Rosszul használt kifejezések, meg nem hallgatott érvek, önbizalommal teli hazugságok és elnézéskérések azoktól, akik meg sem lettek sértve. Csúnya, új formáját veszi fel a világ, amiben a gyűlölet szikrája már legyőz minden érvet és a magyarázatot. Mert a gyűlölet, a homofóbia és a transzfóbia mostanában nem végeredmény, hanem sokkal inkább egyfajta cél. Ezzel együtt az igazságot egyre többen akarják úgy látni, hogy az mindenképpen ezt a célt szolgálja. Inkább elfordítva a fejüket a tényektől. Így pedig jelenleg a gyűlölet a nagy befutó.
„Minek kell vonulgatni?” „Miért van pride?” „Van már elég joguk, nem?” Ezek a hangok nagyon is általánosak szoktak lenni a világon és Magyarországon, mikor bármilyen szintű LMBTQ aktivizmusról vagy jogvédelemről beszélünk. Persze mindez általában azoktól az emberektől érkezik, akik anyagi helyzettüktől függetlenül erősen privilegizáltak, mert heteroszexuálisok, családosok, fehér a bőrük és katolikus. Ezek az emberek sokszor nemcsak nem tudják, hogy milyen, ha bármilyen szintű diszkrimináció éri az embert egy vele született tulajdonság miatt, de igazából el sem tudják képzelni, hogy ilyen hogyan történhet meg vagy hogyan is történik. És éppen ezért nem értik a problémát. Nem tudják, milyen, ha valaki nem házasodhat. Vagy ha valakinek megkérdőjelezik a nemét. Ha valami, ami számukra egyértelmű, másnak esetleg nem az. „Hát nekem is nehéz az életem, akkor más miért hisztizik? Egy-egy sértő szót azért csak elvisel az ember, nem?”
Régóta gondolkozom azon, hogy ebben az országban az LMBTQ emberek fiatalkorát végigkísérő mikrotraumák sunyi módon még felnőttkorban sem érnek véget. Hála a több éves homofób és transzfób állami kommunikációnak, ami arra tanít, hogy ami más, az csak rossz lehet, mert csak egy igazság van. És az az igazság heteró és fehér.
A rossz aktivista
Bár nem hiszek abba, hogy minden rossz élményt traumaként kell kezelni, mégis, az utóbbi években észrevettem magamon, hogy a mindennapokban hányszor helyezkednek védelmi pozícióban pont úgy, mintha egy ismerős trauma ellen vértezném fel magam. Ha valaki egy társaságban elkezdi az LMBTQ jogharcokat kritizálni, látszólag úgy, hogy nem érti miről van szó – mert szerencséjére nem értheti – görcsbe rándul a gyomrom és halkan sóhajtok egyet. Egyszerre van lelkiismeret-furdalásom, hogy rossz aktivista vagyok, mert nem állok bele megint ugyanabba a vitába. Amiben ha győzök, akkor sem győzök igazán. És egyszerre keseredem el, miért kell megint abban a pozícióba lennem, hogy magyarázkodnom kell arról, hogy egy jogfosztott közösségnek pontosan miért is olyan kényelmetlen a jogfosztás.
De ugyanez a gyomorgörcs jelenik meg akkor is, ha bármilyen LMBTQ hír jelenik meg bárhol a magyar médiában és hülye fejjel rákattintok a kommentszekcióra. Ahol már nem is csak a rengeteg gonoszság zavar. Sokkal inkább az, hogy a diszkrimináció mögött ma már nemcsak egy nemtetszés, egy nemértés áll, hanem egy teljesen strukturált gyűlölet, kész válaszokkal, még ha azok hazugságok és félreértések is. Amiket az elmúlt években szépen szimplán a gyűlölködők alá pakoltak.
Gyűlölet, otthon vagyunk
A gyűlöletnek igazi támogatott filozófiája lett az országban, amiben rengetegen találtak otthonra. Ha gyűlölhetünk valakit, mi alapvetően a jobb emberekké válunk, mi leszünk azok, akiknek igaza van, akik áldozatok, akik megmaradtak normálisnak. Ez a pozíció pedig mindenkinek nagyon csábító lehet, főleg, ha éppen ő is igazságtalan helyzetben van, ami Magyarországon igencsak jellemző. „Rosszul élek? Egy komplex rendszer kritizálni olyan szélmalomharc. A buzikat szidni viszont meglehetősen jó, hatékony és gyors szelep.”
Minden kommentről eszembe jut minden iskolai folyosós buzizás. Vagy az, hogy talán én sem tettem eleget. Úgyhogy az utóbbi időkben tudattalanul is elkezdtem védekezni. Próbáltam nem elolvasni a homofób kommenteket. Próbáltam nem meghallgatni a videókban az utca emberének sokszor edukátlan véleményét a transzneműkről. Inkább próbáltam lezárni egy-egy témát, mint újabb harcos vitát kezdeni. Ami miatt persze mindig egy kicsit magamat utáltam. Mert azt éreztem, megfutamodtam. Pedig csak lehet picit elfáradtam.
