„Reszpekt”– mondta a férfi a Boráros téren hajnali ötkor, mikor meglátta, hogy a barátommal kézen fogva sétálunk a nap első HÉV-éhez, buli után, ittasan, fáradtan, boldogan. Ez a „Reszpekt” sokáig visszhangzott a fejemben. Egyrészt rádöbbentett, hogy én magam is tele vagyok előítéletekkel. Másrészt, a fenébe is, tényleg még mindig ezért érdemlünk tiszteletet?
Az úr, aki tiszteletét fejezte ki nekünk, középkorú fehér férfi volt, talán kopasz is. De heteró férfi volt, akitől egy hozzám hasonló, gyenge férfi fél. Ezzel sokan vagyunk így. Eszünkbe jutnak a sértegetések, amiket kaptunk az iskolában a folyosón sétálva. Eszünkbe jutnak az ismerősök és ismerősök ismerősei, akiket már vertek meg az utcán, mert látták, hogy meleg buliból mennek haza. Eszünkbe jutnak a buzi-viccek a társaságokban vagy a kommentek Facebookon a mocskos buzikról. Eszembe jut, amikor rettegtem, mert az egykori barátom képei kikerültek az internetre egy gyalázkodó oldalra, köztük egy képpel, amin együtt voltunk, együtt ültünk egy padon, és félnem kellett, hogy az ő vagy az én életemre törnek. Ezek az emlékek jutnak eszembe, és biztosan sok más férfinak is. Így az utcán, a sötétben, még szerelmesen és boldogan is, inkább félünk a heteróktól.
Nem akarjuk, hogy belénk kössenek, nem akarjuk, hogy kövessenek minket, nem akarunk menekülni, és nem akarjuk, hogy megüssenek minket. Márpedig egy fehér, középkorú, izmos, minden bizonnyal kopasz férfi pont ezt fogja csinálni. Legalábbis az én agyamban. Az én előítéletes agyamban.
De ez a fehér, középkorú, izmos, talán kopasz férfi nem ezt csinálta. Ránk nézett, nyugtázta, hogy fogjuk egymás kezét, hogy melegek vagyunk és azt mondta, „Reszpekt”– majd nyugodt szívvel elsétált. Talán még mosolygott is. Mi pedig meg voltunk döbbenve. Ahogy meg volt döbbenve a baráti társaság is, akiknek később elmeséltük. Ők sem ezt várták volna.
Szegény démonizált középkorú fehér férfi, aki talán kopasz is. Teljesen jószívű ember, mégis rosszat gondolnak miatta, csak a külseje miatt. Ezt nevezik sztereotípiának. Előítéletnek. Amit pedig mi csinálunk, ítélkezésnek. Amit velünk is csinálnak, így legalább nekünk nem kellene. Pont nekünk nem kellene.
De a mi ítélkezésünk más. A mi ítélkezésünknek mély gyökere van. Ici-pici helyzetek, amik másnak lehetetlenek, számunkra viszont természetesek. Olyan dolgok hiánya, amik másnak természetesek, nekünk viszont lehetetlenek. Vagy legalábbis veszélyesek. Nem csoda, ha félünk a sötétben, amikor nappal is félnünk kell. Vagy legalábbis vigyáznunk.
Ha Magyarországon az emberre rátalál a szerelem, rátalál egy másik dolog is. Sok másik dolog. Az örökös bujdosás. A titkolózás. A hátatok mögötti suttogások. A felnevetés. A jóindulatú, de lealacsonyító „de cuki” mondatok. Az egymástól elkapott kezek.
Ha szerelmes vagy, érezni akarod a másikat. Néha meg akarod érinteni, meg akarod simogatni, meg akarod fogni a hátát, néha meg akarod csókolni. Szeretni akarod, mert szereted.
De ez nem olyan egyszerű. Borzasztó unalmas, hogy 2018-ban még a táskámat alatt kell megfognom egy percre a párom kezét, hogy ne lássa senki, hogy összeérnek az ujjaink. Hogy az a legfőbb intim érintkezésünk a buszon, hogy mikor fogjuk a kapaszkodót, néhány másodpercre összeér az ujjunk és cinkosan összemosolyogunk. Vagy ha egy teraszon ülünk, összeér a lábunk, összeér a kezünk, és a boldogságtól és pohár bortól elbódulva lebegünk, miközben összeköt minket a közös pokróc, hirtelen el kell távolodnunk egymástól, mert megjelenik egy másik (heteró) pár, akik ki tudja, beszólnak-e vagy sem. Aztán mi ülünk külön újra, a távolból szemlélve egymást, míg nekik nyugodtan ér össze a lábuk, nyugodtan ér össze a kezük, nyugodtan lebegnek a boldogságtól és a pohár bortól, és nyugodtan köti össze őket a közös pokróc is. És eszükbe sem jut, hogy ez kiváltság.
