Egy hajó két kapitánnyal – Kristófról és Nimiről

Két éve, hogy Steiner Kristóf és Nimrod Dagan hátrahagyva Tel-Avivot új otthonra lelt. Más lett azóta a világ és benne ők is. Változtak mint emberek és változott a kapcsolatuk is. Felületesen szemlélve ők a makulátlanul boldog pár, akik felhőtlenül élik mindennapjaikat a mediterrán haboktól néhány lépésnyire. De a boldogság mögött ott a rengeteg munka. Figyelés a másikra, beszélgetések, a múlt néha fájdalmasan nehéz tapasztalatai. Sokat értek egymás mellett és egymás nélkül ma nem lennének ugyanazok. A megtett útról beszélgettünk velük.      

 

 

Izrael és kérdőjelek

A magyar közönség számára Kristóf neve egybeforrt Izraellel. Meg merem kockáztatni, hogy ha ma megkérdeznénk róla az utca emberét, bőven lenne, akik ugyanúgy oda helyeznék el. Pedig Kristóf számára a két évvel ezelőtti költözés egy hosszú folyamat és növekvő elvágyódás eredménye volt.

Feszítette a politikai helyzet. A folyamatos feszültség, a különböző társadalmi csoportok egymás ellen ugrasztása. Mindenki arra várt, hogy az őrület véget érjen és a többség értette, hogy ez nem a jó és rossz emberek harcáról szól, hanem egy ellenségkép folyamatos kreálásáról és fenntartásáról. „Ahogy itthon, úgy ott is az emberek a velük elhitetett félelemtől vezérelve bármit megtesznek, amit mondanak nekik.”

„Mérlegeltünk, hogy vagy ebben a közegben töltjük el az életünket és rengeteg energiánk megy el arra, hogy azon sajnálkozunk, miért nincs még béke, vagy fizikailag kívül helyezzük magunkat ebből, és a saját békés közegünkben támogatjuk az egyenlőségért és igazságosságért vívott harcot” – mondja Kristóf. – „Mindegy, hova költözünk, felelősségünk van azért a helyért, ahonnan jövünk. Oda is mindig tartozni fogunk. Máskülönben meghasonlunk.”

Kristóf a nyugalomba vágyott, ahol nem éri egy nap alatt ezernyi felesleges és bosszantó inger. Nem mennek bele az utcán, nem kell mérgelődni, amiért a boltban az eladó nem viszonozza a köszönést. Olyan otthonra vágyott, ahol a szoba ajtaján kilépve azt érzi, vakáción van. Máskülönben nem tud elszakadni a munkától, ami a nap folyamán a gép elé köti. Hajlamos túlhajtani magát, és érezte, hogy a folyamatos írás és mellette a Nimivel közös vendégház üzemeltetése annyi energiát vesz ki belőle, ami lassan a mentális egészségére is veszélyt jelent.

A menni akarás Nimi előtt sem volt titok, aki sokáig próbálta ott tartani. Végül mégis vele tartott. Miért? Kérdeztem Nimitől. Miért tartottál Kristóffal? Nem érezted úgy, hogy feladsz valamit? Hiszen fiatal vagy, a családod, a barátaid mind Izraelben élnek. Odaköt a színház, ami nemcsak a munkád, de a szenvedélyed is.

Az elsőszámú ok valóban Kristóf volt. Azonban az izraeli helyzet is egyre aggasztóbb lett Nimi számára. A Benjamin Netanjahu vezette kormány befolyása az élet egyre több területén látványos növekedésnek indult. Elkezdődött a média bekebelezése, megpróbálták megszüntetni az online magazint, amelybe Nimi heti szinten írt cikket arról, milyen Izraelben meleg férfiként élni.

Nőtt a befolyás a kulturális életben és kiemelten igaz volt ez a Nemzeti Színházra, amelynek társulatában Nimi játszott. Beleszóltak, milyen darabokat vegyenek műsorra és olyan településekre küldték őket játszani, amelyek izraeli fennhatóságával ő nem értett egyet. „Akárhová megyünk, a család és a barátok bárhol meg tudnak látogatni és mi is haza tudunk utazni” – meséli. Eljött az a pont, amikor azt érezte, az egyetlen dolog, amit valóban hátrahagy, az a jól ismert színpad.

