A Háttér Archívum és Könyvtár és a Blinken OSA Archívum közös kiállítása Előbújó dokumentumok címmel az LMBTQI emberek történetét mutatta be alapvetően 1945 és 1999 között, a Szovjetunióban, Lengyelországban, Kelet-Németországban, Csehszlovákiában (majd Csehországban és Szlovákiában), Magyarországon, Romániában, Jugoszláviában (és annak utódállamaiban), valamint Albániában. Jelen cikkünkben a kiállítás anyagából válogattunk tíz érdekességet.
A homoszexualitás jogi megítélése a régióban
A második világháború utáni Közép- és Délkelet-Európában nem sokat változott a homoszexualitás jogi megítélése. Lengyelország kivételével, ahol a homoszexualitást már 1932-ben dekriminalizálták, az összes többi országban a férfiak közötti szexuális kapcsolat bűncselekménynek számított, börtönbüntetés járt érte (Romániában pedig a leszbikus kapcsolatokat is büntették). A legdurvább büntetési tétel az 1977-es albán büntető törvénykönyvben volt megtalálható, amely akár 10 év börtönnel is fenyegetett. A felsorolt országokban különböző időpontokban történt meg a dekriminalizáció. Azokban az országokban, ahol ez a hatvanas-hetvenes években lezajlott, mint Magyarország, Csehszlovákia, az NDK vagy Jugoszlávia bizonyos országai, elsősorban szakemberek – pszichiáterek, szexológusok, neurológusok – javaslatára törölték a büntethetőséget. Ott, ahol csak a kilencvenes vagy a kétezres években törölték el a büntető törvénykönyvek ezen passzusait, mint Románia vagy Albánia, elsősorban nemzetközi jogvédő szervezetek, valamint az LMBTQI szervezetek munkája révén történt ez meg.
Mint azt említettük, a legdurvább szabályozás Albániában volt. Ám a második világháború utáni Bulgáriában sem volt sokkal jobb a helyzet a meleg férfiak számára. A kommunista hatalomátvételt követő években számos politikai intézkedést hoztak, amelyek „a kommunista erkölcsök megteremtését és érvényesítését” célozták, és ezek hatással voltak a homoszexuális cselekmények jogi státuszára is. A sztálini Szovjetunió homoszexualitással kapcsolatos nézeteit átvéve, miszerint az a burzsoá életmódhoz köthető jelenség, a homoszexualitás a „kommunista ember” megteremtésének akadálya. Ezen küzdelem jegyében 1946-ban meghozták „A munkakerülők és csavargók mobilizálásáról szóló törvényt”, amely ugyan nem kifejezetten a homoszexuálisokat célozta, de mégis ez alapján vitték a „csavargóként” kategorizált homoszexuális férfiakat munkatáborokba a többi „szabálysértővel” együtt. Anton Jugov akkori bolgár belügyminiszter külön utasításba adta a regionális milíciáknak és a polgármestereknek, hogy állítsanak össze részletes listákat nemcsak „az erkölcsileg romlottakról”, akik kocsmákban, lebujokban és kávéházakban töltik céltalanul a napjaikat, hanem a homoszexuálisokról is, vagy akikről azt tartják, hogy azok. 1951-ben aztán új büntető törvénykönyv született, amelynek 176. cikkelye a homoszexuális cselekmények elkövetőit három év, az erőszakos vagy kiskorúval folytatott homoszexuális cselekmény elkövetőjét pedig öt év börtönre ítélte. Összehasonlításképpen: a magyar büntető törvénykönyv 241. paragrafusa a „természet elleni fajtalanság”-ot egy évvel bűntette (erőszakos esetben azonban szintén öt év börtön volt a büntetés).
