Nem szeretek úgy kezdeni egy mondatot, hogy „mi, magyarok…”, de most mégis így fogok tenni. Mi, magyarok igencsak hajlamosak vagyunk minden hírből kihozni azt, hogy ez megint csak nálunk és velünk történhet meg. Ezt a mentalitást természetesen a magyar meleg társadalom is tökéletesen adaptálta és szereti bőszen kommunikálni magának, hogy mennyire rossz is a dolgunk itt a Kárpát-medencében. Pedig vannak pillanatok, amikor felcsillanhat előttünk egy másik ország képe, ahol jó élni. Ami ugyanitt van, ahol élünk.
Nem, ez nem egy nacionalista hangvételű cikk lesz, mielőtt bárki megijedne. Sokkal inkább egyfajta jókedv-dömping. Nehéz heteken vagyunk túl, amelyek folyományaként az azonos neműek házasságának intézménye továbbra is a távolban marad, jó néhány joggal együtt, amelyek nem szebbé, hanem teljesebbé tehetnék az életünket. Mostanában nem volt könnyű jókedvűnek lenni.
De nem csak ezért mentem ki nem túl őszinte mosollyal Etyekre a borpiknikre, hanem amiatt is, mert eszméletlen sorokat kellett kiállni a buszjegyért, a buszért, és a legfelháborítóbb módon a borért is, ami aztán egy borvidék borpiknikén mégiscsak túlzás. De szerencsére mikor sikerült végre leülnöm és nagy üvegpohárból kortyolnom a rosét délután kettőkor szombaton, megnyugodott a lelkem a számtalan első világ-beli probléma után.
Nem, ez nem egy promóciós cikk, amit az Etyeki Piknik támogatott, bár halkan írom le, hogy nyitott vagyok minden együttműködésre, ha borról és piknikről van szó.
De mit láttam Etyeken? A paradicsomot. Két kislány egymással és egy 11 éves (!) nyuszival játszott, a felnőttek kezében egy-egy pohár rozé vagy fehérbor, perzselő nap, kék ég, zöld fű, szőlőtőkék, kockás plédek és bónuszként egy meleg pár, akik az örökbefogadási lehetőségekről beszélgettek és az új közös otthonuk tervezett könyvespolcáról. Ebben a közegben töltöttem el egy délutánt és rájöttem, hogy igen, ez is Magyarország. És igen, van egy másik ország, amiben ugyanúgy élünk, mint abban, amit néha nehezen szerethetünk. És ezt a másik országot csak imádni lehet.
Ez az ország mindig körülöttünk van egyfajta alternatív valóságként, amolyan Stranger Things-féle Upside Downként, igaz, épp fordítva, mert ez az ország éppen hogy szép. És elfogadó. És nyitott. És békés. És elárulok egy titkot: még csak nincs is elbújva. Ott van mindig előttünk – csak annyi a feladatunk, hogy észrevegyük.
Ugyanez járt a fejemben, amikor egy melegbarát bárba mentem el fröccsözni egy kedves ismerősömmel. A néhány négyzetméteren rendkívül sok boldog ember ült, akik elfogadják a másikat, akik szabadon élik meg önmagukat; barátok, akik szabadon nevetnek olyan témákon, amiket nem mindenképpen hoznának fel hangosan más helyeken. És párok, akik nem titkolják, hogy párok, hanem egymás kezét fogva ülnek az asztaloknál a baráti társaságok közepén. Csak egy fröccs hétköznap, de a fröccs mellé itt is járt a realizálása annak, hogy hoppá, ez megint az a bizonyos másik ország, amit ritkán látunk, holott igazából sokszor élünk benne, csak nem ismerjük fel adott pillanatban a békéjét és a szépségét. És mindez nemcsak egy szórakozóhelyen vagy egy álomszerű pikniken születhet meg. Hanem akár egy munkahelyen is.
Bár a Humen Media munkamegbeszélései alapvetően mindig jó hangulatúak, és nem ritka, hogy a végén néhány üveg bor is kinyílik, ettől függetlenül kemény munkáról van szó: rengeteg probléma van, amit meg kell oldani, rengeteg kérdés, amit meg kell válaszolni és rengeteg téma, amiket mind át kell beszélni. Hosszú órák, nehéz percek, kemény viták, érvek és ellenérvek sokasága, de mégis, sose vagyunk fáradtak. Mert küzdünk valamiért. Mert hiszünk benne, hogy jót teszünk. Mert tudjuk, hogy valami különleges dolgot csinálunk. Mert ez nem is igazán munka, hanem inkább egyfajta hivatás mindannyiunknak. És amikor legutóbb ott ültem a laptopok tengerében két vérre menő vita között, hirtelen azt éreztem, hogy igen, ez nagyon jó. Nagyon jó, hogy itt, a belvárosban most van egy iroda, ahol egy közösségért tehetünk valamit és minden itt eltöltött perc talán hozzájárul egy szebb országhoz. És mi ott, akkor már egy szebb országban élünk. Ahol tudunk tenni valamit. Mosolyogva még a legnagyobb vita után is.
Nem hagyom, hogy azt gondoljam, hogy itt minden csak rossz lehet. Mert igenis jó itt lenni. Csak észre kell venni, hogy miért. Észre kell venni azt, ami van, a jó helyzeteket; észre kell vennünk azt, hogy ha éppen szabadok és boldogok vagyunk, akkor éppen hol, mikor és kik miatt vagyunk szabadok. Ezeket a helyzeteket kell megbecsülni és keresni.
Mi, magyarok, nagyon nehezen tudunk boldogok lenni, cserébe elképesztő könnyedséggel tudunk minden negatív történést magunkra vetíteni, a magunkévá tenni, és elszontyolodni.
Mi, magyarok, napról napra újabb Mohácsokat élünk át, néha joggal, néha nem annyira jogosan, de valahogy mindig törekszünk rá, hogy minél sötétebbnek tűnjön minden. Holott sokszor így is éppen elég sötét minden. Minek tovább rontani a helyzetet?
Ne keressük Mohácsot mindennap! Inkább keressük ezt a másik országot, ami néhány pillanatra vagy órára előbújik. Ismerjük fel! Ismerjük meg! És utána építsük fel minél többször, teremtsük meg újra és újra. Mert akkor talán ez a másik ország eggyé válik a mi országunkkal.
Ui.: Kérlek, ne vonjatok le elhamarkodott következtetést abból, hogy mindhárom történetben volt bor. Bár szponzorációra, ismétlem, nyitott vagyok.
Kanicsár Ádám András
@kanicsar