Mindkettejükben megérett az elhatározás. Eljött hát az új otthon keresésének ideje.

 

 

Út Methanáig

Akárhol járnak a világban, Kristóf és Nimi figyelmét sehol sem a turistalátványosságok, hanem a rejtett kincsek ragadják meg. Az izraeli évek alatt is sokat utaztak már, és az élmények arra inspirálták őket, hogy sokfelé nézzenek lakást. Cipruson például majdnem meg is vettek egyet.

Nimi Kristófot egy athéni úttal lepte meg születésnapján. Négy fantasztikus napot töltöttek a városban, ám Kristófnak hiányzott a természet és a tenger. Úgyhogy elmentek egy egynapos hajóútra, amely korábban általuk soha nem ismert kis szigeteken tette ki őket. Mindenhol lehetőség volt egy-másfél órát sétálni, mielőtt a hajó továbbindult. Megdöbbentek a vidék hangulatától. Olyan helyre csöppentek, ahova már nagyon vágytak. Fotókat készítettek, eladó házakat kerestek. Mind nagyon drága volt, nem engedhették volna meg maguknak. Az utolsó szigeten Kristóf sírva kérdezte Nimit: miért kell elmenni? Nem kell elmenni, válaszolta szerelme.

Kristóf megnyitotta telefonján a Facebook Marketplace-t és eladó házakat keresett a környéken. Az egyiknek a tulajdonosát fel is hívta, de idő már nem volt a megtekintésre. Pár nappal később, Izraelbe hazatérve Kristófnak azonban még mindig a ház körül keringtek a gondolatai. Vissza akart utazni, hogy megnézze. Nimi azt mondta, hogy menjen, nézze meg. Ő a színház miatt nem tudott vele tartani, egy barátnőjük azonban elkísérte Kristófot Methanára. Nimit WhatsAppon keresztül hívták fel a helyszínről, a kamerán keresztül kalauzolták körbe. „Nimi, ez az a hely.” Ennél több nem kellett. Megvették a házat.

Terasz fürdőkáddal

A költözés első napja őrület volt. Két bőröndbe pakolták össze életük esszenciáját. De az Athénban bérelt pici autó még így is kevés volt, kis hajót is bérelni kellett. Útközben eszméltek fel, hogy a házban nincs hűtőszekrény, így azt is be kellett szerezni. Ha már az üzletben voltak, vettek egy lemezjátszót és egy aranyszínű ventilátort is. Így érkeztek meg Methanára, ahol a falu lakóit két kézen meg lehet számolni.

A házhoz érve Kristóf a karjaiba vette Nimit, úgy vitte fel a lépcsőn, át a küszöbön. Az első dolguk volt, hogy a lemezjátszóba betették a Mamma Miát, majd beültek a vízzel teletöltött fürdőkádba.

„Imádok fürdeni és azt az egy luxust szerettem volna, ha megengedjük magunknak, hogy van fürdőkádunk. Mivel a ház pici, így bent nem fért el, de úgy voltunk vele, hogy mivel szomszédunk egyébként sincs, miért ne tehetnénk a teraszra? Esténként csak beleülünk és nézzük a csillagokat” – augusztus végén lesz két éve, hogy gyönyörködhetnek a görög éjszakában.

Kristóf imádja Budapestet és szereti a világot járni, de mindig alig várja, hogy hazaérjenek, leparkoljon az autóval és kiülhessenek a teraszra. Amikor a Budapest Pride Felvonulás hetében eljöttek, mondták is egymásnak, hogy alig várják, hogy visszatérjenek. „Viszlát, ház! Ne szomorkodj, nemsokára visszajövünk!”

Bár a külvilág számára nem feltétlenül tűnik úgy, hogy bármi változott, valójában minden más lett. Nemcsak az otthonukban, de bennük is. Harmóniába kerültek önmagukkal és egymással. Az ide vezető utat így fogalmazta meg Nimi: „A legtöbb pár számára a napi rutin az, hogy reggel felkelnek, talán együtt reggeliznek, majd elmennek dolgozni, hogy aztán este együtt vacsorázzanak, megbeszéljék, mi történt aznap, esetleg igyanak egy pohár bort, megnézzenek egy filmet. Mi azonban a nap 24 órájában együtt vagyunk, keléstől fekvésig.  Munka közben is egymás mellett ülünk, néha megkérdezzük a másiktól, min dolgozik épp. A költözés által nemcsak pár maradtunk, legjobb barátokká, partnerekké, családtagokká váltunk egymás számára.”

