2018. január 20-án a Duna TV-n vasárnap reggel leadták a Baptista ifjúsági műsort, amiben lelkészek a legnagyobb lazasággal mondták el azt, hogy a homoszexualitás deviancia, amit meg lehet gyógyítani. Tisztázzunk valamit: ez az üzenet sose gyógyuláshoz vezet. Inkább kádakban felvágott ütőerekhez.
Megszoktuk, hogy olyan fejlett nyugati országokban is, mint például az USA, máig vannak katolikus átnevelőtáborok, amiknek a gondolatától a magyar polgárpárt néhány közeli embere sem irtózik. Átéltük azt, hogy Magyarországon boldogan viríthat egy átnevelésről szóló könyv a katolikus könyvesboltok polcain, amit boldogan vehet meg boldog-boldogtalan, hogy magába szívjon jónéhány téveszmét. Megszoktuk, hogy jónéhány külföldi országból kapunk nap mint nap rémhíreket arról, hogy diktátorok, vallási vezetők vagy egyszerűen bigott katolikus politikusok hogyan támadják az LMBTQ-közösséget. Néha szavakkal, néha fejbelövéssel. A kettő közötti szakadék mellesleg félelmetes kicsi.
Tisztázzuk, hogy mi is az a köztévé, és miért gigászian nagy probléma az, hogy egy ilyen csatornán jelenik meg egy ilyen műsor. A köztévét te és én tartjuk el, a mi adónkból fizetik. Ebből él, ebből sugároz, ebből készít műsorokat, ebből fizeti az operatőrt, a kamerát, amibe az egyház egy embere egy évtizedek óta megdőlt, bigott, homofób elméletet mondd bele (summa-summarum: ha nincs jó apamodelled, buzi vagy) és ebből a pénzből vágják is meg a műsort, hogy nyolc percbe minél több káros és veszélyes információ férjen bele.
Tisztázzunk valamit: ha te tényként állítasz téves dolgokat, akkor hazudsz. Ha tényként állítasz dolgokat, amikben soha nem lehetsz biztos, akkor félrevezetsz másokat. Ha pedig ártatlan emberekről hazudsz és félrevezeted a többi embert velük kapcsolatban, akkor te gyűlöletet keltesz.
Látjátok mi történik itt? A ti adótokból fizetett csatornán, a ti pénzetekből keltenek gyűlöletet, egy olyan tévéadón, ami az Alaptörvény szerint többek között azért jött létre, hogy nevelje a népet. Ebben az esetben arra, hogy a homoszexuálisok deviánsok. De legalább gyógyíthatók. Huh!
Tisztázni akarom azt is, hogy semmi bajom azzal, ha valaki vallásos. Van vallásos rokonom, van vallásos jóbarátom még a legjobb barátom is vallásos. Mindegyik jár templomba, imádkozik, és hiszi, hogy a vallás által jobb ember lehet. A hit számukra egy menekvés, egy biztos pont ebben a borzalmas világban, amitől megnyugszanak. Én pedig irigylem őket, hogy találtak egy ilyen tényezőt az életükben. És hálás vagyok nekik, hogy nem vetik meg azokat, akik nem úgy élnek vagy gondolkodnak, mint ők. Nem erőltetik rá a másikra a gondolkodásukat vagy vallásukat. Hanem csak csendesen boldogok, miközben nem ártanak a nyugalmukkal és boldogságukkal senkinek. Ja és nem gyűlölnek senkit. Mert az nem keresztényi tett. Vagyis… Egyszerűen nem emberi tett.
