„Először keresztény vagyok, aztán magyar, végül meleg”

„Már nincs mit félnem, mert bennem élsz” – énekeljük a számomra egyik legkedvesebb taizéi énekben. E sorok jutottak eszembe Benedek élettörténetét hallgatva, aki rossz tanulóból a hívei által szeretett pásztor lett, majd Ferenc pápa meleg papokat elutasító kijelentése derékba törte az életét – vagy legalábbis így tűnhet a kívülálló számára. Pedig Benedek ma boldog és hálás ember, akit hite a legsötétebb órákban sem hagyott cserben. 

A vallásos élethez sokféle út vezet. Benedeké – akinek eredeti keresztnevét kérésére nem fedjük fel – gyermekkorában indult. Római katolikus családba született, szülei hitben nevelték. Általános iskolában hittancsoportba járt, ahol kezdetben a jó társaság tartotta meg. Haverkodott a többi sráccal, az oktató papok kedvesek voltak, szerették, és fiatal koruk ellenére tisztelettel bántak velük. Sokat jártak kirándulni – e szenvedélye Benedeknek máig megmaradt –, fociztak, „bandáztak”, idővel a ministrálásban is részt vett, azaz segédkezett a misét celebráló pap körül.

Szerette a templom hangulatát, a közösséget, a meghittséget, a sok éneklést, a jó zenét, a gitáros miséket. Tetszett neki a papok élete és az, ahogyan az emberekkel bántak. “Férfiak voltak, de nem macsók. Rendes, érző emberek” – idézi fel.  A nyolcvanas évek első felében járunk, a Benedek által megismert papok mind sokat szenvedtek az azt megelőző évtizedekben és az egyházüldözés, az akadályozás még ekkoriban sem volt ismeretlen jelenség. Csak egy apró, de szemléletes példa: miközben a magyarok java már néhány évente utazhatott nyugatra, az ő káplánjuk 1988-ban kapott először útlevelet.

„Aki templomba járt, az gerincről tett tanúbizonyságot. Aki templomba járt, az egyben ellenállást is mutatott. Azt üzente, hogy ő nem a rendszer barátja.” Ministránstáborba titokban vitték őket, még a saját szüleik sem tudták, pontosan hova mennek. Éjjelente a tábor minden sarkát őrizték. Abban az esetben, ha jött valaki ellenőrizni, kik és mit csinálnak ott, azonnal úttörődalokat kellett elkezdeniük énekelni. Mindez az elnyomás és tiltás 1987-1988-ig, II. János Pál pápa ausztriai látogatásáig tartott, a rendszer ezt követően engedett az egyház szorításán.

Benedekben a papi hivatás gondolata 12 évesen merült fel először. Egy családi eseményen közölte édesanyjával, akit nem lepett meg különösebben a bejelentés: „Nekem mindegy, csak boldog legyél.” Valahogy úgy volt vele, mint más szülő azzal, ha a gyereke közli, űrhajós szeretne lenni. Benedek hamarosan egyébként eltávolodott a hittől és az egyháztól, amiben szerepe volt rossz iskolai teljesítményének. Az egyik évben több tárgyból is megbukott, osztályt kellett ismételnie, emiatt elővették „a templomi öregasszonyok”: hogyan lehet az, hogy egy ilyen rossz tanuló ministrál?

Megalázónak érezte a helyzetét, mindeközben azonban már azt is tudta, hogy meleg. Sőt, azt már középiskolásként is tudta, hogy a fiúk érdeklik: ő volt az egyetlen, akit nem érdekelt a lányok kukkolása az öltözőben. De a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején járunk, amikor még nem volt internet, ismerkedési lehetőség is alig, és tombolt az AIDS, amelyet mindenhol úgy kommunikáltak, mint a melegek betegsége. Emiatt Benedekben erős gát alakult ki. Ugyan létezett már a Mások magazin, de csak jeligésen lehetett ismerkedni, arcképek nem voltak. Szexuális nevelés nem létezett még a heteroszexuális együttlétről sem. Maximum egymástól tanultak a haverokkal, például Németországból hozott magazinok segítségével.