A helyzet Kristóf szerint is különleges. „A legtöbb pár, még ha sokat is van együtt, általában vannak körülöttük mások is. Velünk azonban nem nagyon tud az előfordulni, hogy külön szervezünk programot és nem is szeretnénk. De ne higgye senki, hogy ez a típusú kapcsolat az egyetlen helyes és követendő. Édesapám például lehet nagyon szerelmes valakibe, mégsem adná fel soha senki kedvéért a lakását. Mind mások vagyunk. Én viszont nem tudnám máshogy csinálni.”

 

 

Macskák otthona

A költözés elképesztő mennyiségű munkával járt. A házat élhetővé kellett varázsolni, ehhez Kristóf és Nimi napokon keresztül szinte megállás nélkül dolgozott, alig aludtak. Festés, szerelés, kipakolás, átrendezés, dekorálás várt rájuk. A végeredmény azonban őket tükrözi.

Mégis, fordul meg a fejemben, nem volt olyan pont, amikor megbánták? Amikor azt érezték, felelőtlenül ugrottak fejest az ismeretlenbe és kötöttek ki egy idegen ország világtól távol eső sarkában? Kristóf gondolkodás nélkül vágja rá, hogy neki nem volt ilyen pillanat, az első pillanattól érezte a zsigereiben, hogy ez volt a jó döntés. Elérkezett oda mind fizikailag, mind lelkileg, ahova vágyott.

Megbánás Nimiben sem volt soha, ám egy pillanatra megijedt. Néhány nappal a költözés után, mikor már végre azt érezték, hogy minden a helyén van, lementek a falu kis strandjára. Kristóf szinte azonnal elaludt a napon, Nimi pedig élvezte, hogy nem hall autókat, városi zajt, csupán a tengert és a madarakat. Aztán úgy 20 perc után elkezdte túlgondolni a helyzetet. Pánikrohama lett, ami sem azóta, sem előtte évekig nem jött rá egyszer sem. Sírva keltette Kristófot. „Kristóf, Kristóf, mit művelünk itt? Mi dolgunk ebben a faluban? Nincs itt senki.” Kristófnak sikerült megnyugtatnia, megbeszélni vele, hogy milyen szerencsések és hogy mennyi kaland vár itt rájuk.

Ha már kaland! Két év és rengeteg emlék közül nehéz kiválasztani a legkedvesebbet, mégis megkértem őket rá. Kristóf számára az, amikor először mentek ki saját hajójukkal a tengerre. Tel-Avivban a válása után egy hajón élt, mindig is különleges viszony fűzte e közlekedési eszközhöz. Látta, hogy Methanán a legtöbb szomszédnak van hajója és mivel különleges tehetsége van abban, hogy jó, mégis olcsó dolgokat találjon az interneten, így nem sokkal később már azon kapta magát, hogy Nimivel egy negyvenes éveiben járó hajót, Koralit teszik a vízre, nem messze a háztól.

„Hihetetlen érzés volt, amikor az érkezését és a vízre tételét követően először kimentünk vele a tengerre. Előttünk a végtelen víztömeg, mögöttünk az egyre zsugorodó falu. Hajót vezetni nekem olyan, mintha egyszerre lennék úszó hal és repülő madár. Az univerzum egy teljesen más oldalát mutatja meg” – idézi fel Kristóf.

Nimi legkedvesebb emléke két hónappal a költözést követően, egy váratlan reggelen jött el. Épp ébredeztek és kiment a konyhába kávét készíteni, amikor is macskát hallott nyávogni. Kinyitotta az ajtót és azt látta, hogy négy szőrmók üldögél a küszöbön. Azzal a lendülettel be is csukta az ajtót és Kristófhoz fordult. „Itt áll négy macska az ajtóban. Mihez kezdünk?” Kristóf vegán omlettet készített nekik, amit azonnal befaltak. Majd öt percig vitatták Nimivel, mitévők legyenek és végül beengedték őket. És a macskák azóta sem mentek el.