A DunaTV kisfilmjének az volt az egyik leginkább dühítő jellemzője, hogy a műsorból sugárzó homofóbiát úgy akarták negédesen becsomagolni, mintha az nem is lenne kőkemény homofóbia. Ők elfogadják a másságot, a melegek Isten megtört köcsögei (jó-jó, pontosan úgy szólt az idézet, hogy „Mindannyian összetört cserépedények vagyunk”), akiket a védő szárnyaik alá kell venniük, méghozzá szeretettel. De nagy szeretet, elfogadás, befogadás, ide vagy oda… Azért álljon meg a menet. Minden szeretetnek van feltétele. Oka. Célja! Ha valaki nem úgy él, ahogy azt mi és egy ezeréves könyv jónak tartja, akkor azt azért igenis jó útra kell terelni. Ha tetszik neki, ha nem. Mert csak egy dolog számít: hogy nekik nem tetszik. Hogy miért? Mert azt mondja nekik egy könyv. Egy dogma. Egy vallás. Egy vezető. Nem azért, mert nekik bármi káruk származik a másik másságából. Hanem… Csak. Mert úgy jobb lesz az életük. Hogyan? Azt senki sem tudja.
Minden bizonnyal azért, mert nem lesz jobb. De azé, akit át akarnák konvertálni az általuk übermensch módon jónak tartott formára, annak az élete pokol lesz.
A Duna TV kisfilmjében az is borzasztó dühítő, hogy mindezt a gonosz, felsőbbrendű hozzáállást a szeretet igéjébe csomagolták be. „A kulcs a szeretet. Ha valaki mások dolgokkal küzd és ki akar belőle jönni, akkor van rá megoldás. Ha valaki benne akar maradni, legyen keresztény vagy sem, akkor nem lehet róla meggyőzni, hogy nincs változásra való hajlama vagy szüksége” – mondja a kisfilmben az egyik hallgató, miközben egy másik hallgató serényen bólogat mellette. Nem akarom bántani ezeket a fiúkat, mert nyilván a felvétel előtt nettó három perce tették a fejükbe ezeket a gondolatokat és nyilván nem is fogják fel a szavaik és gondolataik reális súlyát. Nem úgy, mint azért a minden bizonnyal többet látott, és ebben a szituációban gigászi felelősséget hordozó tanítóik, akik bátran, büszkén, isteni nyugalommal mondják el a kamerába, hogy van gyógyulás, hogy a melegeket irányítani kell és hogy mindezen lehet változtatni.
Ők ebben a sztoriban a jó emberek, akik jófejségből kivezetik a sötétből az áldozatokat. De ezek az áldozatok nem a saját maguk vagy Isteni áldozatai. Hanem ezeké az önjelölt jótevőké.
Tisztázzuk, hogy a hívő katolikus melegek nagyobb áldozatok, mint azok a melegek, akik nem vallásosak. Képzeljük csak el a szituációjukat (vagy olvassunk róla bővebben itt): hisznek valamiben, ami azt mondja, hogy az, amit menthetlenül éreznek, az rossz. Az bűn. Ha előbújnak, akár egy olyan közösségből tagadhatják ki őket, ahol a barátaik, társaik vannak, akiket jó eséllyel mind-mind elvesztenek. A szüleik is nehezebben fogadják el őket, hiszen nagy eséllyel a vallás számukra is ugyanolyan fontos lehet. És az előbújás vagy lebukás után a szülők nemcsak kétségbeesnek – a fiúkkal vagy lányukkal együtt –, hanem egy idő után dühösek lesznek gyermekükre és magukra. A gyerekre azért, mert nem akar kigyógyulni, azt állítva, hogy nem tud. Magukra pedig azért, mert voltak olyan rossz szülők, hogy egy ilyet neveltek. Negatív érzelmek soráról van itt szó, ami tönkreteszi a gyereket, a szülőket, egy egész családot. Lehet egy egész életre.