Imrich Matyáš
Csehszlovákiában a homoszexuálisokat büntető rendelkezések 1961-ig voltak érvényben. Az ottani legkorábbi és legharcosabb aktivisták egyike volt Imrich Matyáš (1896–1974) pozsonyi hivatalnok, aki írásaiban a homoszexuális tevékenységek dekriminalizálása mellett érvelt. Naplójából kiderül, hogy tevékenysége miatt – főként 1948 után – rendszeresen zaklatták a rendőrség részéről, ám ez sem gátolta meg munkájában. A rendőrség erkölcsvédelmi osztályára többször is behívták kihallgatásra. Beidézésének fő célja az volt, hogy a kommunista párton belül ismert és politikailag aktív homoszexuálisokról szerezzenek kompromittáló információkat. Matyáš saját elmondása szerint minden kihallgatáson megismételte, hogy nem ismer ilyen embereket, és nem ad felvilágosítást. Elmondása szerint 1954 és 1956 között háromszor hívták be rendőrségi kihallgatásra.
Egy 1954-es naplóbejegyzésében arról is beszámol, hogy az állambiztonság – arra való tekintettel, hogy a mozgalom egyik vezetőjének tartották – megpróbálta őt beszervezni, hogy tegyen jelentéseket az általa ismert homoszexuálisokról, ő azonban ezt megtagadta. Az állambiztonság egyik nyomozója 1954. október 16-án a lakásán látogatta meg, majd az azt követő héten „azonosítás céljából” behívták a városházára, ahol ugyanazzal a nyomozóval, valamint a csehszlovák állambiztonság vezetőjével találta szembe magát. Három és fél órás kihallgatás során igyekezték meggyőzni, hogy adja meg 50 homoszexuális személy nevét, nem kímélve a magas rangú homoszexuálisokat sem. Fiatalok körében folytatott oktató, ismeretterjesztő tevékenysége, mint „a közerkölcs veszélyeztetése” kapcsán próbálták őt megzsarolni, és azzal fenyegették, hogy „kitoloncolják egy távoli keleti faluba, ahol majd a verebeknek tarthat előadást a homoszexualitásról”, valamint hogy az esetét megszellőztetik az újságokban és hogy csökkentik a nyugdíját. Fizikai vizsgálatoknak is alávetették, ám nem verték meg, és végül elengedték.
Meleg és leszbikus mozgalmak az NDK-ban
A térségen belül homoszexuális mozgalmakról sokáig nem beszélhetünk. Az első ilyen jellegű csoport 1932-ben jött létre: a Csehszlovák Liga a Szexuális Reformokért, mely azonban a német megszállást követően megszűnt létezni. A második világháború után létrejött államszocialista rendszerekben azonban nemigen létezhetett hasonló csoportosulás. A kivételt egyrészt az NDK képezte, ahol elsőként az evangélikus egyházon belül jöhettek létre meleg és leszbikus csoportok, valamint Jugoszlávia, ahol pedig a diák kultúrközpontok teremtettek ehhez lehetőséget.
Az első ilyen kelet-német csoport a Homoszexuálisok Berlini Érdekcsoportja (Homosexuelle Interessengemeinschaft Berlin – HIB) volt, melynek létrejöttét a nyugat-berlini meleg aktivizmus inspirálta. 1973-ban alakultak, kezdetben informális összejöveteleket tartva. Céljuk a melegek, leszbikusok és biszexuálisok szociális kapcsolatépítésének elősegítése, valamint a homoszexuálisok státuszának megváltoztatása volt a szocialista NDK-ban. Az alapító Michael Eggert, Michael Keller és Peter Rausch szerint a homoszexuálisok emancipációja a szocialista premisszákból fakadt. A csoport számos akciót szervezett, szélesebb ismertségre azon kampányuk kapcsán tettek szert, amelynek eredményeképpen tanácsadási és egészségügyi központ nyílt homoszexuálisok számára a berlini Egészségházban. A csoporton belül fontos szerepe volt Charlotte von Mahlsdorf ismert kelet-német transz személynek, és az általa alapított Gründerzeitmuseum a HIB egyik találkozóhelye is volt. A HIB-hez kapcsolódott a Hibaré nevű formáció is. Ez a csoport tagjai által 1974 szilveszterétől rendezett kabaréműsor volt, mely a komédia és a travesztia kombinációja volt, politikai szatírával fűszerezve.