Nimi számára nemcsak azért fontos ez az emlék, mert ekkor váltak életük részévé az állatok. Hanem mert ez volt az a pont, amikor végleg megszűnt benne a Görögországba költözéssel kapcsolatos összes kétely. „Szükség van itt rám, célom van itt.” Nem volt azóta olyan nap, hogy Nimi unatkozott volna. Erről a már hatfősre duzzadt cicacsalád is gondoskodik.

Instagram, Facebook, felelősség

A methanai élet, a teraszon töltött pillanatok, a macskák szeretete persze senkinek nem újdonság, aki a közösségi médiában követi Kristófot és Nimit. Jelen állás szerint előbbi Instagram-profilját 74 ezren, utóbbiét 35 ezren követik. Kristóf hivatalos Facebook-oldala közel 64 ezer követővel rendelkezik, a KristOffStage Facebook-csoportnak 18 ezer tagja van. Elmondásuk szerint követőik fő jellemzői: magyarok, izraeliek, melegek, vegánok, macskaimádók, görögimádók, ötven év feletti hölgyek. Kristóf követőinek 92 százaléka nő – a maradék nyolc százalék pedig meleg, teszik hozzá nevetve.

Jár-e vele felelősség? „Van felelősségünk, de nem azért, mert ismertek vagyunk, vagy mert melegek vagyunk. A közösségi médiában mindenkinek van felelőssége. Ma már ez az elsőszámú dolog, amit az emberek megnéznek. Jobban figyelnek és hallgatnak rá, mint a televízióra, a rádióra, a híroldalakra. Emiatt fontos autentikusnak lenni” – hangsúlyozza Kristóf.

„Mint mindenkinek, nekem is vannak korszakaim a közösségi médiában. Három évvel ezelőtt például új telefonom lett, aminek a kamerájában volt egy szépítő filter. Egyfolytában használtam és néhány hónap után ráeszméltem, hogy ez nem helyes. Hogyan buzdíthatom az embereket arra, hogy fogadják el magukat olyannak, amilyenek, miközben én olyan képeket posztolok, amiken nagyobbak a szemeim, fehérebbek a fogaim? De nem bántam meg, szeretem az ilyen megvilágosodás pillanataimat, mert ezekből tanulva tudok továbblépni és fejlődni.”

Nimi a különböző platformokat kezdetben nem professzionálisan kezelte. Mai napig fura néha neki, hogy ez a munkája része. De élvezi, hiszen arra használja, amire mindig is. Elsősorban privát fényképalbumként tekint rá, ahol találkozik két szenvedélye: a fotózás és saját személyes történeteinek megosztása. Világéletében élvezte az írást, tinédzserként érte is olyan kritika, hogy túl sok mindent oszt meg magáról. Számára azonban fontos elmondani ezeket a történeteket. Megválogatja, mit tesz ki, figyel rá, hogy ne ismételje önmagát. De a különleges pillanatokban és élményekben mi is osztozhatunk vele.

A közösségi média Kristóf és Nimi számára egyben kapcsolódás is a világhoz. Levelet nem írnak, a telefonon sem lehet lógni egyfolytában. Megosztásaiknak köszönhetően a barátaik is mindig pontosan tudják, hogy vannak. „Bárkivel beszélünk, mindig kiderül, hogy pontosan tudják, mi zajlik körülöttünk, min megyünk keresztül. Olvassák a bejegyzéseket, érdeklődnek a macskák felől.”

Bár közös profiljuk nincs, párként ugyanúgy támogatják egymást. Posztolás előtt elolvassák egymás szövegét, akár fel is olvassák egymásnak és megvitatják, újrafogalmazzák, javaslatokkal jönnek elő. Egyáltalán nincs meg közöttük az a verseny, ami sajnos sok pár esetében előfordul, ha arra terelődik a szó, kit követnek, kit lájkolnak többen a közösségi médiában.

 

 

A kapcsolat próbái

Sok követőjüktől megkapják, hogy bár a közösségi médiában nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnnek, ez biztosan nincs mindig így. Mi van, amikor otthon vannak? Nincs feszültség? Nem tépik egymás haját?

