban néztem meg az Aidát és kicsit professzionális szemmel is körbenéztem. Azt láttam, hogy csak magyar zenészek vannak a programban. Mondtam is magamnak, hogy na, ebben az országban aztán sose fogok fellépni, az biztos. (nevet) Amúgy megértem, hiszen egy országban ahol ennyi profi zenész van, miért hívnának másokat.
Mik voltak a benyomásaid?
Számomra Budapesten nemcsak az egyik legszebb, de legérdekesebb város is. Annyi minden történik. Mindig egyre több embert veszek rá arra, hogy jöjjön. Sajnos a meleg életet még nem tudtam felfedezni.
Mire számíthat ma a közönség?
Biztos vagyok benne, hogy ez egy jó koncert lesz. A zenekar nagyon jó és nagyon motivált. Még sose játszották ezeket a darabokat, így számukra ez kihívás is. Nem változtattam a programon, meg vagyok elégedve vele. A négy darab,amit el fogunk játszani, a legjobb művei ennek a zeneszerzőnek. A közönség biztosan imádni fogja.
Kanicsár Ádám András
Fotók: Sáfár Krisztián