A „Leszbikusok az egyházban” 1982 novemberében alakult, az első független leszbikus csoportként az NDK-n belül. Egy évvel később részt vettek a rummelsburgi békeszemináriumon, aminek köszönhetően a protestáns egyház befogadta őket munkacsoportjai közé (az egyház és az állam 1978-as megállapodását követően ezek a munkacsoportok jelentették az egyetlen olyan helyet, ahol a marginalizált csoportok forráshoz jutottak érdekeik képviseletéhez). A leszbikus csoport megalakulásától kezdve határozott politikai álláspontot foglalt el, rendszeresen szervezett workshopokat a leszbikusok társadalmi helyzetének tudatosítására, és részt vett a Nők a békéért béketüntetésein. 1985-ben azonban, amikor tisztelegni akartak a fasizmus leszbikus áldozatai előtt, a rendőrség beidézte és bántalmazta őket.
A Homérosz Egyesület
Már a Varsói Homoszexuális Mozgalom is igyekezett magát hivatalosan bejegyeztetni 1987-ben, ez azonban nem járt sikerrel. A kommunista blokkon belül egy évvel később, mégpedig Magyarországon jegyeztek be elsőként homoszexuális szervezetet. A Homérosz (teljes nevén: Magyar Homoszexuálisok „Homérosz Lambda” Országos Egyesülete) működését 1988 tavaszán engedélyezték. Az alapítók már 1985 végén ötletelni kezdtek, a hivatalos szándéknyilatkozatot 1987. október 27-én nyújtották be a Szociális és Egészségügyi Minisztériumnak, amely végül 1988. május elején adta meg az engedélyt. Az egyesület elnöke dr. Romsauer Lajos pszichiáter lett. Mindez jelentős figyelmet kapott, hiszen korábban nem létezhettek valóban alulról szerveződő egyesületek.
A szervezet elsődleges célja a HIV-fertőzés megelőzése volt, de közösségi és kulturális programokat, bulikat is szerveztek, foglalkoztak érdekképviselettel, és 1990 után beadványokat készítettek az Alkotmánybíróságnak. A Homérosz Egyesület filmklubot is üzemeltetett, méghozzá a Vörös Csillag Moziban, a filmek előtt saját készítésű Homérosz Híradókkal. 1989 februárjában pedig megnyitott az első kifejezetten meleg szórakozóhely, a Kertész utcai Lokál, mely az egyesületnek is otthont adott. A Homérosz elsősorban Budapesten működött. Több vidéki klub létrehozását is tervezték, melyek közül leghosszabb ideig a miskolci Homérosz-klub működött.
Bécsi Homoszexuális Kezdeményezés
A kelet-közép-európai csoportok közötti együttműködést a személyes kapcsolatokon túl az osztrák Bécsi Homoszexuális Kezdeményezés (HOSI) által felállított koordinációs és kommunikációs fórum segítette. Ez volt az ILGA által támogatott Kelet-Európai Információs Központ (Eastern Europe Information Pool – EEIP), melynek célja az volt, hogy információt gyűjtsön a kelet-európai blokk, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és Albánia homoszexuális mozgalmairól. 1982 és 1989 között a HOSI éves jelentéseket adott ki a homoszexuálisok helyzetéről az egyes országokban, valamint egy könyvet is megjelentettek Rózsaszínű szerelem a vörös csillag árnyékában: leszbikusok és meleg férfiak helyzete Kelet-Európában címmel.