Kristóf egy kezén meg tudja számolni azokat az alkalmakat, amikor tényleges veszekedés tört ki közöttük. És amikor ilyen volt, a másik rögtön felhozta, megbeszélték és a megoldásra koncentráltak. „Beszéljük meg, legyünk racionálisak!”

Nimi erre először általában rávágja, hogy nincs semmi baj, amiről elismeri, hogy ilyen szituációban a lehető legrosszabb válasz. Aztán végül kifejti, mi nyomja a szívét. Kristóf ilyenkor mindig arra törekszik, hogy megnyugtassa. „Lehet, hogy ez most feszít és nyomást érzel magadon, de van másik száz dolog, ami miatt örülhetünk és hálásak lehetünk!” És ez segít.

Kristóf korábbi párkapcsolata egészen más dinamikával működött, amiből rengeteget tanult. Ott mindig végletekig feszítették a húrt, volt legalább havi egy szakítás és ordibálás. Volt, hogy tettlegességig fajult a vita. Soha többé nem akar visszamenni abba az állapotba. „Jól felismerem, melyek azok a pillanatok, amikor átlendülnénk oda, hogy csúnyákat mondunk, és mély tüskéket hagyunk egymásban. Ezt nem engedem meg magunknak. Ha nagy a baj és én érzem úgy, hogy feszült vagyok, elmegyek sétálni kicsit. Mire egy órával később hazaérek, már csak azt érzem, hogy nagyon hiányzik Nimi.”

Kristófot egészen mindennapi dolgok tudják kizökkenteni a harmóniájából: egy hosszú munkanap, az állandó gép előtt ülés, vagy ha éppen elmegy az internet, esetleg nem működik egy töltő. Nimit a világ dolgai tudják igazán felkavarni: ha valami borzalmasról olvas a Közel-Keleten vagy Csecsenföldön. De Kristóf úgy gondolja, hogy mindezek a pillanatok nem azt jelentik, hogy baj van velünk. „Emberi lényként nem lehetünk mindig békességben. Keresztül kell mennünk dolgokon. Ez az, ami tanít minket magunkról, a világról, a kapcsolatainkról.”

Kristóf is nagyon érzékeny, de úgy érzi, az elmúlt húsz év megtanította kevésbé érzékenynek lenni. Ezért is örül, hogy Nimi nem tud magyarul és nem érti azokat a borzalmas kommenteket, amelyeket néha kapnak. Nem kívánja neki, hogy végigmenjen azon az úton, amin ő túl van. Az emberek többsége valójában nagyon keveset tud róla, csak egy pici szeletet ismertek meg belőle a televízió képernyőjén keresztül. Nehéz volt megküzdenie ezzel, de erősebben, vastagabb bőrrel jött ki belőle. Még mindig van benne érzékenység, de nem pazarolja a nem fontos dolgokra. Ha valaki beszól, nem érdekli.

„Csak akkor tudok cselekedni és jót tenni, ha jól vagyok. Az érzékenységemet az írásba, az emberi kapcsolataimba forgatom. Már nem sértődöm meg semmin.”

Becéző szavak

Szeretik, hogy folyamatosan együtt vannak. Néha, mikor aludni mennek, így búcsúznak egymástól: „hiányozni fogsz!” Másnap reggel pedig így köszönnek: „Hiányoztál! Mit csináltál éjszaka?” Új helyzet ez mindkettőjüknek, előző kapcsolataik egyáltalán nem ilyenek voltak. Niminek hajdanán rengeteg privát szférára, egyedüllétre volt szüksége.

Rengeteget fejlődtek és igen, komolyodtak egymás mellett. Egyénként és családként is felelősségteljesebbek lettek a methanai költözés óta. Hiszen intézni kellett a házat, a háztartást, az autóvásárlást, az autó papírjait, a macskák beoltását. Csőszerelőt hívni. Várni a csőszerelőre. Mindennapos, unalmas dolgok ezek, de ezek teszik a párokat egységgé, és keltik bennük azt az érzést, hogy ezután együtt bármire képesek lesznek.

