Miért kéne ugyanúgy kinézni mindannyiunknak?!
Edzőcipő, teniszzokni színes csíkkal a bokánál, vádlitetoválás, ici-pici short a comb oldalán mélyen bevágva, ujjatlan póló, hatalmas vállak, élesre borotvált (vagy rajzolt) szakáll-szélek, baseballsapka, a tekintetet takaró napszemüveg, és finom csücsörítés, az alsó állkapcsot előretolva. Szorozva százezerrel. Ez a látvány fogadott minket tavaly nyáron, amikor hajnali négykor megérkeztünk a reptérről a Paradise Beach-en lévő bungalóba, és belecsöppentünk egy pirkadatig pörgő partiba.
Nimi – a párom – és én korántsem vagyunk konvencionális típusok: fittek vagyunk, bármikor áttáncolunk egy éjszakát egymást emelgetve, vagy legyalogolunk 15 kilométert, ha kell, de életünkben nem töltöttünk egyetlen órát sem edzőteremben (hacsak nem volt jakuzzi és szauna), bármikor pironkodás nélkül viselünk vintage kimonót a reggeli kávézáshoz, és pont nem foglalkoztat minket, hogy alapvetően nőknek varrták, így aztán szinte egyszerre kérdeztük meg egymástól: „Miért akarnak ezek a férfiak egyformák lenni?”
A tengerparti fövenyen fekve, a naplementét bámulva beszélgettünk, és míg Nimi álláspontja az volt, hogy a melegek jelentős része köztudottan magas fokon trendérzékeny, így észrevétlenül „ránk ragad” a tömegdivat – legyen szó a színes műanyagkeretes Ray Ban napszemüvegről a 2000-es évek végén, a skinny jeans-ről a 2010-es évek elején, vagy az oldalt felnyírt, fejtetőn gyűszűnyi kontyba pödört hajról néhány éve. És bár azt hiszem, neki is igaza van, az én magyarázatom az „egyen-gay” jelenségre pszichológiai mélységekig megy.
Azt hiszem, a melegek közül sokan egyszerűen összekeverik, hogy mihez vonzódnak, és mi az, amivé válni akarnak – ez egy heteroszexuális viszonyban nem igazán történhet meg, hiszen egy pasi pontosan tudja, mi fogja meg egy nőben, és esze ágában sincs magán hordozni azokat a jegyeket. Ugyanez igaz fordítva is: egy nő vonzódhat a kigyúrt, kitetovált pasikhoz, de nem feltétlen függ rá az edzőteremre és a tetoválószalonra, vagy ha szexinek tartja a kopasz férfiakat, akkor nem fog megszabadulni a hajától.
Ellenben, ha egy férfi, akit férfiak vonzanak, odavan a széles vállizmokért, könnyen lehet, hogy a tükörben is ezt akarja viszontlátni, nemcsak a reggelizőasztal mellett kávét szürcsölve, vagy az ágyban párnacsatázva, amikor a társára pillant. De valóban olyan frizurát kell vágatnunk magunknak, mint amilyet az álompárunk feje tetejére vizualizálunk? Biztos, hogy azért, mert összefut a nyál a szánkban, ha extramini shortból kikandikáló nonfiguratív tetkókat látunk az Instán, nekünk is be kell állnunk a sorba? Nem lehetséges, hogy – átmentve a vágyott valóság egyes elemeit a saját valóságunkba – jobb megmaradni önmagunknak?
Már csak azért is, mert számomra ez elképzelhetetlen – milyen is lehet egy olyan kapcsolatban élni, ahol a két férfi olyan egyforma, mint két, khm… tojás. A meleg kapcsolatok pszichológiájával foglalkozó szakemberek szerint nálunk egyébként is gyakoribb egyfajta, akár tudat alatti rivalizálás – számomra egyenesen rémisztő arra gondolni, hogy versenyeznem kéne a párommal, melyikünknek hány centivel vastagodott a bicepsze, vagy hányféle színkombinációban rendelt Andrew Christian alsógatyát.
Én szeretem, hogy míg nekem hamisítatlan kelet-európaiként hosszú szőke hajam, kék szemem van, és szeplős, világos a bőröm, valamint nagyítóval kell keresni kell a szőrszálakat a testemen, addig a kedvesem sötét hajú, barna szemű, szuperszőrös közel-keleti típus, ahogy azt is, hogy ő imádja teleaggatni magát ékszerekkel, míg nekem egy septum piercingen (és a jegygyűrűn) túl minden fém anyag zavaró a testemen; szeretem, hogy odavan a retró sportviseletért, én pedig legszívesebben hosszú, lenge galabiját viselek; imádom, hogy keskeny a csípője és kerek a hátsója, de szeretem a saját, szinte nemlétező fenekemet, és a kis pocakomat is, „mint Madonnának a Lucky Starban”.
Igaz, őszintén megvallva nekem sosem volt „típusom” – talán azért nem akarok úgy kinézni, mint az a sztereotip kép, aki számomra az álomférfit jellemezné, mert nem létezik ilyen. Huszonéves, vékonyka fiúktól ötven feletti, megtermett férfiakig, club kidektől hippikig, hófehér bőrű vörös hajúaktól latinókon át afro-amerikaiakig és FTM transz srácokig minden „típusból” láttam már szuperszexi férfit, aki megmozgatott. Talán egyesek szerint ez igénytelenség – ezt akár vállalom is, ha kell, sokkal inkább, mint hogy saját, teljesíthetetlen igényeimet hajhászva nappal gym-selfie-zzek, éjjel pedig a saját tükörképemet keressem egy klónokkal tömött klubban.
Egyrészt azért, mert bár tagadhatatlanul csodás vizuális élményt nyújtanak ezek a Mr. Míkonosz példányok, ha lekerül a basebellsapka, a napszemüveg, a zokni, a színes short és az atléta, tompítani kell a fényeket, hogy megmaradjon az illúzió – mert többnyire eltűnik a karakterük. Másrészt azért, mert még közvetlen közelről tip-top kicsinosítva sem festenek úgy soha, mint ahogyan a fantáziáinkban, miután órákon keresztül görgetjük az Instát a #GayJock hashtaget böngészve. És ez nem is akkora baj, sőt, áldás – addig jó, amíg egy srác képes felmutatni valamit, amit korábban eltakartak az Instagram egyenfilterei.
Steiner Kristóf
Instagram: @kristofsteiner