Ez a műsor ezeket az érzéseknek és ezeknek a sorsoknak biztosított ebben a nyolc percben biztos, stabil alapot. Mert ezek a fiatalok és szüleik nem azt az útmutatást kapják, hogy egyszerűen fogadjátok el egymást, szeressétek egymást és ne gyűlöljétek egymást. Nem azt tanítják meg nekik, hogy kevés időnk van az életben és jobb ezt az időt a boldogságra fordítani. Nem azt tanítják, hogy időpocsékolás és felesleges fájdalom megpróbálni megváltoztatni a megváltoztathatatlant és utána csalódva magunkban és egymásban, gyűlölni magunkat és a világot, örök boldogtalanságra ítélve saját magunkat vagy szerettünket.
Nem. Bár ebben a műsorban az elfogadás és a szeretet akar lenni az üzenet, valójában pont más lesz a végeredmény. Mert ha egy meleg fiatal a világban most éppen kétségbe van esve és nem tudja eldönteni, hogy gyűlölje vagy szeresse-e magát, és megnézte ezt a műsort, azt fogja gondolni, hogy szeretheti magát… de csak bizonyos feltételekkel. Ha tesz azért, hogy megváltozzon. Ha küzd azért, hogy megváltozzon. Ha engedi, hogy megváltoztassák. Ha elhiszi, hogy megváltozhat. Ha pedig mindez sikerül, akkor elég keményen küzdött. Ha pedig nem… Akkor még nem küzdött maga ellen eleget. És bűnös. És vesztes. És deviáns.
Pedig az az igazi, ha feltétel nélkül szeretjük magunkat, nem?
Ébresztő! Ez a nyolc perc embereket tehet tönkre. Családokat tehet tönkre. Nyomorba dönthet segítségért üvöltő fiatalokat. Önutálatba kergethet fiatalokat. Szétszakíthat családokat.
Tisztázzunk valamit! Annak, ami ebben a nyolc percben történt, az volt a lényege, hogy a melegség végződhet happy enddel. Hiszen ha a jó keresztények befogadják a szerencsétlen melegeket, még át is nevelhetik őket, így pedig mindenki normális és boldog lesz. De ennek a sztorinak valójában sose lesz happy end a vége. Rengeteg országban játsszák el ezt a játékot. És sose happy end a vége. Inkább életük végéig önmaguk börtönében élő, falat kaparó, boldogtalan felnőttek, akiknek Isten egy életet adott és az az egész arról szól, hogy nemet mond magának és a boldogságnak. Ezek a sztorik végződnek azzal, hogy a tizenéves LMBTQ gyerekek az utcára kerülnek. Hajléktalanok lesznek. Alkoholisták lesznek. Drogfüggők lesznek. Vagy felvágják az ereiket a fürdőkádban. Még az otthon melegében. Ez nem happy end ugye?
Nem. Ez valami más. „Amiről beszélünk, az deviancia, nem életpárti, nem az életet támogatja.” Mondhatnám ezt is ezekre a végkimenetelekre, de ezek nem az én szavaim. Ezek az egyik lekész szavai a homoszexualitásról, egyenesen a műsorból. A lelkészé, aki szerint ezek szerint az általa hirdetett gondolatok miatt öngyilkosságba kergetett megannyi ember sorsa életpártibb, mint az, hogy elfogadjunk valakit.
Elárulok néhány titkot!
Egyszerűbb lenne élni és élni hagyni. Egyszerűbb lenne nem ítélkezni. Egyszerűbb lenne szeretni. Egyszerűbb lenne elfogadni valaki más boldogságát addig, amíg nem árt más boldogságának. Egyszerűbb lenne boldognak lenni. Egyszerűbb lenne nem beleszólni más életébe. Egyszerűbb lenne szeretni valakit úgy, ahogy ő van, mint megjavítani egy képre, amit mi gondolunk jónak. Egyszerűbb lenne nem önzőnek lenni.
Egyszerűbb lett volna ebben a nyolc percben nem félrevezetni, nem uszítani, nem hülyeségeket mondani, nem gyűlöletet kelteni. Hanem csak szeretetet hirdetni.
Vagy simán hallgatni.
Az lett volna a legjobb.
Kanicsár Ádám András