Az érettségit követően Benedek átmenetileg felmenői földjén, Erdélyben élt, majd hazaköltözött és három éven keresztül postásként dolgozott Budapesten. Lassan visszakapta hitét, érlelődött benne a papi hivatás – ezúttal már felnőtt fejjel. Sokat volt egyedül, sokat tudott gondolkodni. A kilencvenes évek közepén került el papi szemináriumba. Az ott eltöltött hat év alatt egyszer sem merült fel a kérdés, vajon meleg férfiak lehetnek-e papok. Egyszer került csak szóba egy püspök révén, aki azt tanácsolta nekik, hogy aki meleg, inkább ne szenteltesse fel magát, mert sokat fog szenvedni.

Benedek azonban mégis elvégezte a szemináriumot és pappá szentelték. Nagyon szerette a hivatását. 15 évig szolgált egyetlen helyen, több falut látott el. Szerette a híveket és ők is szerették őt. Mindeközben küzdött melegségével, kezdetben iszonyatos teherként élte meg. „A római katolikus egyház tanítása szerint nem a hajlam bűn, hanem a cselekedet. A meleg ember a szüzességre van meghívva. A római katolikus egyház ilyen szempontból enyhébb, mert a reformátusok például azt mondják, hogy az ilyen ember kárhozatra jut. A katolikus egyház szemében minden házasságon kívül történő szexuális aktus bűn függetlenül attól, hogy heteroszexuális vagy azonos nemű pár követi-e el.”

Mindezek ellenére, ahogy teltek az évek, utálata egyre inkább elfogadássá vált saját melegségével kapcsolatban. 2018 őszén megismert több meleg férfit is az egyház keretein kívül. Azt látta, hogy ezek az emberek kiegyensúlyozottan élik meg a melegségüket, elfogadják önmagukat, nem azon rugóznak egész nap, hogy meg akarnak változni. Általuk magát is hirtelen sokkal könnyebb volt elfogadnia, mert tudta, nincs egyedül. Róla azonban ekkor sem tudta senki, hogy meleg, legfeljebb sejtették.

2018 decemberében azonban volt Ferenc pápának egy mondata, ami mindent megváltoztatott: aki meleg, hagyja el a papságot! – hangzott az utasítás, amelyet Benedek szerint a pedofilbotrányok hatására tett az egyházfő. Benne azonban minden összeomlott ettől a kijelentéstől. Elkezdett utánanézni, mi pontosan az egyház tanítása. „A papnevelési utasításban valóban benne van a hetvenes évek óta, hogy az »ilyen« embereket nem szabad pappá szentelni, ki kell zárni a papi szemináriumból” – osztja meg három évvel ezelőtti felfedezését. Ezt követően 2019 tavaszán több embernek elmondta, hogy meleg: szüleinek, egyházon kívüli meleg barátainak. Ők először mind visszatartották attól, hogy szakítson hivatásával. Próbálták meggyőzni róla, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. Benedek igyekezett hallgatni rájuk, de nem ment. Lelkileg padlóra küldte Ferenc pápa mondata.

„Olyan ez, mintha valaki, akivel 24 évig együtt éltél, nem azt mondaná, hogy átalakult a szeretete irántad, már máshogy szeret, mint egykor, hanem azt mondaná, hogy valójában soha nem szeretett.” Benedekben szépen lassan összeomlott a világ. Két évig vívódott, beszéljen-e a püspökével, egyházon belüli elöljárójával.

Nem bírt nyugodtan maradni, nem bírt kettős életet élni. „Ha én már elfogadtam saját magamat, nem tudok homlokegyenest más tanítást képviselni.” Számos álmatlan éjszakája volt és rengeteg időt töltött imádsággal. Egy egész életet készült eldobni. „Eltemeted az életedet, és nem tudod, mi jön helyette.” Végül 2020 szeptemberében ment el a püspökéhez. Beszélt neki melegségéről és mindarról, ami az azt megelőző hosszú hónapokban kavargott benne. Püspöke megkönnyezte, nem örült a helyzetnek. Megkérdezte, elmenne-e átnevelő terápiára, ahol „kigyógyítják” szexuális orientációjából. Benedeknek erre egyértelmű válasza volt. Elváltak az útjaik.