1987 novemberében az EEIP és a HOSI kezdeményezésére szerveződött a régió meleg és leszbikus csoportjainak első nem hivatalos találkozója Budapesten, a Homérosz szervezésében. Ezen körülbelül 30 magyar, jugoszláv, csehszlovák, kelet-német és lengyel aktivista vett részt az ILGA és Norvégia meghívott vendégein kívül. A beszélgetések főként arról szóltak, hogy milyenek a homoszexuálisok életkörülményei ezekben az országokban, a jövőben hogyan tudnának a csoportok együttműködni, és kiemelt figyelmet szenteltek a HIV-AIDS helyzetnek is.
Stowarzyszenie Grup Lambda
Lengyelországban 1990-ben jöhetett létre hivatalosan az első LMBTQI szervezet. Ez volt a Lambda Csoport Egyesület (Stowarzyszenie Grup Lambda), amely 1990 és 1997 között működött. Alapítói a lengyel melegmozgalom három létező informális központja – a FILO Lambda-Gdańsk, a WHM Lambda-Warszawa és az ETAP Lambda-Wrocław – aktivistái voltak: Sławomir Starosta, Waldemar Zboralski, Ryszard Ziobro, Ryszard Kisiel és mások. Ez volt a második kísérlet a leszbikus és meleg szervezetek tevékenységének legalizálására Lengyelországban, miután a Lengyel Népköztársaság hatóságai 1988 elején nem engedélyezték a Varsói Homoszexuális Mozgalom bejegyzését.
Első informális találkozójukra még 1987. március 1-jén került sor a varsói Krakowskie Przedmieście nevű kultúrintézményben, melyet újabb találkozók követtek a varsói, a wrocławi, a gdański, a łódźi, a lublini és a skierniewicei csoportok, valamint az ILGA részéről Andrzej Selerowicz részvételével. A hivatalos alakuló ülés 1989. október 28-án volt a varsói SIGMA egyetemi klubban, ám a bíróság csak 1990. február 23-án jegyezte be az egyesületet. 15 lengyelországi városban működött helyi csoportja, Bydgoszcztól Gdańskon, Krakkón, Lublinon, Łódź-on, Poznańon, Szczecinen és Varsón át Wrocławig. Ők szervezték az első nyilvános demonstrációt is Varsóban 1993. február 14-én. Az egyesület 1997 elején szüntette be tevékenységét. A legnagyobb központok informális csoportként vagy újonnan bejegyzett egyesületként működtek tovább (pl. Lambda Warszawa).
A korabeli folyóiratok
A meleg és leszbikus közösség önszerveződésében nagyon fontos szerepe volt saját sajtójának elindítása. A legtöbb volt kommunista országban ez csak a rendszerváltás után indulhatott el, néhány ország kivételével. Elsőként a lengyel underground meleg zineket említhetjük az 1980-as évekből. Az első ismert meleg folyóiratok a Biuletyn, később az Etap és a Filo voltak. Az elsőt Bécsben, negyedévente adta ki Andrzej Selerowicz 1983 és 1987 között, míg a másodikat 1986 után Gdańskban szerkesztették elsősorban zine-ként Ryszard Kisiel személyes kezdeményezésére. 1990 után a Filót Piotr Płatkiewicz szerkesztésével havi folyóirattá alakították. 1987-ben a Varsói Meleg Mozgalom saját meleg zine-t indított, az Efebos-t, amely azonban csak egy számot ért meg.
A nyolcvanas években Jugoszláviában is léteztek meleg szamizdatok. Az első ilyen zine-t az 1984-ben megalakult Magnus ŠKUC indította, Gayzine néven. Az első szám 1985 márciusában jelent meg Ljubljanában, mindössze 300 példányban. A Lesbozine, a jugoszláv és szlovén leszbikus magazinok úttörője 1988 márciusában jelent meg közvetlenül azután, hogy a Lesbian Lilit önálló és külön részleggé vált a ŠKUC-on belül. Többek között Suzana Tratnik, Nataša Sukic és Roni szerkesztette, és 250 példányban jelent meg. Általánosságban véve a leszbikusok elszigeteltsége és elnyomása elleni hangként tartották számon egy heteroszexista társadalomban. A Gayzine és a Lesbozine egyaránt erős politikai, aktivista jelleggel és intellektuális tartalommal rendelkezett. Ezeket a szamizdatokat az 1990-es években számos meleg és leszbikus folyóirat követte Jugoszlávia utódállamaiban, mint a Revolver, a Pandora, a Kekec, a Lesbo vagy a Sestre.
