A drámaíró és szobrász Christa Winsloe nevét nem igazán ismeri a szélesebb közönség itthon, pedig nem mindennapi életút jutott osztályrészéül. Ő volt a művészetek nagy mecénásaként ismert Hatvany Lajos báró (első) felesége, és Winsloe munkásságát, sokoldalúságát mi sem jelzi jobban, hogy a számára a világhírnevet elhozó, leszbikus témájú drámáját kétszer is megfilmesítették és az 1931-es változatnak a forgatókönyvét saját maga jegyzi, az afrikai antilopot ábrázoló szobrát pedig a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Amikor a Das Mädchen Manuela (A gyermek Manuela) című regényét, illetve az azonos témájú színdarabját megfilmesítették, azt 1932-ben Lányok az intézetben (Mädchen in Uniform) címmel itthon is bemutatták, majd jött az 1958-as változat Radványi Géza rendezésében. Ez volt a Lányok egyenruhában (eredetiben szintén Mädchen in Uniform), ahol az örök Sisi, Romy Schneider játszotta a tanárnőjébe reménytelenül beleszerető diáklányt. A történetben az édesanyját fiatalon elvesztő Manuela egy előkelő, bentlakásos leányintézetbe kerül, ahol különösen nehéz próbatételként éli meg a poroszos szigorúságot.
Egyszerűen nem lehet nem észrevenni mindazokat a párhuzamokat, amelyek a fiktív főhős és a szerző élete között húzódnak. A Kate becenevű Winsloe a németországi Darmstadtban látta meg a napvilágot 1888-ban, és mindössze 11 éves volt, amikor édesanyja elhunyt. A neveltetésével kapcsolatban irreálisan magas elvárásokat támasztó, katonatiszt édesapja az Auguszta német császárné által alapított, nemesi származású kisasszonyok számára fenntartott intézetbe küldte. A nyolcvan fős potsdami intézményben a katonás fegyelem és a vak engedelmesség alapkövetelmény volt, Winsloe számára igazi rémálomnak bizonyult a falak között töltött idő – nem véletlen, hogy munkássága során sokat merített az itt szerzett személyes élményeiből.
Amikor végre szabadult a leányintézetek ridegségéből, családja óhajával dacolva Münchenbe költözött, ahol azon kevés nők közé tartozott 1909-ben, akik a Királyi Iparművészeti Iskolában szobrászatot tanultak. Főleg állatokat formált, és ez a téma egész életében különösen közel állt a szívéhez.
1913-ban ment feleségül báró Hatvany Lajoshoz, a Nyugat című folyóirat egyik alapítójához. Dúsgazdag férje révén felvette a magyar állampolgárságot (amit élete végéig megtartott), és éppen párizsi nászútjukat töltötték, amikor kitört az első világháború. Visszatértek Magyarországra, ahol Winsloe továbbra is szobrászként dolgozott és az irodalmi körökben forgott, így ismerkedett meg Budapesten élete későbbi nagy szerelmével, az amerikai újságírónővel, Dorothy Thompsonnal.
Még Hatvany feleségeként kezdte írni a leányintézetben játszódó regényét, amit sógornőjének, Hatvany Irénnek ajánlott. A családból nemcsak vele ápolt jó barátságot, férje festőművész testvérével, Hatvany Ferenccel közös kiállítást is rendeztek Budapesten 1918-ban. Bár házasságuk nem bizonyult tartósnak, 1924-es válásuk után volt férje bőkezűen támogatta. Ez életmentőnek bizonyult számára, amikor Berlinbe visszatérve, az ottani rekordmagas infláció a teljes vagyonát felemésztette, és annyira elszegényedett, hogy egy folyóiratnak adogatta el a rajzait. Idővel sikerült egy műteremmel bíró házba költöznie, ahol számos állatot, köztük néhány egzotikus példányt is tartott. Ekkor kezdett el komolyabban írni, darabjai az első irodalmi sikereket is meghozták számára.
Az 1931-es film pedig a világhírnevet is elhozta, a kritikusok az év legjobb alkotásaként emlegették a kamaszkori traumát feldolgozó történetet. Míg a Lányok az intézetben főhősét a filmben sikerül megmenteni, a színdarab Manuelája leveti magát a magasból. Ugyan Winsloe bevallottan a szomorú leányneveldei élményeiből építkezett, az öngyilkosság nem a saját sorsa – egy osztálytársnője próbált meg véget vetni az életének, aki szerencsére nemcsak túlélte az esetet, de jelen volt a film premierjén is. A színdarab és a film óriási sikernek bizonyult kritikai és anyagi szempontból is – nemcsak a megjelenő azonos nemű szerelem okán, de azért is, mert a korban szokatlan módon kizárólag nők játszottak benne. Ahogy a történész Claudia Schoppmann megjegyzi, Winsloe darabja ráadásul az első volt a Weimari Köztársaságban, ahol a leszbikus nők érzései a maguk természetességében, a nők megkülönböztetésének radikális kritikája nélkül jelentek meg.