„Ez safe space lesz” – mondtam, mikor elmentünk egy transznemű nőről szóló monodrámára és kiállításra. Egy idő után döbbentem rá erre, hogy ennek a rendezvénynek lesz egy ilyen aspektusa. Apró, de fontos gondolat. Ez egy safe space, a közösségről szól, aki erre elmegy, az nyitott, elfogadó, befogadó. Vagyis itt akár szabadon megfoghatjuk majd egymás kezét, bújhatunk néha egymáshoz. Szabadon lehetünk szerelmesek. Nagyon jó, hogy vannak ilyen fajta safe space-ek Magyarországon. De borzasztó igazságtalan, hogy az egész ország nem egy safe space.
De az is lehet, hogy mi vagyunk túl félősek. Lehet, azért nem változik semmi sem ebben az országban, mert mi és a többi pár ilyenkor túl sokszor húzódunk el egymástól. Ezt szoktuk meg, ez a rossz szokásunk, és miközben ezt folytatjuk, még jobban rögzítjük ennek az attitűdnek a természetes voltát. Pedig lehet, ha nem engednénk el egymás kezét, ez a pár nem is foglalkozna velünk, sőt, lehet, hogy ők is annyit mondanának, hogy „Reszpekt.” Lehet, kockáztatni kéne. Lehet, többet kéne kockáztatni. Egészen addig, míg az a „Reszpekt” sem hangzik el. Jó dolog, ha tisztelik az embert, de már rég ott kellene tartani, hogy azért ne járjon tisztelet, ha megfogjuk egymás kezét a szerelmünkkel.
De ha folyamatosan elengedjük a kezünket és megtagadjuk magunktól azt, amit természetesnek érzünk, tovább fog élni a safe space fogalma, és továbbra is tiszteletet érdemel majd az, aki egyszerűen csak fogja egy másik ember kezét.
Magyarországon nagyobb mértékű homofóbiát vizionálnak a melegek, mint amekkora valóban van, derült ki néhány éve egy kutatásból. Egy ország elfogadását úgy lehet mérni, ha megnézik, hány embernek van meleg ismerőse. Mivel akinek van LMBTQ ismerőse, az általában elfogadóvá válik a közösséggel szemben, még ha előtte antipatikusnak is tartotta azt. Ezért fontos a coming out. Ezért fontos minél több ember elé kiállni és vállalni önmagunkat. Magyarországon a társadalom homofóbiája akkor csökkent drasztikusan, amikor megjelent az első meleg szereplő a Barátok köztben Hoffer Misi személyében. Magyarországon fél másodperc alatt megszűnne a homofóbia, ha minden LMBTQ ember coming outolna, mondta nekem egyszer egy nagyon okos ember, aki a mindennapjait LMBTQ emberek jogi védelmével tölti.
Ezek csak röpke, random, finoman összefüggő gondolatok, de mindegyikük egy irányba mutat: ha fontos a coming out, fontos az is, hogy ne engedjük el a másik kezét. Ha olyan környezetben vagyunk, ahol nincs potenciális veszély, akkor próbáljunk meg önmagunk lenni. Mutassuk meg, hogy nem mások vagyunk, hanem hétköznapiak. Egyszerű emberek. Minél több ember látja, hogy természetesnek vesszük azt, hogy mi is lehetünk hétköznapi emberek, minél több ember realizálja azt, hogy attól, hogy két kéz fogja egymást, még nem dől össze a világ, és annál többen fogják ők is természetesnek venni ezt.
Nem csak néhány órára kell büszkének lenni egy évben. Hanem ott és akkor, amikor csak lehet. A coming outnál sosem áll meg a coming out. A coming outot nem csak magunkért tesszük, hanem a közösségért is. Sőt, az egész társadalomért.
Az országért. A világért. Minden egyes emberért.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Fotó: Zsidek Tibor
Instagram: @tibor_zsidek