Az AIDS megjelenése a lengyel nyilvánosságban
Az AIDS megjelenése a kelet-közép-európai országokban is jelentős hatást gyakorolt a közösség, elsősorban a meleg férfiak életére. Lengyelországban például 1985-ben regisztrálták az első AIDS-esetet. Mindez vitát robbantott ki a médiában a homoszexuálisok jogaival kapcsolatban. A Polityka című hetilap egyik cikkében 1985 novemberében Dariusz Prorok azt állította, hogy figyelembe véve, hány homoszexuális él heteroszexuális házasságban, az AIDS hamarosan sokkal nagyobb társadalmi problémává válhat, mint ha csak a homoszexuálisakat érintené. Azonban arra is rámutatott, hogy a hatóságok részéről cinikus dolog arra kérni a homoszexuálisakat, hogy fedjék fel magukat és önként kérjenek teszteket, miközben az állam évekig elhanyagolta az aggodalmaikat. A cikkel ugyanabban a folyóiratban szembeszállt az állami szóvivő, Jerzy Urban, aki tagadta Darski állításait és a homoszexuálisokkal szembeni diszkriminációt Lengyelországban.
Csupán egy héttel azelőtt, hogy Darski felhozta a kérdést a hetilapban, a lengyel titkosszolgálat a rendőrséggel együttműködve elindította a „Jácint” nevű titkos akciót, amelyben olyan férfiakat fogtak el, akikről gyanították, hogy melegek; kikérdezték őket a rendőrségen a szexuális szokásaikról és partnereikről, és kényszerítették őket, hogy bevallják, hogy homoszexuálisak. Történészek becslése szerint a Jácint-hadművelet során, amelyet 1986-ban és 1987-ben megismételtek, körülbelül 11 000 homoszexuálist listázott a lengyel titkosszolgálat. Az akció indítéka még mindig vitatott. Néhány forrás szerint a Jácint-hadművelet az állam válasza volt a terjedő AIDS-járványra. Mások szerint ez ürügy volt arra, hogy elfojtsák az akkoriban kialakuló melegmozgalmat. 1986-ban Kopka és Kirzynski azt állította A nép szolgálatában című lengyel állami hetilapban, hogy az említett ürügyeknek semmi közük nem volt a valódi indítékhoz. Inkább ahhoz kapcsolódott, hogy szükséges volt leszámolni azokkal a bűnszervezetekkel, amelyek a hermetikusan zárt homoszexuális közösségen belül találhatók. Bármi is volt az indíték, a felháborodás, amelyet a hadművelet okozott a lengyel homoszexuális közösségben, felszínre hozta a szervezett melegmozgalom szükségességét és elindította az első szervezetek megalapítását az országban.
Ismerkedés Pozsonyban
Minden nagyvárosban voltak olyan helyek már a rendszerváltás előtt is, amelyek a férfiak közötti ismerkedést tették lehetővé. Pozsonyban például hosszú ideig szinte kizárólag bárok, parkok és nyilvános fürdők voltak a férfiak közötti ismerkedés és szexuális együttlét nyilvános helyei; ezek a helyek egyszerre voltak láthatók és láthatatlanok. A meleg férfiak 1989 előtti népszerű sétahelyei között szerepelt az Avion lakótömb közelében lévő kis park (Avionský parčík). A közelben található nyilvános fürdő egyike volt annak a három fürdőnek, amelyeket a meleg közösség „Bermuda-háromszög”-ként ismert, de fontos ismerkedőhelyek voltak a Szlovák nemzeti felkelés tere, a Šafárik tér, a Szlovák Nemzeti Színház előtt található Ganymedes-kút környéke és a Reduta épület közelében található nyilvános illemhelyek is. A Pozsony belvárosában található Hotel Carlton kávézója volt a meleg férfiak és leszbikusok egyik legismertebb találkozóhelye, amíg 1990-ben meg nem alakultak az első nyíltan meleg bárok a városban. De a nyolcvanas években a meleg közösség találkozóhelyének számított a Luxor és a Grand kávézó, valamint a Špitálska és a Mariánska utca sarkán állt Kryštál nevű éjszakai bár is.