Winsloe végleg Berlinbe költözött, ahol a maga nemében egyedülálló szubkultúra virágzott. Míg a világ többi részén ez még elképzelhetetlen lett volna, Németország-szerte számos LMBTQ kiadvány jelent meg rendszeresen – csak Berlinben heti vagy havi rendszerességgel közel harminc. Ráadásul a téma kutatói szerint 1945 előtt a világon sehol máshol nem adtak ki ilyesmit. Winsloe Berlinben már nyíltan leszbikus nőként élt, belépett a német szociáldemokrata pártba (SPD), és egy Bécs melletti karácsonyi partin 1932 decemberében újra találkozott Dorothy Thompsonnal. Még Budapesten ismerkedtek meg, de ekkor már hat éve nem látták egymást. Thompsont az amerikai újságírás First Lady-jeként emlegették. Hitlerrel először 1931-ben készített interjút, és Amerikában elsőként figyelmeztetett a vele érkező veszélyre. Náciellenes cikkeit követően az első amerikai újságíró volt, akit a németek kiutasítottak az országból.
Thompson háromszor házasodott, első férje a magyar író, Diamant József volt, őt követte a Nobel-díjas író, Sinclair Lewis, majd a festőművész Maxim Kopf. Ennek ellenére Berlinben Winsloe és Thompson között szenvedélyes szerelem szövődött, amit az sem zavart meg, hogy az újságíró javában Lewis felesége volt. Ahogy Winsloe-ról írt életrajzi könyvében Doris Hermanns erről a kapcsolatról beszámol, a két nő együtt töltötte 1933 tavaszát Winsloe olaszországi házában, azután pedig együtt utaztak az Egyesült Államokba, ahol előadásokat tartottak, és igyekeztek felhívni a figyelmet a németországi helyzetre. Winsloe ebben az időben adatta ki a világsikerű film alapjául szolgáló regényét, ami ekkor több nyelven, köztük például angolul, spanyolul és portugálul is megjelent.
Amerikában neves lapokba írt cikkeket, de egyre kevésbé érezte jól magát a tengerentúlon. Nehéznek érezte az írást angolul, és Thompsonnal is akadtak feszültségeik. 1934 elején visszautazott Európába – azzal a reménnyel, hogy Thompson követni fogja. Végül mégis ő ment vissza Amerikába, és megpróbált betörni Hollywoodba, de túl öregnek és kényelmesnek érezte magát ahhoz, hogy mindent a nulláról kezdjen elölről egy új világban. Az irodalmi alkotói munka az idegen nyelven továbbra is nehezítette a helyzetét, ráadásul végleg megszakadt párkapcsolata Thompsonnal, aki ebben az időben már kizárólag a fasizmus elleni küzdelemnek szentelte magát.
Letörve tért vissza Európába, és innentől kezdve ingázott München, Magyarország, Olaszország, Svájc és Ausztria között. Amikor második regényével megkereste a kiadókat, szembesülnie kellett azzal is, hogy a nácik tiltólistára tették, így Németországban nem jelenhetett meg a könyve.
1938-ban Párizsba ment, hogy megírja a Jeunes filles en détresse című film forgatókönyvét. Közel egy évig dolgozott rajta, a filmet 1939-ben mutatták be – három nappal a második világháború kitörése előtt. Winsloe a Francia Riviéra egy kisvárosába vonult vissza, ott ismerte új barátnőjét, a svájci zongoraművész Simone Gentet, akivel életének utolsó éveit töltötte. Kezdetben Thompson még tudta a két nőt pénzzel és csomagokkal támogatni, ez lehetővé tette, hogy a világégés elől menekülőket ők is megsegítsék. Amikor azonban az Egyesült Államok is belépett a háborúba, nemcsak ez a támogatás szűnt meg kényszerűen, de a külföldi publikációs lehetőségek is végleg beszűkültek. Winsloe teljesen elszegényedve zöldségeket termesztett maguknak, legfőbb vigasza pedig jó barátnőjével, az író Hertha von Gebhardttal folytatott levelezése maradt.
Winsloe és Gentet végül a franciaországi Cluny városába költöztek át a háború elől, Winsloe pedig végre megkapta a régóta várt beutazási engedélyt Németországba – végső úticélja Magyarország lett volna, ahol a háború végét akarta megvárni, Gentet pedig Svájcba készült. Sorsuk azonban máshogy alakult. A francia ellenálláshoz csatlakozott Winsloe-t és élettársát 1944. június 10-én négy fegyveres francia férfi egy Cluny közeli erdőben agyonlőtte. Meggyilkolásuk okát soha nem tudták pontosan tisztázni, a háború után Thompson próbálta kideríteni a kivégzésük körülményeit. Vélhetően egy tévedés miatt kellett meghalniuk – a franciák feltehetőleg német kémnek nézték a két idegen nőt. Az életéről szóló könyvében Christa Reinig így foglalja össze Winsloe sorsát:
„Valójában minden oldalról elszigetelt volt. Mindig egy volt »azok« közül. Az előkelő lányok világában csak egy katonatiszt lánya volt. A képzőművészek számára csak egy nő volt, akinek nem aktot kellett volna festenie, hanem neki magának kellett volna ledobnia a ruháit. Az irodalmárok számára csak egy firkász volt, aki lányregényeket és társasági bohózatokat írt. Az emigránsok számára csak egy olyan menekült volt, aki csupán nem akart Hitler alatt élni. És a háborúban egyike volt azoknak, aki védtelenül és fegyvertelenül bolyongtak. Mindig két szék között, mindig két front között.”