Az elmúlt két évben folyamatosan igyekeztek félretenni, és nemrég az egyik szomszédos faluban vásároltak egy házat. A felújításra forrás egyelőre nincs, és mindenki azt kérdezgeti már most tőlük: hogyan fogjátok ezt helyrerakni? És ők is tudják, hogy nehéz lesz, sokat kell majd éjszakázni miatta, lesz, amikor két napon át folyamatosan ébren lesznek. De képesek rá. „Együtt győzni fogunk. Eddig is mindent keresztülvittünk, amit akartunk.”

Kristóf úgy érzi, ma már nem tudna Nimi nélkül működni. „Régen is csináltam a főzést, a Madonna-partikat, de mindig mások segítségére volt szükségem. Most viszont csak ketten vagyunk, és mindent együtt csinálunk. Nemcsak a külvilág számára lenyűgöző dolgokat, de a cicák etetését, a kert gondozását, mások vendégül látását is. Nem tudnám mindezt csinálni és önmagam lenni, ha nem mondhatnék köszönetet Niminek.”

Megtanultak csapatként működni. Ma már Kristóf nem érzi azt, hogy mindent neki egyedül kell csinálnia. Bízhat a másikban. Most már két kapitánya van a hajónak. „Még ha a hajó nagyon kicsi is” – teszi hozzá Nimi nevetve.

Nimi megtanulta, hogy pozitívabb legyen. Bár nem is kellett ezt nagyon tanulni, Kristóf mellett olyan természetesen jött. A jót hozzák ki egymásból. Megtanulta, hogy legyen hálás azért, amije van, ahelyett, hogy a rossz dolgokra koncentrál. Régen nem ilyen volt. Amikor ismerkedtek, Kristófnak meg is mondták Nimi barátai, hogy „most a vidám oldalát látod, de készülj rá, hogy nem mindig ilyen.” De Nimi azóta sose depressziós, nem az a negatív ember, akinek barátai egykor látták.

 

 

Magyarország és a Budapest Pride

Amikor leülünk beszélgetni a soroksári Dunaparton, néhány nappal vagyunk a Budapest Pride Felvonulás után. Erdetileg csak az esti záróbulira jöttek volna, de úgy alakították, hogy a meneten is részt tudjanak venni. „Ez volt az első alkalom, hogy nem dolgoztunk, hanem csak sétáltunk a tömeggel.” Folyamatosan jöttek hozzájuk az emberek, hogy köszönjenek, megöleljék őket, közös szelfit készítsenek, megköszönjék a munkájukat.

„Pedig mi tartozunk nekik köszönettel, amiért időt szánnak rá, hogy kövessenek a közösségi médiában, amiért eljönnek a rendezvényeinkre, amiért elolvassák az írásainkat” – hangsúlyozza Nimi. Kristóf hasonlóan nagy szeretettel gondol azokra az emberekre, akik nyomon követik a mindennapjaikat. „Akik jönnek a könyvdedikálásaimra, mindannyian köszönetet mondanak. És én erre mindig csak azt tudom mondani, hogy én köszönöm. Hiszen nélkülük nem tartanánk itt.”

A felvonulást megelőző napokban Nimi sokat nyugtalankodott. Többektől aggódó üzenetet kapott. Biztosan mennek? Nem kellene egy biztonsági őr is melléjük? Visznek magukkal váltóruhát, aminek az álcája alatt a menet végén kisurranhatnak? Hiszen lehetett arról hallani, hogy nagy számban lesznek ellentüntetők, akik megpróbálják ellehetetleníteni a menetet. A félelem azonban a tömegben tovaszállt. És amikor meglátták a maroknyi ellentüntetőt, nem ijedtséget éreztek, hanem valami egészen mást. „Szinte sajnáltuk őket, ahogy ott ordítoztak és szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, mi is valójában ez az egész” – idézi fel Kristóf.

Biztos, hogy voltak emberek, akiket elrettentett a részvételtől az ellentüntetők lehetséges nagy száma. Ám az is biztos, hogy sokan éppen a jelenlegi hazai politikai és közéleti viszonyok miatt érezték fontosnak, hogy igenis jelen legyenek. És Kristóf szerint a közösség végül győztesen fog kikerülni ebből. „Ma már szinte mindenkinek van egy meleg, leszbikus, biszexuális, vagy transznemű ismerőse. Lehetetlen az egész országot ellenünk hangolni, nem fog sikerülni. Akármennyire is próbálkoznak.”