A rendszerváltás utáni első pozsonyi melegpartira a Hajósok Házában (Dom lodníkov) került sor 1990-ben, a Horárska utcában. Pozsony egyik első meleg klubja az Extáza klub volt, mely zártkörű klubként működött egy régi házban a Michalská kapu és a Františkán tér között. A Kamel klub (Molecova utca) rendszeres melegpartik helyszíne volt az 1990-es évek elejétől 2000-ig, csakúgy, mint a Dunaj Pub a Vajanský rakparton vagy a Spider bár a Jedlíkova utcában. Népszerű volt a melegek körében az U anjelov nevű bár (Laurinská utca) is, amelyet 1990-ben alapított az ismert szlovák színész, Juraj Ďurdiak. A város egyik legrégebbi meleg klubja az Apollon Gay Club (Panenská utca), amely a mai napig létezik.
Szórakozóhelyek Budapesten
1990 után sorra nyíltak Budapesten is a hosszabb-rövidebb életű szórakozóhelyek kifejezetten az LMBTQI közösség tagjai számára. A sort még 1989 februárjában a Lokál nyitotta a Kertész utcában. Másodikként, 1990 decemberében nyílt meg a Mystery Bár, mely galériaként és internetkávézóként is üzemelt. 1992-ben nyitott ki az egykori Nagymező utcai mulató helyén az Arizóna Bár, s annak két szintjén diszkó és showműsor várta a látogatókat. Az Angyal Bár összesen öt helyen is működött, a leghosszabb ideig, 1995-től 2005-ig a Szövetség utca 33. szám alatt. A főváros talán legismertebb, Dávid-szobrokkal és fali szökőkutacskákkal dekorált melegbárja volt. 1995 augusztusában nyílt a Belgrád rakparti Capella Café, ahonnan az első budapesti felvonulás is indult 1997-ben. Kifejezetten leszbikus hely kevés akadt: 1995-től rövidebb ideig a Forgách utcában működött leszbikus klub, 1998-ban pedig a belvárosi Semmelweis utcában megnyitott az első leszbikus kávézó, az Eklektika.
A mai értelemben vett drag előadások a hetvenes-nyolcvanas években alakultak ki, mégpedig a meleg házibulikban, ahol a fellépők kezdetben a nyugatról becsempészett videoklipeket kezdték utánozni. Elmondások szerint az Egyetem presszóban is voltak már ilyen fellépések, majd a rendszerváltástól kezdve az összes szórakozóhelynek kialakult a maga társulata. Olyan híres transzvesztita előadók léptek fel a hazai szórakozóhelyek színpadjain, mint Zsazsa Tax, Mathias, Terry Black, Marlon Extravaganza, Lady Dömper, Zsófi, Angéla, Csepi vagy éppen Posta Irénke, aki az általa utánzott Psota Irénnel együtt többször is színpadra lépett. De ott volt a Csodálatos Mandarinok nevű transzvesztita formáció is, amelynek múltja még az 1980-as évek házibulijaiba nyúlik vissza. A sztárok a Capellában önálló show-t kaptak, majd több színházi produkcióban is feltűntek.
A szöveget az Előbújó dokumentumok kiállítás anyaga alapján összeállította: Hanzli Péter