A hazugságból igazság lesz
De az Olimpia rávilágított arra, hogy ma LMBTQ emberként a gyűlölethullám elől nincs menekvés. Ami pedig a legijesztőbb az egészben, hogy nem az eddigi gyűlölet folytatódik. Felvillant a gyűlölet egy új kora, amiben már valós ok sem kell a fröcskölődésre és ítélkezésre. Elég néhány hazugság és félreértés. És ami a legijesztőbb, hogy kirajzolódott egy olyan rendszer, amiben ha az igazság ki is derül, az emberek sok esetben már tudatosan nem hallgatják meg, tudatosan nem veszik tudomásul, tudatosan nem próbálják megérteni. Tudatosan kapaszkodnak az igazba, amiről elhiszik, hogy igaz, mert egyszerűen… Mert egyszerűen ma az emberek gyűlölni akarnak.
Ha félre akarnak érteni egy drag performanszt, ami a görög mitológiából merít és azt egy katolikus szent jelenet ábrázolásaként akarják látni, akkor úgy fogják látni. Teljesen mindegy, hogy hány festmény, hány történész, hány művészettörténész vagy hány szervező bizonyítja igencsak világosan, hogy tévednek. Mindenki süketté válik, mikor a gyűlölet forrásától meg akarják fosztani. Bár évekkel ezelőtt az LMBTQ közösség tagjai joggyőzelmeket ünnepeltek szerte a világon, ma mégis ott tartunk, hogy elnézést kell kérni azért, ami nem történt meg, Csak azért, mert valakik vagy valakik, akinek több joga vagy hátszele van, eldöntötte, hogy mindegy miért, de most meg van sértve. És kijár a bocsánat.
Nem igaz, de szent
A gyűlölködők gyűlölete szentté vált. Sérthetetlenné. Nincs az az igazság, nincs az a queer kultúra, nincs az a queer történelem, nincs az a humor, az a művészet, ami felülírhatná azt a fals igazságot, amit a gyűlölködők dédelgetnek. Mint a kicsi gyereküket, ami örömet ad nekik.
Mert oh, bőven ad örömet nekik. Hiszen számukra bizonyosan felemelő lehet, hogy egy általuk lenézett kisebbségi csoport, ami évek óta jogokért ugrál és büszke, még úgy is gyűlölhető, hogy rég tisztázták magukat. A gyűlölet győzött.
És a gyűlölet győzött a ringben is. Imane Helif feladta a leckét az emberiségnek, ami annyira próbál a bináris rendszerben hinni és a biológiát fekete-fehéren látni. Jött egy boxoló nő, aki mindenkit összezavart. De ahelyett, hogy körbejártuk volna az interszexualitás fogalmát, a népharag inkább eldöntött egy fals igazságot, és arra felépített egy gyűlöletkampányt.
Messze nem arról van szó, hogy bárki igazságot akarna tenni Imane Helif ügyében ebben a cikkben, de az már maga az abszurditás, hogy hetek óta valakinek a bugyijában turkál a sajtó és bár nem talál ott egy péniszt, mégis péniszt kiált. Mégsem tántorodik el a vélt igazságától.
No gender, de értünk hozzá
Bár ez a társadalom ki akarja kiáltani, hogy „no gender” és a felette álló rendszer vasököllel
szüntetni be az ezzel kapcsolatos tanulmányokat, most mégis tízmillió biológus és gender szakértő országává váltunk, akik bár nem értik, hogy pontosan mi folyik itt, de azt tudják, hogy valami olyasmi, amiért gyűlölködni kell. Mert ismerős ez a terep: az aktivisták itt műtöttek át gyerekeket át óvodákban, nem?
Ahogy az államhatalom átvett fogalmakat, amiket nem ért és genderpropagandáról beszélt a saját genderpropagandájában, úgy a társadalom is nagy erőkkel kezdte el használni a transz szót. Egyrészt rosszul, másrészt úgy, mintha az valami rossz dolog lenne, harmadrészt teljesen feleslegesen, mert egész egyszerűen nem erről van szó. És miközben attól rettegtünk, hogy a magyar boxoló milyen pofont kap majd a ringben, közben ismét a gyűlölet győzött egy meglepően rövid menetben, padlóra küldve az igazság bármilyen formáját.
Az igazságnak esélye sem volt
A minta ismét egyértelmű. Jöhetnek gyerekkori fotók, jöhetnek orvosi magyarázatok, biológiai magyarázatok, el lehet mondani, hogy a vitának akár még helye is lehet, csak nem ott, ahol most keressük, lehetnek utólagos bocsánatkérések… De mégis az igazságnak ismét esélye sem volt.
Mert a társadalmunk egy jó része működik úgy, hogy az igazság egyszerűen már nem érdekli. Ha van valami, amit gyűlölhet, azt gyűlöli. Onnantól szabad a harag. Nincs helye vitának és érveknek. És ebben a gyűlöletdiktatúrában neves emberek, írok, sőt, sajnos neves sportolók is felszállhatnak a transzfób vonatra, még akkor is, ha valahol tudják: nem igaz, amit mondanak. De attól még jól jöhetnek ki belőle. Mert a győztes oldal a gyűlölet oldala.
Ma könnyebb a gyűlölet oldalán állni. Jobb óvóhely, mint az igazság. Szilárdabb. Népszerűbb. Tíz állampolgárból öt ezt ajánlja.
Na és ezért kell vonulgatni.
Kanicsár Ádám András