Mit hoz a jövő?

Az olvasó számára e kérdés rendkívül ötlettelennek tűnhet, én mégsem tudtam megállni, hogy ne tegyem fel. Hiszen Kristóf és Nimi élete folyamatos kaland, így bármit és annak az ellenkezőjét is elképzelhetőnek tartom velük kapcsolatban. Nimi meg is erősít ebben az érzésemben. „Minden nagyon nyitott.” De azt is hozzáteszi, hogy nem lát nagy különbséget a jelen és a jövő között. Ugyanott terveznek élni, ahol most. Ha valami, a család összetétele változhatna. Szeretne kutyát. És szeretne gyereket örökbe fogadni.

A gyerekvállalás Kristófnak sincs ellenére, de bevallja, élvezi, hogy egyelőre csak ketten vannak. Pedig Nimi már a megismerkedésük után öt hónappal mondta, hogy gyereket szeretne. „Tudom, hogy a gyereket nevelő szülőket idegesíti, amikor azt hallják, hogy valaki a kutyát a gyerekhez hasonlítja, de Özgével 14 évig éltem együtt és nagyon szoros kapcsolatunk volt. Imádtam, de mellette nem volt lehetőségem szabadon, spontán módon bulizni, színházba menni, mindig kerítenem kellett kutyaszittert mellé. Özge minden egyes nap eszembe jut, de közben élvezem, hogy most csak ketten vagyunk egymásnak.”

Emellett ott van még a házfelújítás. Szeretnének egy olyan helyet kialakítani, ahova férfiak mehetnek kikapcsolódni. „Nőknek sok ilyen áll rendelkezésre, de a férfiaknak alig. Pedig az új maszkulinitás létező és fontos dolog. Azt üzeni a világnak, hogy lehetsz férfias úgy is, hogy mellette érzékeny vagy.” Mint eddig, úgy a jövőben is szívesen látnak vendégeket, akikkel bejárják a környéket, bemutatják őket gazdálkodóknak, borászoknak.

És vár rájuk egy portugáliai út is, ahol végre törvényesen, hivatalos keretek között összeházasodhatnak. Egy újabb nap és majd évforduló, amelyet ünnepelhetnek. Mert az élet ünnep és Kristóf és Nimi eszerint is élik mindennapjaikat.

Vallomás

Steiner Kristóf neve húsz éve velem él. Emlékszem, ahogy serdülő tinédzserként a televízió képernyőjén láttam. Aztán fiatal felnőtt éveimben ismét egyre többször lettem figyelmes rá. Tudtam angliai, majd izraeli költözéséről, írásairól, a Sziget Fesztivál Magic Mirror sátrában vezetett beszélgetéseiről, de nagyobb figyelmet soha nem szenteltem neki. Nemrég, néhány évvel ezelőtt bekövettem őt, majd Nimit Instagramon. Az okát nem tudom felidézni, ma már nem is számít.

Sok meleg férfi szeret az elfogadásról beszélni. Várjuk és elvárjuk, hogy a társadalom elfogadjon minket úgy, amilyenek vagyunk, miközben észre sem vesszük előítéleteinket saját közösségünkkel szemben, legyen szó csak más meleg férfiakról, vagy a közösség más tagjairól.

Én akkor döbbentem rá, hogy nem vagyok kivétel, amikor Kristóf és Nimi bekövetése után nem sokkal már nemcsak abban merült ki a velük kapcsolatos aktivitásom, hogy túllapoztam a bejegyzéseiken, hanem olvasni kezdtem őket.

Ezután nem kellett sok, hogy tovaszálljon minden korábbi – általam természetesen abszolút érvényesnek és megalapozottnak vélt – előítéletem. Nem két ripacs, felszínes, megjátszós embert láttam, hanem érzékeny, egymást, másokat és magukat (mert utóbbi nélkül az első kettő sem tud jól működni) szerető férfit, akiknek a gondolataiból tanulok és építkezem magam is.

Fontos életlecke volt ez számomra és köszönöm, hogy bár tudtukon kívül, mégis megtanítottak rá.

Waliduda Dániel

Instagram: @waliduda

Fotók: Bielik István

Stylist: Paksi Éva