A püspök megengedte, hogy Benedek tisztességgel álljon föl, de kérte, hogy a nyilvános működéstől tartózkodjon. Utolsó napján három búcsúmisét tartott és egy utolsót aznap este barátainak és a Mozaik Keresztény Közösségnek is – a hívő LMBTQ emberek által létrehozott közösségbe 2019 telén kezdett járni, azóta rájuk is mindig számíthat. Még utoljára meg is áldotta őket. A barátai végig mellette voltak, a barátja nagyon kedves volt vele. Anyukája sírt. „Arra gyúrtam, hogy éljem túl. Próbáltam kívül maradni, mert csak így lehetett ép ésszel végigcsinálni.”

A hívek között volt, aki tudta, volt, aki nem, miért megy el. Paptársaival kapcsolatban ugyanez volt a helyzet. A püspök ugyanis rábízta, kinek mondja el. Tudva az okát, sokan nem értették döntését. „Szerettél minket, mi is szerettünk, mit számít ez?” De nem akart az egyház időzített bombája lenni, nem akart szégyent hozni az egyházra és a Jóistenre. Ha a gyülekezet és az egyházközösség elfogadná a melegségét, meg akár azt is, hogy párkapcsolata van, akkor szívesen visszamenne. Szerette, amit csinált, de a rendszerszintű változást a jelenlegi helyzetben elképzelhetetlennek tartja. Olykor úgy érzi, már azzal is megelégedne, ha a gyülekezet előtt felvállalhatná melegségét.

Benedek máig jár templomba, amikor tud, ott van vasárnaponként. Szereti és tiszteli egyházát. Azt sem bánja, ha kívülről úgy néz ki az élete, mintha derékba tört volna. Megtisztuláson ment keresztül. „Hálás vagyok a Jóistennek és boldog, amiért meleg vagyok.” Értetlenség ugyan van benne néha, hogy miért az élete közepén történt mindez, de nem gyűlöl senkit, nem haragszik senkire. Elfogadta így az életét. Rosszat nem akar mondani az egyház tanításaira. Hitet, tartást kapott az egyháztól, a kapott rossz elenyésző a sok jó mellett. Ordítani tudna az idegességtől, de tudja, mit kapott és azt nem tudja átírni a rossz. Van olyan barátja és vannak olyan barátai, akik nap mint nap mellette vannak és ezt köszöni nekik és a Jóistennek.

Béke, nyugalom és hála van benne. A barátaiért, a hitéért, a melegségéért. Nem hiszi, hogy az élete egy cseppet is jobb lenne máshogy. Volt persze, aki coming outja után elfordult tőle, a baráti köre is teljesen kicserélődött. Vannak témák, amikről a korábbi körből egyesekkel nem lehet beszélni. „Először keresztény vagyok, aztán magyar, végül meleg. De legelsősorban ember vagyok.” Bár mosolyogva jegyzi meg, hogy mostanában a melegség kerül legtöbbször szóba, de érthető is ez, hiszen szinte második kamaszkorát éli, most ez az új, ez a nagy élmény számára.

A papi hivatás elhagyását követően mindvégig érezte a Gondviselést: egyből talált állást, lett lakása, jó kollégái és főnökei vannak. „A Jóisten ebben a döntésben is mellettem volt, mert az őszinte és tiszta szívekben akar élni.” Már csak egy párt szeretne maga mellé, akivel boldog tud lenni. „Szép nem vagyok, de jó velem együtt lenni. Az emberségem, a hitem megvan, nem vagyok kibírhatatlan fráter.”

És mit gondol a nagy társadalmi kérdésekről? Benedek szerint muszáj lesz egymással beszélni. El kell fogadni, hogy ma már van meleg életmód. Régen ezeket az embereket úgy ismerték, mint a magányos nagynéniket és nagybácsikat, de ma már ez nem megy, új helyzet van. „Mindenki buzi lett?” – kérdezik tőle olykor. „Nem, csak az emberek végre fel merik vállalni, hogy kicsodák.” Tudja, hogy most sem minden fenékig tejfel, de a fiatalok hálásak, hogy most élhetnek ebben a világban, mert el sem tudják képzelni, régen milyen volt. „Van még mindig szemétkedés, de ki merjük nyilvánítani, kik vagyunk.” Benedek kiállását tettei bizonyítják. „Hálás vagyok a szűkebb családi körömnek és a barátaimnak, különösen azoknak, akik napi szinten törődnek velem. Általuk megtapasztalhattam, mit jelent az alábbi idézet.”

Waliduda Dániel

Instagram: @waliduda